Aliz
3 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Szex + drogok = rock ’n’ roll

50613015 10
2015.08.15. 12:34
Miért borzongat meg minket Rahmanyinov vagy a Pixies? Tényleg olyan hatása van a hirtelen dinamikaváltásnak, mint egy csík kokainnak? Mi a zene: a kognitív képességek eltérítése, vagy társadalomépítő, jellemfejlesztő eszköz? Akármelyik is, egy biztos: zene nélkül sokkal rosszabb lenne az életünk.

Harmadéves koromban egy barátom kollégiumi szobájában voltam. Rahmanyinov II. zongoraversenye szólt a rádióban, és azonnal rabul ejtett. [...] A II. tétel finom dallamai és harmonikus csavarjai máig így hatnak rám. 

– így emlékszik vissza Psyche Loui arra a napra, amikor először lúdbőrözött a háta, rándult görcsbe a gyomra és gyorsult fel a szívverése egy zenei mű hallatán.  Hiába, hogy Loui képzett zongorista és hegedűművész, az érzés sokunknak ismerős lehet. Az élmény nem csak a klasszikuszene-rajongók privilégiuma: akár egy videoklip, egy rádióban játszott dal vagy egy gyerekkórus is elérheti ugyanezt a hatást.

A számunkra kedves zenék bizsergető, lúdbőröztető hatását jól ismerjük, de ennek van egy intenzívebb változata is. Akik átélték, bőrorgazmus (skin orgasm) néven említik a hatást: ilyenkor a katarzis olyan erővel sújt le, hogy képtelenek vagyunk bármit csinálni mellette.  

Ahhoz képest, hogy gyakori jelenségről van szó, a tudomány máig nem érti pontosan a mögötte húzódó összefüggéseket. A szervezetünk szokott hasonló reakciót adni, de egészen más dolgokra: például a szexre, az evésre vagy egy hullámvasút-futamra. Vagyis olyan helyzetekre, amikor vagy a túlélésünk van veszélyben, vagy alapvető élvezeteket hajszolunk.

Talán a zene létszükséglet? Vagy élet-halál kérdése?

Loui megpróbálta kideríteni a jelenség okát. Időközben pszichológiát kezdett tanítani a Wesleyan Egyetemen, és egy diákjával, Luke Harrisonnal több elméletet is felvázoltak. Megállapították, hogy a szokásos kellemes borzongáson túl  amit az emberek többsége ismer  kiugróan szélsőséges reakciókat is adhatunk egy-egy zenedarabra.  

Egy 1991-es tanulmány – amiben képzett zenészek és amatőr zenehallgatók is részt vettek –kiderítette, hogy a résztvevők legalább fele kipirult, illetve remegni vagy izzadni kezdtek, amikor meghallották az egyik kedvenc zenéjüket. Egyesek még szexuális izgalmat is éreztek.

Bár ez furcsának tűnhet, az észak-indiai és pakisztáni szúfikat már régóta foglalkoztatják az elmélyült zenehallgatás erotikus dimenziói. Mindenesetre Loui és Harrison inkább a borzongás (frisson) kifejezést használták, hogy a kísérleti alanyoknak ne kelljen kényelmetlenül érezniük magukat. 

A zenei borzongás keltette élettani változások általában meghatározott zenei jelenségekhez kapcsolódnak.

 mondja Loui. Nem a levegőbe beszél: az elérhető tanulmányok alapján tudhatja, hogy az emberek többsége általában meg tudja mondani, milyen zenei hatások váltják ki belőlük a legszélsőségesebb reakciókat.  A beszámolók alapján a kutatók el tudták különíteni azokat az elemeket, amik nagy valószínűséggel vezetnek bőrorgazmushoz. Kiderült, hogy a  

  • dinamikaváltások (amikor a zenében a halk részt egy hirtelen berobbanó hangos követi; egy csomó Pixies-slágernek ez a védjegye)
  • a váratlan dallamváltozások (ahogy Louit is felvillanyozták a II. zongoraverseny szokatlan harmóniái)
  • az előkék (a fő dallamot kísérő disszonáns hangok, ún. appoggiaturák)

az átlagosnál sokkal jobb eséllyel idézték elő a kívánt hatást.

Loui szerint az összhatás egyik komponense az az agyi mechanizmus, ami az elvárásainkat figyeli. Az agyunk a születésünk óta tanulja, hogy milyen szabályok mentén épül fel egy-egy dal. Ha egy szám túl szorosan követi az általunk jól ismert sémákat, nem fogja felkelteni a figyelmünket, unalmasnak fogjuk tartani. Ha viszont túlságosan elszakad az ismert mintáktól, azt az agyunk zajként fogja fel.  

A jó zeneszerző elmossa a határt az ismerős és az ismeretlen között. Ha megfelelően trükközik a diszharmóniával, az előkékkel, a dinamikával vagy a dallamívekkel, a végeredmény egyszerre lesz ismerős, mégis kiszámíthatatlan. Az ismerős minták és a váratlan helyzetek keveréke egyszerre nyújt kapaszkodót és kínál betekintést az ismeretlenbe: ez jó eséllyel kiválthatja a bőrorgazmust.

Lássuk, mi ennek a neurobiológiai háttere!

A zenében feltűnő váratlan elemek az automatikus idegrendszerre hatnak, a legprimitívebb régióban, az agytörzsben; ha hirtelen felgyorsul a szívverésünk, vagy eláll a lélegzetünk egy-egy szuper dal hallatán, azért az agytörzsünk a felelős.

Ha az ismerős mintákat a zenében valami váratlan szakítja meg, két agyterület  a nucleus accumbens és a caudate  nagy mennyiségű dopamint szabadít fel. A caudate nucleus az agy jutalmazási rendszere; többször kapcsolatba hozták az alkohol- és drogfüggőség kialakulásával. Talán ez segít megmagyarázni, hogy a kedvenc számainkat miért tartjuk annyira addiktívnak.  

Meglepő, de ez a hatás sokáig tart, sőt, idővel erősebbé is válhat. Bár az első hallgatás után elvész a meglepetés ereje, elképzelhető, hogy a zenehallgató ilyenkor kondicionálja magát a bőrorgazmus élményére. Nagyjából ugyanez történt Pavlov kutyájával is, ami már akkor nyáladzani kezdett, ha a gazdája csöngetett az ebédhez.  

A zsigeri reakciókon túl a zene intellektuális élmény is; a hatáskeltésben nagy szerepet játszhat, hogy az empátiánkat is felkorbácsolja, ahogy megpróbáljuk elképzelni, hogy ezzel vagy azzal a dallal mit akart mondani a művész. A kedvenc számaink az emlékeinket is beindítják: egy jó szám épp úgy az életünk részévé válik, mint más fontos események. Adjuk csak össze:

születés óta gyűjtött minták + a zenei szabályok követhető megsértése + primitív agytörzsi reakciók + drogfüggőség + érzelmi intelligencia + emlékek = testi-lelki katarzis.

A sok összetevőből igen erős érzelmi koktél képződik, amire mindenki máshogy reagál; Loui szerint ez is megmagyarázhatja, hogy az embereknek miért annyira különböző a zenei ízlése.

   Ezeket a felismeréseket nem mindenki osztja. Steven   Pinker , a kognitív folyamatok szakértője szerint a zene egyszerűen a kognitív rendszerünk különböző funkcióit, például a mintafelismerést téríti el, de ezeknek más, sokkal fontosabb funkciói is vannak. Pinker szerint

a zene a hallás sajttortája;

nagyon finom, de nem túl tápláló. Ebből a szemszögből nézve a zene pont azt jelenti az agynak, mint a kokain vagy a maszturbálás: eltéríti az agynak azokat a funkcióit, amik más, alapvető emberi szükségletek ellátására fejlődtek ki.

Loui ezzel nem ért egyet. Szerinte a zene egy transzformatív eszköz , ami sokat segített az emberi elme, és ezáltal a modern társadalom kialakításában. Loui a homokozóhoz hasonlította a zene szerepét: miután teljesítettük a túléléshez szükséges legfontosabb kötelezettségeinket, a zenét úgy használjuk, mint egy arénát, ahol trenírozhatjuk az agyunkat és kibővíthetjük az ismereteinket. Eközben fejlődik az érzelmi tudatosságunk, és kapcsolatokat alakíthatunk ki másokkal; Loui nem zárja ki, hogy a zene az érzelmi alapú kommunikációnkra is jó hatással van.

Ha valóban ez a helyzet, a bőrorgazmus borzongása lehet az agy jutalmazása az elme gyakorlatoztatásáért és a közösségi készségeink fejlődéséért. Erre egyelőre nincs tudományos bizonyíték, de több friss tanulmány is igazolja, hogy

minél szorosabb az összeköttetés a hallásért, a szociális készségekért és az érzelmekért felelős agyterületek között, annál erősebb borzongást fogunk érezni egy-egy jó zene hallatán.
 

Ilyen szemszögből nézve a zenének erős közösségkovácsoló hatása van, a szélsőséges reakció pedig (legalábbis részben) az erre adott neurológiai válasz. Mások azt figyelték meg, hogy az együtt zenélő-táncoló emberek önzetlenebb, összetartóbb csoportokat alkotnak. Egy tanulmány szerint a bőrorgazmus a kísérletek során sokat javítottak az alanyok önzetlenségén. A látszólag érthetetlen összefüggést az magyarázhatja, hogy az ilyenkor felszabaduló endorfin hatására megnövekszik bennünk a vágy, hogy tegyünk valamit a közösség jólétéért.

A fentiek csupán találgatások; lehet, hogy sosem tudjuk meg, hogy miért fejlődött ki a zene, miért maradt fenn évezredeken át, miért reagálunk rá még mindig ilyen hevesen. De még ha a zene nem is más, mint az agy sajttortája, akkor is egy olyan legális drog, ami nélkül üresebb lenne az életünk. Kihat a lelkiállapotunkra, a társadalmi kapcsolatainkra, a barátságainkra, és remek aláfestést nyújt az életünk filmjéhez. És jóval veszélytelenebb, mint a kokainhasználat – bár nem feltétlenül a pénztárcára nézve, kérdezzenek csak meg egy komoly lemezgyűjtőt a hónap végén.

Most már értem, miért nem drogozik egy csomó lemezgyűjtő. Amikor felcsavarják a sztereójukat, tulajdonképpen pont azt csinálják. 

 írta Brett Milano a Vinyl Junkies: Adventures In Record Collectingben. Loui is hasonló véleményen van: ugyan kinek kell a szex és a drog, ha van helyettük Rahmanyinov?