Vendel
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Kell-e nekünk a pszichiátria?

2013.06.21. 11:01 Módosítva: 2013.06.21. 11:01
Ön normális? Az utálatos szomszédja normális? Végiggondolta már, hogy mi számít egyáltalán normálisnak? És ha valaki definiálta a szót, honnan tudhatjuk, hogy hihetünk-e neki? Mert ugye mi van, ha ő sem normális? Baj az egyáltalán? Vita a pszichiátriai betegségek osztályozásáról az akadémián.

Sok adag pogácsa köré, az MTA egy kis szobájába zsúfolódott be nem túl nagy tömeg, főleg szakemberekből álló csoport csütörtökön, hogy megvitassa, ki számít normálisnak és ki nem. Alapvetően az orvosi szemléletmód csapott össze olyan újhullámos irányzatokkal, amelyek szerint nincs szükség a pszichiátriai betegségek gyógyszeres kezelésére, vagy legalábbis a jelenleginél sokkal kevésbé. A téma aktualitását az adta, hogy múlt hónapban jelent meg a DSM ötödik kiadása, amely megint új tünetegyütteseket minősített kórosnak.

A DSM,

vagyis a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders a mentális rendellenességeket határozza meg, és keresi a határt a furcsa szokások és a betegségek között. 1952 óta feladata, hogy segítse a pszichiátereket a diagnózisok kialakításában, a világ bármely pontján. A DSM jelentősége az egyén szempontjából, hogy nem megfelelő értelmezés esetén indokolatlanul a betegség stigmáját nyomhatja rá, és fölösleges gyógyszerszedésbe hajszolhatja. Ugyanez az egészségügyi ellátórendszer szempontjából sem mindegy. A DSM története során a pszichiátriai betegségek száma 268-ról 378-ra nőtt.

A DSM-et az American Psychiatric Association, az APA szerkeszti. Tagjai mintegy 50 év tudásanyaga alapján próbálják meghúzni a határokat normális és beteges viselkedés között. A kötetnek idén májusban már ötödik kiadása jelent meg, de a korábbiakhoz hasonlóan ezt is sok támadás érte. Több mint 13 ezren írták alá azt a petíciót, amely a felülvizsgálatát követeli.

A DSM tervezetéről és az azt övező vitákról korábban írtunk, a szexualitáshoz kapcsolódó részeiről pedig nemrég.

Pszichiátria = börtön

Csütörtökön a meghívott felszólalók között volt Szendi Gábor, aki szokása szerint nem tudta két mondattal elintézni a bemutatkozást, és egy hosszabb, a témához nem kapcsolódó kitérőt is tett, hogy saját könyveit ajánlhassa.

Szendi Gábor említett könyve azt állítja, hogy az antidepresszánsok valódi hatása eltörpül a placebohatás mellett. Felveti, új alapokra kellene helyezni a pszicho- és szocioterápiás gyógymódokat, a gyógyszeres kezelések helyett új alternatívákat keresni. A programozó matematikusból lett pszichológus a könyv megjelenése után tíz évvel is úgy gondolja, a DSM is csak „egy erőszakszervezet, amely fölvett egy gyógyító álcát”.

Szendi szerint a pszichiátria és a börtön bizonyos szinten ugyanaz, csak akiket a zárt osztályra csuknak, azok nem követtek el semmit. „Elvileg a börtönökben is átnevelő munka folyik, de tudjuk, hogy ez nem igaz” – mondta, kiemelve, hogy ugyanez igaz a pszichiátriára is. „A pszichiátrián szubjektív panaszok alapján szubjektíven diagnosztizálnak” – beszélt Szendi nagyon komoly arccal, megjegyezve, hogy „ez pont olyan, mint hogy fölnézünk az égre, és azt hisszük, a Nap kering a Föld körül”.

Vignetta a homlokon

A címke, amit egy pszichiáter diagnózisa egy emberre nyom, nagyon súlyos következményekkel járhat – ezt már Gombos Gábor, a fizikusból lett jogvédő mondta. Ő személyes tapasztalatai alapján is beszélt, mint kiderült, hosszú évekig kezelték. „Sok évet elvesztegettem az életemből azzal, hogy azt hittem, a diagnózis leír valamit.” Gombos számára, ahogy sok más páciens számára is, kényelmes és egyszerű volt elfogadni egy ráragasztott betegségmintát. Az ilyen címkék előnye, hogy kapaszkodót adnak, álmegoldást kínálnak, és az embert, aki problémával küzd, fölmentik a társadalmi, lélektani kérdések boncolgatása alól. Utólag viszont látszik: a pszichiátriai kezelés egy csapda, ami stigmatizál, és ez különösen gyermekkorban lehet káros – mondta.

A jogvédő, aki az elmúlt tíz évben elmozdult a pszichiátriai-betegjogi vonaltól, és inkább a fogyatékosok jogaival foglalkozott, a pszichiátria fogyatékosságalapú megközelítését is bedobta témaként. Szerinte ez például egy jó lehetőség a címkézés kikerülésére. „A diagnózist akkor is az egyén kapja, ha az egész család részt vesz a terápiában, mivel a diagnózis az egyénben észlelt tünetekhez van kötve, és ez egy stigma.” A fogyatékosságalapú megközelítés szerint viszont habár  a károsodás az egyénhez köthető – nincsen lába, nem lát a jobb szemével, gyásza 15 éve nem múlik el –, nem ő maga a fogyatékos, hanem a közte és a külvilág között fennálló különbség teszi azzá. Ilyen alapon nem az egyént kell „helyrehozni”, hanem a körülötte és a környezete között fennálló akadályokat kell lebontani.

Az, hogy a gyógyszerek segítenek, Gombos szerint szintén tévhit. Ma már ő sem szedi őket, ahogy mondja, sikerült visszavennie a kontrollt saját élete fölött. „Ismerek olyanokat, akik váltig állítják, hogy segítenek nekik a gyógyszerek, az én felépülésemhez  viszont elkerülhetetlen volt, hogy ezt az illúziót felszámoljam magamban” – mondta. A pogácsázó közönségből valaki közbevetette: egy vizsgálat szerint a DSM 5-öt összeállító, szakemberekből álló bizottság 70 százalékban olyan tagokból áll, akik valamilyen módon kötődnek gyógyszercégekhez.

A köztünk ülő Oriold Károly, a Lélekben Otthon Alapítvány vezetője itt szólt közbe, az ő kiadója adja majd ki a DSM 5-öt. Az Alapítvány közvetlenül foglalkozik skizofrénekkel, és Oriold szerint hiába nem tudni, mi a skizofrénia oka, ezeken az embereken segíteni kell. Elmondta, hogy sok skizofrén páciens próbálkozott kineziológusnál, vagy olvastak Gyurcsókot, Feldmárt, mégsem lettek jobban. „Szerintem a hallucináló emberek bajban vannak, főleg ellátás nélkül.” A jogvédő egyetértett: meg kell keresni, mi a leghatékonyabb segítség.

Egy finn példa

Északon a mainstream kezelési eljárás család- és hálózat alapú, terápiás, minimális gyógyszerezéssel. Lényege, hogy az éppen krízisben lévő egyén köré vonja azt a hálózatot, amelynek a problémához köze van, tehát általában a családot. Ennek a hálózatnak aztán ki kell alakítania egy saját nyelvet, amellyel biztonságosan kommunikálhat a problémákról. A gyógyulási folyamatban így egyszerre többen vesznek részt. A legfontosabb pedig az, hogy a középpontban álló illetőtől nem követelik meg, hogy elfogadja: ő beteg.  Gombos Gábor elmondása szerint ezzel a módszerrel 70-80 százalékkal sikerült csökkenteni a gyógyszerezettek számát, és 10 év alatt a skizofrénia gyakorisága 90 százalékkal csökkent Finnországban. Ez az egészségügyi rendszer szempontjából is óriási megtakarítás.

Gombos példájára mögöttem valaki úgy reagált: lehet, hogy azért csökkent a skizofrének száma, mert minden beteg mélydepresszióba esett. Unoka Zsolt később szintén azzal viccelődött: a betegek talán csak más megyékbe költöztek.

Dr. Unoka Zsolt pszichoterapeuta, munkája során főleg csoportterápiás kezeléseket kombinál gyógyszeres kezelésekkel, elsősorban depressziósok, szorongásosok és személyiségzavarosok körében. Mivel késve érkezett, nehezen tudta felvenni a harcot a pszichológia intézményrendszerét támadókkal, de azért valószínűleg sejtette, milyen állítások hangzottak el korábban a kollégáktól.

A DSM-ről az orvos azt mondta, az csak egy kategóriarendszer, az abban szereplő diagnózisok szindromatológiai, vagyis legalacsonyabb szintűek. Tüneteket sorolnak fel, ami alapján következtetni lehet, de azért ez csak nagyjából határozza meg a problémát – értett egyet ellenfeleivel, majd megint elmondta a cukorbetegséggel kapcsolatos példát. „Talán csak a fejlövésnél egyértelmű a probléma, mondjuk ha hiányzik a homloklebeny.”

Aláírta, még nem tart ott a tudomány, hogy egy olyan pontos diagnózist tudjon felállítani a pszichoszomatikus panaszok nyomán, mint mondjuk a cukorbetegségnél tudna a vizsgálatok után. És hogy egyáltalán eljutunk-e valamikor erre a szintre? „Na, ez a nagy Nobel-díjas kérdés.” Mindenesetre a vita a kezelések és a gyógyszerezések szükségességéről éppen emiatt a dilemma miatt alakulhat ki újra és újra.

Szendi dobbant

Az irányíthatatlanná vált, és időben is elnyúlt párbeszéd akkor ért véget, amikor Szendi Gábor ismét megszólalt. Ő egyébként nagyjából azóta csendben ült, hogy Unoka megérkezett. Viszont jelezve, hogy siet, rögtön mélyvízbe ugrott, körbelocsolva a kókadozó 20 fős közönséget is. Azt mondta, mielőtt elindult otthonról, azt hitte, konstruktív vitára, vagy legalábbis valami olyasmire számíthat, ha másért nem, hát legalább azért, mert az MTA épületében van. „De gondolhattam volna, hogy ha két pszichiáter együtt van, akkor panasznappá alakul a dolog.”

Az alapfeltevés szerint a mentális zavarok oka az agyban keresendő. A pszichológia története nagyjából arról szól, hogyan váltak egyre kifinomultabbá a kezelések. Először kivégezték a „más” embereket, aztán hajón a tengerre száműzték őket, később csak láncot kaptak, még később gyógyszereket. Az agyműködésbe is egyre érzékenyebb eszközökkel próbáltak belenyúlni az orvosok. Például nagy eredmény volt, amikor már nem tört el minden második beteg keze vagy lába az elektrosokk-kezeléstől. „Azt, hogy az agyban van az elváltozás oka, a pszichofarmakológia sem tagadja” – mondta Szendi, gyorsan hozzátéve, hogy a gyógyszerek létrehoznak egy olyan állapotot, amiben a kezelt közömbössé válik.

Létezik viszont egy elmélet, amely megkérdőjelezi, hogy a problémák oka az agyban keresendő. Szendi szerint sem az agyakat kellene kezelni, hanem a kiváltó okokat rendezni. „Ha ezt a nézőpontot a mainstream pszichiátria a magáévá tenné, akkor ki lehetne húzni a DSM-ből a depressziót.” Csakhogy szerinte a pszichiátria szakemberei elzárkóznak mindentől, ami új alapokra helyezné ezt a tudományt.

Rossz, de legalább van

Az emberi lét iszonyatosan bonyolult, miért várjuk akkor, hogy a diagnózis, a megértés egyszerű legyen? – vetette fel egy pszichiáternő. Szerinte talán a pszichiáterekre azért van egyre inkább szükség, mert megszűnt egy elemi szint, egy családi szint, ahol megfelelő körülmények között nőttek fel a gyerekek, ahol megtanulhatták kezelni a konfliktusokat. Ezt pótolja ma egy orvosi kezelés. „De ettől még a kezelés csak egy pótlék, és mint minden pót, ez sem lehet igazi” – mondta, hozzátéve, hogy volna mit javítani a rendszeren.

Unoka Zsolt elismerte, hogy az érdekvédelem és a pszichiátriát támadó mozgalmak nagyon hasznosak, meg előrelépéshez vezettek, ahogy a Rosenthal-jelentés is kontrollált intézeteket. Szerinte a DSM-el kapcsolatban is azt kell megnézni, hogy mi volt előtte, és hogy az jobb volt-e. „Nem volt semmi, és rosszabb volt, habár a jelenlegi rendszer sem elég jó még” – ismerte el.

Gombos azért hozzátette: nem érdemes megalkudni azzal, hogy bármi jobb az ellátás hiányánál. Szerinte biztosítani kell az alapvető jogokat, és a megszorító keretek között emberközpontú, a méltóságot tiszteletben tartó rendszert fenntartani.