Csilla, Noémi
11 °C
28 °C

Hüjeség, hüjeségebb, leghüjeségebb

DEBRE20150513015
2016.04.11. 17:19
Ha az ember ötödikes, már elég régóta pusztítják az életkedvét, pedig még csak ekkor kapja őt telibe a csodafegyver, a zöngés és zöngétlen párok lézersokkolója. Nézzen bele egy átlagos tankönyvbe, nem kell feltétlenül a legrosszabbnak lennie, ha úgy érzi, hogy a szöveg élő gyerekeknek szól, egyen meg egy franciakrémest, mert már ez is elég kivételes. Az elvileg jobb kommunikációra okító nyelvtankönyveknél nem kell majd megerőltetniük magukat. Mi értelme a nyelvtanórának?

Készülj fel az alkonyról szóló szöveg felolvasására!

– instruál az ötödikes tankönyv egy aranyszárnyú pillangóktól és komótos kuvikoktól tobzódó, szigorúan gyerekmentes szemelvény előtt, és már nyúlok is a sörnyitó után, hogy beskálázzam a bennem szunnyadó Sinkovits Imrét. Ez ugyan a célcsoport számára meg nem engedett segédeszköz, de ez legyen az ő bajuk; nekem bőven elég alkalom az ünneplésre, hogy soha többet nem leszek ötödikes.

„Ha a zöngésség szerinti részleges hasonulás során a zöngétlen mássalhangzóból zöngés mássalhangzó lesz, azt zöngésedésnek nevezzük. Zöngétlenedéskor a zöngés mássalhangzóból zöngétlen lesz” – áll kiemelt keretesben a meghatározás, és nézem a gyereket, aki nem érzi úgy, hogy bármi rendkívüli történne. Ez csak a szokásos, itt így kell beszélni, a nyelvtan ilyen: be kell magolni az ajakréses és ajakkerekítéses magánhangzókat, a képzés helye szerinti és képzésmód szerinti hasonulást, a rövidülést és összeolvadást. A magyar nyelv nyilván ennyire érdekes.

Utáljuk a nyelvtant, de miért?

Az ötödikesek a nyelvtant szeretik legkevésbé az összes óra közül (országos felmérésből származó adat), a helyzet később sem javul, csak bejön még a fizika meg a kémia, amit egy kicsivel még jobban utálnak. A nyelvtan népszerűtlenségével sikeresen lépi át a szokásos humán-reál választóvonalat; bár az előbbi tárgyak egyébként jobb átlagot kapnak, a nyelvtanért mégsem szoktak sokan rajongani.

Jól is néznénk ki, ha népszerűségi indexeken múlva, hogy mit tanítsanak, mi? Oké, de a nyelvtanórát jelenlegi formájában a nyelvészek sem mind favorizálják. Kálmán László a Nyesten arról írt, hogy „jelen formájában abba kellene hagyni az általános iskolában a helyesírás tanítását”; annak szerinte több kára van, mint haszna, a tananyag nem felel meg a korosztálynak semmilyen szempontból sem. „Olyan elvont nyelvtani fogalmakat tárgyalnak (szófaji osztályozás, hangtörvények, mondattípusok), amelyek megértése messze meghaladja ennek a korosztálynak a képességeit”.

Ez az álláspont nyilván radikálisnak és provokatívnak számít. A tanárok többsége nagyjából úgy tanít, ahogy neki is tanítottak, a nyelvtanórák keveset változtak az utóbbi évtizedekben: bár a tantervben több lett a kommunikációs rész, ma is a helyesírás-tanítás dominál. Óvatosságból, megszokásból és a felvételiktől való félelemből igyekeznek letanítani azt, amiről azt gondolják, hogy kell – konzervatívabban, mint azt az egyébként szintén visszalépést jelentő mostani kerettanterv előírja.

„Az egész nyelvtantanítással mérhetetlenül nagy bajok vannak” – mondja erről nekünk Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. A Radnóti vezető tanára szerint az egész egyik rákfenéje éppen az egész tárgyra rátelepedő helyesírás-tanítás, ami háttérbe szorítja az olyan sokszor papíron maradó célokat, mint a rácsodálkoztatás, a felfedező-értelmező tevékenység vagy a nyelvi kreativitás fejlesztése.

Egy gyerek akkor is érti, hogy mi az a ‘hülyeség', ha még nem tudja pontosan, hogy mi benne a ‘ség'

– hoz egyszerű, de idevágó példát arra, hogy talán a szófaji és a morféma rendszer alapos ismerete nélkül is túl lehetne élni a hatodikat, az alsó tagozatról nem is szólva. „Mivel a fonetikát úgysem tanítják meg rendesen, nem fog belehalni a gyerek, ha nem tudja, hogy a »töltsél«-t azért nem írjuk cs-vel, mert ez összeolvadás. A képzés helye szerinti hasonulás fogalma és mibenléte pedig aligha válik érthetővé, ha a képzés helyeinek és módjainak rendszerét – amúgy helyesen –nem ismerik meg ötödikben. Ettől még meg tudnak tanulni helyesen írni.”

A Magyartanárok Egyesületének elnöke szerint nem igaz, hogy a helyesírás megtanulásához feltétlenül szükség van grammatikai tudatosságra. A helyesírás tanításának nem használ annyit a nyelvtan, mint amennyit a nyelv izgalmas megközelítésének árt a helyesírás meghatározó szerepe abban, hogy mit tanítsunk nyelvtanból. Többek között e helyesírás-központúság miatt nem a mondatokból, hanem a szavakból, hangokból indulunk ki, pedig mondatokban és nem szavakban beszélünk.

A szellentés szabályai

A kritikusok természetesen nem azt mondják, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg lehetőleg helyesen írni, de az anyanyelv-tanítás fókuszát máshová, például a szövegértés fejlesztésére tennék. „Nem szabad a helyesírást a magyar nyelvvel összetéveszteni, ez egy közismert félreértés, rossz sugallat” – mondja Nádasdy Ádám. A helyesírás módjának nyelvészeti indoka nincs, pusztán konvenció, ahogy mondjuk a jobboldali közlekedés is – hangsúlyozta a költő-nyelvész az Indexnek.

Olyan ez, mint a szellentés. Meg kell tanítani, hogy bizonyos helyzetekben nem illik, de attól még a szellentéssel nincs semmi baj általában. Nem szabad úgy tenni, mintha azt a tudomány tiltaná, ahogy a helyesírás szabályai sem nyelvészeti megfontolásokon alapulnak.

A helyesírás-fetisizmus abból a hagyományos műveltségeszményből származik, mely ezt alapvető társadalmi fokmérőnek tekinti. A j-ly tévesztés Magyarországon a teljes sötétség legbiztosabb jelének számít – az iskola pedig mintha azt tekintené legfőbb céljának, hogy a gyerekeket belesimítsa a társadalom elismert köreibe. Ez az illemtanra hasonlító cél önmagában is megkérdőjelezhető, de a vita arról is szól, hogy ennek egyáltalán alkalmas eszköze-e az a szabályközpontú megközelítés, ami most a nyelvtanórákon uralkodik.

A hagyományosabb, leíró nyelvtanra alapozó, szabályokat erőltető tanításmódszertant a szakmában leginkább az ELTE BTK Szakmódszertani Központja képviseli, köztük és az MTA progresszívebbnek számító Nyelvtudományi Intézete között (itt dolgozik Kálmán László is) régi ellentét van, a háttérben ezt intrikákkal teli konfliktusként írják le. A deduktív felfogás elég tisztán jelenik meg az ELTE központját vezető, több tankönyvet is író Antalné Szabó Ágnes felfogásában: „A helyesírás-tanulás kezdeti szakaszában a tanuló kívülről kapja a szabályt: a szabályzatból, a tankönyvből vagy a pedagógustól. A tanuló ekkor még ennek a kívülről kapott szabálynak a segítségével oldja meg a helyesírási problémát, az első időkben még lassan és sok hibával, hiszen a szabályelemek tartalma és sorrendje még nem rögzült a tanuló emlékezetében.” (Antalnét szerettük volna a cikkben megszólaltatni, de ő ettől elzárkózott.)

Ne keseredj el!

A kritikusok szerint túlzottan szabályközpontú tananyag elsősorban a helyesírási szabályzatot próbálja bevasalni a gyerekeken. A tankönyv már ötödikben is a szabályzat alapos tanulmányozását javasolja a 11 éveseknek, ez azonban nem gyerekeknek szóló nyelven íródott, a szabályok nehezen érthetők és általában nem tűnnek következetesnek. Ezt a tankönyvszerzők is érezhetik. Mint az ötödikes könyvben írják: „Ne keseredj el, ha még nem érted valamennyi szabálypont nyelvtani megfogalmazását, hiszen a nyelvtani ismereteid még nem elegendők hozzá! A későbbi évfolyamokon az anyanyelvi ismereteid bővülésével pontosan megérted majd a szabálypontokban megfogalmazottakat.”

„Szerencsés volna, ha kétféle szabályzat is elérhető lenne, az Osiris mélységű mellett jól jönne egy »felszínesebb« is. Az alkalmazást segíti néha az olyan magyarázat is, amely tudományosan nem biztos, hogy teljesen megállja a helyét, de praktikusan használható” – mondta erről az Indexnek Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke. Szerinte azonban nem szabadna átesni a ló túloldalára, nehéz lenne a helyesírást teljesen szabályok nélkül tanítani. „Nem kell túl sok szabály, de van öt-nyolc, melyek megtanulásával és egy féléves helyesíráskurzussal nagyon jó szintre el lehet juttatni szinte bárkit – legalábbis egyetemistáknál, felnőtteknél. De bizonyos konkrét helyesírási problémánál már egy ötödikes gyerek is könnyen fejleszthető, ha megtanul egy nem is bonyolult szabályt. Mondjuk a -val/-vel toldalékolással kapcsolatban”.

„Az biztos, hogy a helyesírás nagyon bonyolult szabályrendszer, a középiskolát végzettek sincsenek otthon sok részletében” – mondja Dede Éva volt középiskolai tanár, a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda munkatársa. Sokan mondják, hogy jobb lenne egy többszintű helyesírás, ami kevésbé szigorúan határozna meg egy helyesírási minimumot az általános iskolások számára. Nem kell mindenkinek helyesírásversenyre készülnie. Elképzelhető, hogy a kicsik számára a nyelvtani fogalmak nem mind érthetőek meg. Később is azt látom, hogy a felnőttek többnyire elfelejtik az iskolában jól-rosszul megtanult nyelvtani fogalmak jelentését, emiatt a helyesírási szabályzat alkalmazása nehézkes a számukra” – mondta az Indexnek.

Dede Éva az élményközpontú tanítás megoldásait keresné, mai szövegekkel, gyerekeket érdeklő témákkal, életszerű feladatokkal. Ő még növelné is a nyelvtanórák számát, főleg, hogy a szövegértés gyakorlására és szövegalkotásra több idő legyen. Az újabb megközelítésekhez és módszerekhez azonban kérdés, hogy a pedagógusoknak mennyi energiája van.

Hiba hiba hátán

Míg a Pisához hasonló nagy nemzetközi felmérések a szövegértésre mennek rá, a magyartanárok inkább a könnyebben számonkérhető helyesírást szokták osztályozni. Arató László azt mondja, középiskolai tanárként némileg még benne is munkál a konformizmus, a tankönyvekhez való túlzott ragaszkodás, mert tudja, hogy az érettségin majd ezt az anyagot számon fogják kérni a diákjain. Az általános iskolai tanárok félelme szerinte leginkább abból fakad, hogy azt képzelik, nekik a középiskolai továbbtanulásra kell felkészíteniük, az eredményességüket ott mérik le. Emiatt túlkompenzálnak, és sokszor még többet is meg akarnak tanítani, mint amit a tanterv előír. A tankönyvek is következetlenek, minimális magyarázatokat nyújtanak, a szabályokat kiszakítják tágabb rendszerükből.

Ez a felületes és doktriner módon való tanítás tipikus esete.

Régi közhely az oktatáskutatásban, hogy az iskola a hivatalos célok mellett rejtett tantervvel is rendelkezik. Itt például mintha azt sugallná, hogy a magyar hiába az anyanyelved, a homályos jelentésű szabályokat úgysem értheted, elég, ha bemagolsz egy-két meghatározást – a nyelv úgyis csak egy kimeríthetetlen hibatár. Itt a tartalom nélküli kuvikolás is kommunikációnak számít, legfeljebb néha egy kicsit úgy kell tenni, mintha tényleg bevennénk, hogy a tanár hisz az aranytól csöpögő pillangókban. Elröpülnek azok az évek.