Koronavírus adatok

2021. nov. 26.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Virgil
1 °C
5 °C

Orbán a nihilizmussal valami fontosat kapirgál

2016.09.13. 16:15
A kötcsei beszéd óta a kormány állandó jelzőjévé vált a „nihilista”. De vajon mi az a nihilizmus, és mi közük van hozzá a liberálisoknak? És baj-e, ha valaki nihilista?

Ahogy az Orbán nagy megfejtéseinél lenni szokott (lásd a Nyugat alkonyáról vagy az EU válságáról szóló eszmefuttatásait):

  1. A kritika soha nem teljesen légből kapott, és szelektíven bár, de valódi problémákra is rámutat.
  2. Elemeit az Orbán mögött álló, alapvetően a filozófia felől érkező századvégesek releváns – és elég nagy részben baloldali – kultúrkritikai elméletekből szemezgetik össze.
  3. Viszont az eszmefuttatások sokkal inkább árulkodnak Orbán kísérteteiről, mint Orbán elképzeléseiről. A nihilizmussal való dobálózás ugyanis elképesztő túlkompenzálásnak tűnik egy olyan rendszerben, amelynek értékeit Habony Árpád definiálja.

Valami fontosat kapirgál

A nihilizmus liberalizmussal való azonosítása lényegében az európai filozófia legutolsó kétszáz évének egyik legfontosabb kérdésének békemenetesre butított változata (a nihilizmus kritikai jelzőként először Friedrich Heinrich Jacobi 1799-ben Johann Gottlieb Fichtének írt levelében jelent meg). De hogyan is rothasztotta a liberalizmus az európai civilizációt nihilistává? Ha össze akarnám foglalni, akkor valahogy így:

Erkölcsi-politikai szempontból a nihilizmus alapvetően azt jelenti, ha egy közösség semmilyen erkölcsi normát nem ismer el kötelező érvényűnek, ha a közösségből sorra kikopnak az evidensnek tartott erkölcsi értékek, az embereket összetartó kulturális minták. A felvilágosodás előtt nem volt nihilizmus, mert nem volt kérdéses, az, mihez is kell tartania magát az embernek.

De a felvilágosodás (és annak politikai kifejtése, a liberalizmus) megjelenése összezavarta az évezredes mintákat. A liberálisok kizárólag az Észt ismerik el döntőbíróként, és az Egyént tartják a politika legfontosabb (sőt, egyetlen) entitásának. Isten és a Tradíció, a Haza és a Család mind mentek a levesbe.

Az Ész ráadásul magát egyetemesnek tartja, ezért mindenbe beleszól, állandóan keresi a konfliktust az olyan hagyományos tekintélyekkel, mint az Egyház vagy a Nemzet (ami valójában még a liberalizmusnál is modernebb entitás, de ez most mindegy), hogy azokat fő ideái: a szabadság, igazságosság és egyenlőség nevében aláaknázza.

Ezzel még mindig nem lenne akkora baj, ha a liberalizmus a Tradíció romjain trónolva új, pozitív értékeket, az emberek életét átfogó normarendszert tudna felmutatni. De nem, a nihilista-kritikus narratíva szerint a liberálisok szabályok helyett csak jogokat tudnak kínálni,

azaz a liberalizmus csak az értékek rombolásában jeleskedik, és képtelen az érték teremtésére.

Lehet, hogy kiemeli az évezredes jogfosztottságból a jobbágyokat, a nőket, a melegeket; de ezzel ki is billenti őket jól bevált szerepeikből. Az eredmény? Szexuális szerepeikben megzavarodott nemzedékek, sérült családok, migránsokkal felhígított nemzetek.

Ráadásul a liberalizmus a politikai megalapozása a tágabban vett modernitásnak, amely a technológia uralmán keresztül mélyíti el a nihilizmust:

  • a kulturális kódok összezavarásával és a sokszorosítással megölte a Művészetet;
  • a tömegtermeléssel és a fogyasztás fetisizálásával megölte a Természetet;
  • az Internettel pedig megölte a Gondolkodást.

A liberalizmus a nihilizmus elleni utolsó bástya

Jogos-e ez a leírás? Tényleg hibáztatható-e a liberalizmus a nihilizmusért? Ezt a dilemmát a legprovokatívabban természetesen Friedrich Nietzsche bökte oda a világnak. Nietzsche szerint a liberális kor minden kisszerűsége ellenére lerántotta a leplet az értékekről, megmutatta, hogy

nincs a dolgoknak abszolút alkata, nincs magánvaló dolog.

Azaz minden „érték” csak egy konstrukció, ami önmagában semmi (nihil), léte csak az érték tételezőjének hatalmának függvénye. Azaz egy olyan hazugság, amit ha sokan elhisznek, igazsággá válik.

A nihilizmus ezért csak akkor rossz, ha az ember elvész az értékek viszonylagosságának világában, és jön a csömör, a habozás, az összeomlás. Viszont a nihilizmus lehet az erő jele is, amennyiben az ember minden dogmával, minden autoritással elégedetlenül maga fog bele az érték teremtésébe.

A politikai liberalizmus persze Nietzschénél sokkal visszafogottabban közelítette meg a problémát. Nem azt mondja, hogy nincs Isten, vagy hogy a Tízparancsolatnak a kukában a helye, hanem azt, hogy az érték problémáját jobb lenne kiemelni a politika világából, és magánüggyé átminősíteni (nem lefokozni, hiszen Isten attól nem lesz kevesebb, ha az állam felmondja a Vatikáni szerződést). Ez a belátás még a liberalizmus kialakulása előtt, a harmincéves háború sokkjában fogalmazódott meg:

ha az üdvösségünk miatt képesek vagyunk ennyi vért kiontani, talán jobb lenne, ha az üdvösség soha nem lenne többet politikai kérdés.

A mélyen vallásos Eötvös József számára például egyértelmű volt, hogy ha a vallás vagy a nemzetiség (ezeket szokták hagyományos értékeink legfontosabb kútfőjének tekinteni) nem kerül át teljes egészében a hatalom ostromárkából a jog sáncai mögé, akkor az általuk képviselt értékeket felmorzsolja a politika: a nemzetiségek acsarkodó barbár törzsekké silányulnak, az állami pátyolgatás az egyház életben tartása árán megöli a kereszténységet.

És ami marad, az a nihil.