Lukács
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Szétcseszik a Dunát meg a hegyeket?

2014.01.29. 09:06
A paksi atomerőmű bővítése elsőre úgy tűnhet, mintha csak és kizárólag arról szólna, hogy az orosz befektetők két reaktort építenek a már meglévő négy mellé. Van azonban feladat ettől függetlenül is. Ezek egy része az építkezés előtt és közben lesz aktuális, egy másik részük viszont valószínűleg már csak akkor kerül elő, amikor a mostani döntés meghozói (és az ellenzők) már nem is élnek.

Felmerült például, hogy a két, egyenként 1200 megawattos, tehát a mostaninál majdnem két és félszer nagyobb kapacitású reaktorblokkok hűtését biztonságosan megoldani csak úgy lehet, ha a Dunát valahol Paks alatt felduzzasztják. A Duna duzzasztásának ötlete Magyarországon Bős-Nagymaros óta elég rosszul hangzik, az emberek  szeme előtt elöntött és teljesen víz nélkül maradt területek jelennek meg. Pedig van, aki szerint ennek nem feltétlenül kell így lennie, nem muszáj szétcseszni egy folyót, ahogy azt a Cink.hu cikke említi.

Nem csoda, hogy sokan rögtön így reagálnak a vízlépcsőépítés hírére – mondja dr. Mészáros Csaba, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének címzetes egyetemi docense. „De ez főleg azért van, mert az embereknek semmi ismeretük nincs ezekről a létesítményekről, és mert még a tanszék hallgatóinak is külön el kell mondanunk, hogy miről van szó egy vízlépcső építésekor.”

Mészáros szerint a Duna duzzasztására akkor is szükség lenne, ha nem lenne paksi bővítés. Persze nem az új Hoover-gátat kellene felhúzni Fajsznál vagy Adonynál. „Egy adonyi vízlépcső nagyjából annyit emelne, hogy a vízszint a Duna fővárosi szakaszán duzzasztott állapotban is nem sokkal az alsó rakpartok alatt lenne.” Mészáros szerint ez nagyrészt megoldható lenne úgy, hogy az Adonyig elterülő szakaszokon is csak kisebb részeken lenne lényeges eltérés a partszakasz mostani és akkori állapota között. „A szélesebb hullámterek egy részét elöntené a víz, de nem kell azt gondolni, hogy Tisza-tó méretű extra vízfelület jönne létre.”

A szakember szerint ez a magasabb vízállás sok egyéb problémát is megoldana. „A Duna hajózhatóságával például Magyarországon van a legtöbb probléma. A sok gázló, például a budafoki gázló miatt sokszor csak fél terheléssel mehetnek a hajók” – mondja Mészáros, aki szerint az évente egy terawattórányi villamosenergiát termelő, tehát a hazai fogyasztás mintegy két százalékát biztosító vízerőmű és duzzasztómű révén a környék mezőgazdasági és ökológiai vízpótlása is megoldható lenne, ráadásul a Duna menti parti szűrésű kutak vízellátása is biztonságosabb lenne.

Most van elég ivóvíztermelő kapacitás, mert az elmúlt 25 évben olyan mértékben emelkedtek a vízdíjak, hogy emiatt sokkal kevesebbet fogyasztunk. Ez egyébként a víztakarékosságot is elősegítette, ami a természet szempontjából is kedvezőnek mondható. De vajon nem okozna ez problémát a Duna lejjebb eső szakaszain, illetve hogy nem túl nagy ár mindezért megbolygatni a természetet? A szakember szerint nyilván kell valamennyi áldozat, de a vízgazdálkodás arról szól, hogy a természet vízháztartását hozzuk összhangba a társadalom és az élővilág igényeivel. „A Duna és a Tisza szabályozásával létrejött holtágak például értékes élőhelyek. Megfelelő mértékű visszaduzzasztással ezek létét is biztosítani lehetne.”

Bár sokan riogatnak azzal, hogy egy vízlépcső rossz hatással van az építmény alatti folyószakaszra, ez a tapasztalatok alapján nem feltétlenül van így, mondja Mészáros. „A Duna Bős alatti kimélyedésének sem csak az erőmű az oka, inkább az a baj, hogy az elmúlt évszázadban kikotortak mindent, amit a folyó néhány tízezer év alatt pakolt oda.” Ráadásul olyan építményről lenne szó, amelyik az érkező vizet folyamatosan átereszti a vízlépcső vízerőművének turbináin.

„Eleve jól méretezett, az átlagos 2300 köbméteres másodpercenkénti közepes vízhozam körüli értékre kellene kiépíteni. Ha ennél több jön, azt a zsiliptáblák kinyitásával lehet kezelni, a nagyobb árvizeknél pedig mindent kinyitva hagynánk utat a víznek” – fogalmaz a szakember, aki szerint ha Ausztria és Németország is él a Duna adta lehetőségekkel, akkor Magyarországnak sem kellene kihagyni a dolgot.

Szívás lenne a nagy szivattyú?

Szintén fontos szempont lesz, ha majd egyszerre működik a négy mostani és a két tervezett reaktor, hogy mihez kezdünk az éjjel megtermelt, esetleg felesleges kapacitással. Az egyik megoldás erre a szivattyús energiatározó (szet). A szetek működése egyszerű: az éjjel rendelkezésre álló felesleges kapacitással áramot termelnek, amellyel egy alacsonyabban fekvő tározóból felszivattyúzzák a vizet egy magasabban fekvőbe. Nappal aztán, amikor a fogyasztás kielégítése miatt szükség van az extra energiára, a felszivattyúzott vizet lezúdítják, az ebből fakadó mozgási energiát pedig egy közbeiktatott turbina alakítja át elektromos árammá. A szivattyúzáshoz felhasznált energia amúgy nagyjából 15 százalékkal több, mint az eresztésből nyert mennyiség, a rendszer azért éri meg, mert az éjjeli, olcsóbb áramot alakítja át drága, csúcsidőszaki árammá.

sziv
Fotó: Dr. Szeredi István / MVM Zrt. / BME

Ezt a bevált módszert több nyugati ország is alkalmazza, de hazai ellenzői szerint a kialakítása túl nagy természetkárosítással jár. Mészáros szerint a német és osztrák szetekkel kapcsolatban ez valamiért nem merül fel. „Talán mert ott kopár hegyek vannak, amiket nem csúfít el, ha tározót építenek rájuk.” A szakember szerint azonban pont egy német példa mutatja, hogy itthon is lenne lehetőség szet építésére úgy, hogy a zöld szempontok is érvényesülnek valamennyire. Bár az ilyen építkezéseket is folyamatos tiltakozások kísérték, a felső tározó medrét a világon több helyen egy korábban már amúgy is ott éktelenkedő bányasebbe helyezték el a mérnökök. Letarolt, szétvájkált magaslatokból itthon is van bőven, például a Zempléni-hegysében.

Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a szet lesz a megoldás, mondja Aszódi Attila, a BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatója. „Számításaink szerint a 7 évig egyszerre működő hat reaktor évente 30 terawattóra áramot termelhet, ebből nagyjából 1 TWh lehet az, amit más megoldás híján kényszerértékesíteni kellene, ha addig nem épül valami, amivel ez a mennyiség tárolhatóvá válik a csúcsigényű időszakokra”. Egy másik érdekes elgondolás lehet, ha keresünk valamit, ami nagyjából ennyi áramot fogyasztana, ráadásul éjjel, és Aszódi szerint van is egy ilyen dolog: az elektromos autók. „200 ezer villanyautó Magyarországon évente 1 TWh-val növelné meg az áramigényt, és ez jellemzően éjjel jelentkezne, ami csökkentené az éjszakai áramigényvölgy mélységét.”

Mi lesz, ha leáll az, ami még meg sem épült?

Az atomerőművek működésével kapcsolatban manapság nem a megépítés vagy az üzembiztos működés a legnagyobb kérdés. A fukusimai események miatt felerősödött atompara itthon nem releváns: se méretes földrengésre, se szökőárra nem kell igazán számítani, de ha jön is, az erőmű elméletileg fel van rá készülve.

Sokkal fontosabb, hogy mi történik az atomerőműben keletkező hulladékkal, amit nem lehet csak úgy szanaszét hagyni. Azt már tudjuk, hogy a kis- és közepes aktivitású hulladékkal mi lesz: betonkockába öntik, és elviszik egy bátaapáti hegy gyomrába. De mi van az igazán veszélyes hulladékkal, a fűtőelemekkel, a reaktor közvetlen felépítményének részegységeivel?

Az atomerőművek leszerelése nem egyszerű feladat. Bár néhány példa arra, hogy a bontási műveletek sikerrel lezárultak, a keletkező hulladék elhelyezése világszerte kérdés. Elméleti megoldás van: speciális kőzetrétegek közé ásott tárnarendszerekben akár évezredekig is elvan a biztonságos tárolóban. A baj csak az, hogy például Magyarországon 2050-nél előbb nem létesül ilyen tárnarendszer, a megoldás működését pedig még Svédországban is csak a korai tesztfázisokban vizsgálják.

Aszódi elmondta: bár valóban vannak kérdőjelek, pontos tervezéssel a leszerelés problémája uralható. „Az új paksi blokkokra most még pontos leszerelési költséget nem tudunk mondani, de a létesítés során a leszerelési terv elkészíthető, beárazható, és ez alapján az ár alapján kell meghatározni azt az összeget, amit minden ott megtermelt kWh áram után be kell majd fizetni a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapba (KNPA). Szintén ebben a befizetésben kell megjeleníteni a kiégett üzemanyag kezelési, feldolgozási és végleges elhelyezési költségeit. Ezek mindösszesen 1,5-2 forinttal növelhetik az áram árát, tehát a KNPA befizetés nagyjából ekkora lehet.” A szakember szerint így a leszerelés pénzügyi szempontból kezelhető lehet.

Az Európai Bizottság tanulmánya szerint mai értéken nagyjából egymilliárd euró kell egy reaktor teljes leszereléséhez, 2032 és 2080 között ebből lesz Magyarországon nagyjából hat. Aszódi szerint a nagy aktivitású hulladék kezelésében sokat segít az oroszokkal kötött szerződés azon, egyelőre nem részletezett részlete, ami szerint az oroszok visszafogadnák a kiégett fűtőelemkazettákat.

Ez azért is érdekes, mert a nemzetközi egyezmények ezt nem teszik lehetővé, és Aszódi is úgy tudja, korábban az orosz szabályok is tiltották az ilyesmit, bár az orosz törvényhozás évek óta dolgozik azon, hogy ebben változás legyen. „Oroszország nagy iparágat építhet fel, ha sok helyről visszafogad, feldolgoz és saját (geográfiailag hatalmas, sok lakatlan résszel tarkított) területén véglegesen elhelyez kiégett kazettákat. Ez – ha jó áron kínálják – Magyarországban is egyszerűsítheti a hulladékkezelési feladatokat.

Ugyanakkor nem szabad feladni a kutatást a baranyai Boda térségében a hulladéktároló optimális helyének megtalálására, hogy „jobb tárgyalópozícióban legyünk az oroszokkal szemben, amikor a kiégett kazetták oroszországi visszaszállításának áráról kell megállapodni” – írta nekünk a szakember.

A nagy aktivitású hulladékok hazai elhelyezésével kapcsolatban már folynak előkészületek, pillanatnyilag a megfelelő helyszín kiválasztása folyik. A menetrend szerint ha ez megvan, még hosszú évtizedekig csak annak ellenőrzése megy majd, hogy a talajréteg és az egyéb geodéziai jellemzők elég jók-e ahhoz, hogy ott épüljön meg a tároló, ami majd csak valamikor az évszázad második felében kezdi meg a rendeltetésszerű működést.

Nincsenek részletek

A fenti témákról megkérdeztük az ügyért felelős minisztériumokat is. Kíváncsiak lettünk volna a Duna sorsára, arra, hogy lesz-e szivattyús energiatározó, hogy a tervek szerint milyen nem csúcserőművi kapacitással tervezik majd az új blokkok elkészülte után szabályozni a hazai áramtermelést, illetve hogy mennyire változik meg a Nemzeti Energiastratégia című tanulmányban felvázolt jövőkép. Amikor a Duna szabályozása legutóbb felmerült, a kormány azonnal hárított. Szivattyús energiatározót is terveztek régebben, de aztán az a projekt is elhalt.

A cikk megjelenéséig a Duna és a szetek jövőjét firtató kérdéseinkre nem jött válasz, az viszont kiderült, hogy a kormányzatnak is feltűnt: az emberek szívesen építenének napelemes rendszereket otthonra. Ahogy ők fogalmaznak, „a napelemes kiserőművek számának 2010-2012 között több mint ötszörös növekedése erőteljes lakossági igényt jelez”, és ezt a jövőben is támogatni szeretnék. Hogy ez a 2014–2020-as időszak alatt milyen konkrét, pénzben igénybe vehető kedvezményeket jelent, még nem tudni, de a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium válasza alapján a kötelező átvétel rendszere megmarad. Ez, a napelemtáblák technológiai fejlődése, illetve az okos mérőórák bevezetése talán akkor is képes lesz fenntartani ezt az ütemet, ha az állami támogatások megmaradnak a mostani formában: minden egyes pályázatra annyi igénylő jut, hogy nagyjából a meghirdetéstől számított öt percen belül kimerülnek a keretek.

Pletykák szerint a Duna duzzasztása például már évtizedek óta eldöntött tény, a folyópart környéki tereprendezési tervek és vízvédelmi építkezések során folyamatosan ment az előkészítés. A mindenkori politika csak a megfelelő alkalomra várt, hogy a várhatóan nagy ellenkezést kiváltó intézkedést bedobja a köztudatba. Az általunk megkérdezett szakember szerint ez nagy hiba, mert a folyószabályozás nem politikai kérdés, ráadásul így az esélye sem lesz meg annak, hogy az embereknek elmagyarázzák, miért van szükség a munkálatokra és az átalakításra.