Auguszta
-3 °C
2 °C

Megoldották a fénylő törpebolygó rejtélyét

PIA20180 hires
2015.12.10. 09:11 Módosítva: 2015-12-10 10:18:45
Nagyjából egy évvel azután, hogy a Dawn űrszonda megkezdte a Ceres törpebolygó megközelítését, illetve hogy megjöttek az első képek a furcsa fényes foltokról, végre nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a kutatók kiderítették, mi a frász fénylik az égitest felszínén.

Ha leszámítjuk a legvalószínűtlenebb tippeket, mint az idegen életforma alkotta város, akkor jó ideig a felszínre kiült jég volt a legelfogadottabb gondolat. Aztán ahogy a Dawn egyre közelebbről és közelebbről lőtte az egyre nagyobb felbontású képeket, a kutatók úgy álltak át fokozatosan a sókirakódásra. A megoldás még ennél is furcsább: valami a kettő között.

Chris Russel, a szondával kapcsolatos kutatások vezetője október elején még azt nyilatkozta, hogy azt már tudják, hogy a folt (pontosabban foltok, mert akkor már az is látszott, hogy nem egy vagy két óriási, hanem néhány nagy és egy csomó kis foltról van szó) tuti nem jég, és elég biztosak abban, hogy valami sóféle lehet.

Se ez, se az, hanem mindkettő

A Nature magazinban megjelent tanulmány szerint a valóság ennél kicsit bonyolultabb. Andreas Nathues és csapata a németországi Max Planck intézetben úgy látják, hogy a titokzatos foltok főleg sóból állnak, de van bennük némi vízjég is. Az anyag forrása szerintük egy olyan sós jégréteg, ami a Ceres felszíne alatt húzódik meg, és ami meteorbecsapódások helyén a felszínre kerülhet.

„Az elemzés közben a legnagyobb gondot az okozta, hogy a felvételeink eleinte nem a megfelelő beállításokkal készültek” – mondta Nathues a Gizmodónak. A szakember szerint a Dawn kameráit nem baromi fényes foltokhoz lőtték be, hanem a törpebolygó felszínének átlagos fénymennyiségéhez, így a foltokról csupa beégett képük született. Ahogy csökkentették a záridőt, a foltok se égtek be annyira, és végre készültek olyan képek, melyek részletessége már lehetővé tette a elemzést.

Ezeken a képeken a Ceres felszíne sötét maradt, viszont a kutatók kiválaszthattak néhány, elemzésre igazán alkalmas foltot. Az is kiderült, hogy 130-nál is több hasonló folt van a felszínen, ezek fényessége az aszfalt és a földi óceánok jege között változott, a legfényesebb foltok akár a beérkező fény felét is visszatükrözik. A pontosabb mérések alapján derült ki,

hogy a fő alkotóelem a só, egész pontosan nedves magnézium-szulfát.

A foltok azonban nem egyszerűen fényesek voltak, de időnként ködöt is láttak néhány felett. Mint kiderült, a foltok napfény hatására vízgőzt eresztenek a felszín fölé, a felszín alól kiszublimált anyag sötétedéskor szépen visszaereszkedik a felszínre. Kőzetbolygón eddig ilyesmit nem figyeltek meg, viszont üstökösön rendszeresen, legutóbb épp a 67P/Csurjumov–Geraszimenkón.

A foltok anyagösszetételének pontosabb meghatározása azonban nem jelenti, hogy minden titokra fény derült. A foltok kialakulása például még mindig kicsit homályos. A kutatók szerint a legegyszerűbb magyarázat a külső behatás, vagyis egy olyan meteorbecsapódás, ami elég mély lyukat üt a Ceresbe ahhoz, hogy ezeket a sós rétegeket napvilágra hozza, vagy legalábbis elég közel a felszínhez ahhoz, hogy a szublimációs folyamat meginduljon. A legtöbb fényes foltot tartalmazó, Occatornak elnevezett kráter az eddigi mérések szerint az egyik legfiatalabb, alig 78 millió éves felszíni képződmény a Ceresen.

Van még mit kitalálni

Arról viszont továbbra sincs túl sok biztos információ, hogy ez a sós réteg hogy alakul ki és hogyan oszlik el a Ceresen. A kutatók abban bíznak, hogy a Dawn spirálpályájának következő, legalacsonyabb szakaszán sikerül majd olyan felbontású képeket rögzíteni, amelyek segítségével további részletek derülhetnek ki a titokzatos bolygóról. Erre elég jó esély van, hiszen az eddigi kutatások sok, majd pár, aztán pedig néhány ezer méterről készült felvételek alapján hoztak ilyen jó eredményeket. A szonda elméletileg december 16-án ereszkedik 370 kilométeres távolságra a felszíntől, és itt a fényképek mellett már a törpebolygó gravitációjának elemzése is segít majd a kutatóknak abban, hogy az égitest összetételét pontosabban állapíthassák meg.

Természetesen valószínű, hogy továbbra is a fényképek adják majd a legtöbb információt. Nathues és csapata például nagyon várja, hogy nagyobb felbontásban láthassák a már most is érzékelt repedéseket a jeges-sós foltokon. Hogy ezeknek van-e bármilyen szerepük a foltok képződésében vagy fennmaradásában, vagy simán csak baromi jól néznek majd ki, egyelőre senki sem tudja.

Egy másik, szintén a Nature-ben megjelent, szintén a Dawn adatait elemző tanulmány szerint a Ceresen a fénylő foltokon túl is van érdekesség. A törpebolygó felszínén sok helyen találtak ammóniatartalmú rétegszilikátokat a felső talajrétegben. Ez főleg azért érdekes, mert ez az ásványtípus csak a Naprendszer szélén tud stabil maradni, vagyis nagyon valószínű, hogy a Ceres a mostani helyétől távol született eredetileg, és aztán – egyelőre nem ismert módon – került oda, ahol most van, a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóövezetben. Maria Cristina de Sanctis, az elemzést végző kutatócsoport vezetője szerint az eredmény nagyon váratlan, és további elemzésekkel próbálják kideríteni, mekkora mennyiségben van jelen ez az anyag a Ceresen.

A két tanulmány, illetve a Dawn szonda egész küldetése újabb kiváló bizonyíték arra, hogy mennyit számít az, ha az űrkutatás az elmélet helyett a gyakorlatra helyezi a hangsúlyt. A Cerestől (vagy épp a Plútóról) készült képek folyamatosan bizonyítják, hogy a Naprendszer szélén mozgó, bolygónak igazán nem is mondható égitestek felszíne sem kihalt, temetőszerű, unalmas felszín. Pont ellenkezőleg: csupa olyan dolog van ezeken a távoli helyeken, melyekre hónapok megfeszített munkájával lehet csak magyarázatot találni.