Ivett, Frida
6 °C
16 °C

Új fejezetet nyit az űrkutatásban az Amazon vezére

2016.09.15. 12:04
Amennyire persze-persze, annyira bárcsak – nagyjából így lehet összefoglalni Jeff Bezos, az Amazon kereskedővállalat fejének űripari bejelentését. Bezos, aki amellett, hogy csillagászati összegeket keres az Amazonon, a Blue Origin nevű polgári űrvállalat vezére is, azt követően, hogy (szigorúan véve) a világon elsőként összehozta a visszatérő űrrakétás projektet, most új fejezetet nyitott úgy a cég, mint a polgári űrverseny történelmében: bejelentette a New Glenn nevű, minden eddiginél erősebb rakétacsalád fejlesztését.

Elsőre talán fura, hogy valamit New Glenn-nek neveznek el, de valójában ez csak a folytatása a vállalat furcsa nevezéktanának, ami mögött logika is van. New Shepardnek hívták a szuborbitális rakétát Alan Shepard amerikai űrhajós emlékére, aki 1961 májusában az első amerikaiként átlépte a világűr határát egy Mercury űrkapszulába csomagolva. A New Shepard rakéta tulajdonképpen ugyanerre képes: felmegy 100 kilométer fölé egy kicsivel, majd onnan vissza is tér anélkül, hogy darabokra égne a légkörben.

A New Glenn rakétacsalád ennek megfelelően John Glenn örökébe lép majd, az űr határának átlépése mellett Föld körüli pályára is tudja majd állítani a magasba cipelt terhet. Glenn 1962. február 20-án nagyjából 5 órát töltött az űrben, a Friendship–7 nevű kapszulában ülve háromszor kerülte meg a Földet, első amerikaiként, és a világon ötödik űrhajósaként (az orosz Titov a Vosztok–2-vel 24 órát volt fent 1961-ben).

A New Glenn rakétacsalád kétféle konfigurációban létezik a tervezőasztalon, a két- és háromfokozatú rakéták 83 és 95 méter magasak lesznek, folyékony oxigén és folyékony földgáz keveréke adja majd az első fokozat üzemanyagát, és a floridai Cape Canaveral űrközpontból induló rakéták első fokozata természetesen visszatérő, függőlegesen landoló, újrahasznosítható lesz. A kétfokozatú rakétákkal alacsony Föld körüli pályára lehetne terhet és természetesen embereket vinni, tehát például megoldható lenne egy űrállomás legénységének rendszeres cseréje és ellátása. A háromfokozatú, nagyobb rakéta már ennél jóval messzebbre is el tudna jutni, egyes elemzők szerint helyes tervezéssel akár bolygóközi szondák is indíthatóak lennének a segítségével.

Ki ez a fickó, és honnan van ennyi pénze?

Ha valakinek nem elég annyi, hogy Jeff Bezos az Amazon nevű internetes bolt alapítója, tulajdonosa és vezetője, akkor átfogalmazhatjuk a dolgot úgy is, hogy ő az e-kereskedelem úttörője, befektető, mágnás, a jövőt előre látó üzletemberek egyike.

A Forbes idei milliárdos listáján az Amazon árfolyamától függően a harmadik szokott lenni 66 milliárd dollára becsült vagyonával. Bőven van pénze tehát hobbi projektekre, azon túl, hogy a Blue Origint pénzeli, jut jótékonykodásra is. 2013-ban például kiemeltette az Apollo-11-et útnak indító Saturn V-ös rakéta első fokozatait az Atlanti-óceán fenekéről.

Bár a pontos teherbírási adatok még nem nyilvánosak, ha minden igaz, az első fokozatnál használt BE–4-es hajtóművek összteljesítménye meghaladja majd a jelenleg használt legerősebb rakéta, a Delta IV Heavy képességeit, ráadásul úgy, hogy a DIVH valójában három, egymáshoz kötözött rakéta, Bezosék New Glennje pedig egy, az átlagosnál nagyobb átmérőjű rakétatestben adja le annak a teljesítménynek majdnem a dupláját.

Persze ez az egész egyelőre csak terv: a BE–4-es hajtóművek még nincsenek aktív használatban (csak BE–3-asok, azokkal repültek a New Shepardök és azokat használják majd a New Glennek második és harmadik fokozatához), és az első New Glenn talán az évtized végén száll majd csak fel. De hogy Bezos nem a levegőbe beszél, az is biztos: a BE–4-eseket harcban vannak azért, hogy a Vulcan nevű NASA-rakétába szereljék őket, vagyis vannak kézzelfogható eredmények már most. Az pedig, hogy az Amazon vezére szavatartó ember, egyszer már kiderült: kevesen hitték, hogy tényleg összejön neki az űrbe kilépő, majd onnan visszatérő rakéta, és az összes riválist megelőzve neki sikerült először a dolog. Még akkor is, ha a riválisok jóval bonyolultabb mutatványban lettek másodikok, tény, hogy a New Shepard lépett ki és tért vissza először.

Az elmúlt évtizedekben használt rakétatípusok méretarányos táblázata
Az elmúlt évtizedekben használt rakétatípusok méretarányos táblázata

A Blue Origin és Bezos azonban nem áll le: már tervezik a következő lépcsőfokot, a Holdra is eljutni képes rakétát, amely a nevezéktannak megfelelően a New Armstrong nevet kapja majd. De erre már maga Bezos is csak annyit mond, hogy az még nagyon a jövő zenéje.

Várjuk ki a végét

Eddig tart a bárcsak rész, most lássuk, miért van egy kicsit persze-persze hangulata a bejelentésnek. Egyrészt tényleg fontos, hogy bár a New Shepard első volt a maga kategóriájában, a küldetés bonyolultságát nem lehet összehasonlítani azzal, ahogy a SpaceX Falcon–9-esei működnek. Ahogy ezt korábban már megírtuk, nagyjából annyi a különbség, mintha valaki arra lenne büszke, hogy hamarabb kapta el a saját magának feldobott labdát, mint hogy a vetélytársa megtanult volna öt labdával zsonglőrködni. Ez azon túl, hogy egyszerű rakétatudományos farokméregetés (mielőtt felháborodott leveleket írna, olvassa el Jeff Bezos és Elon Musk twitteres üzenetváltásait), valójában komoly gyakorlati kérdéseket is felvet.

Egy vertikálisan felemelkedő majd irányította visszazuhanó és leszálló rakéta megépítése komoly teljesítmény, de ez édeskevés ahhoz, hogy valaki az űrturizmuson túl is tervezni tudjon a jövőben. A New Sheparddel szerzett tapasztalatok közelében sincsenek annak, amit a SpaceX a különböző műholdas küldetések során tanult, hogy a Dragon űrkapszula Nemzetközi Űrállomásra tett útjairól, és a sok-sok félrecsúszott küldetésről már ne is beszéljünk. A SpaceX-nél például már nyomták meg az önmegsemmisítő gombot (igaz, hiába, a rakéta már felrobbant, mire a jelet megkapta), ami elég fontos lélektani mérföldkő minden űrprogram életében.

Bezos hiába építi meg az aktív rakéták legerősebbikét, ha fél évtizednyi lemaradásban lesz azzal kapcsolatban, mi is kell ahhoz, hogy valóban újra tudja hasznosítani a rakétákat. Felmenni, majd nagyjából ugyanoda visszatérni nem ugyanaz, mint egy komoly magasságban lévő pályát megcélzó rakéta első fokozatát visszahozni épségben – a SpaceX-nek is csak váltakozó sikerrel megy a dolog, mármint ha nem robban fel az egész még a start előtt.

A másik kérdés is csak látszólag megoldott: hiába a világ egyik leggazdagabb embere a főnök, aki mögött a világ egyik legjobban futó netes piaca áll, ha nincs komoly megrendelő a másik oldalon, a fejlesztés sem megy majd a megfelelő úton. A SpaceX-nek komoly megállapodásai vannak az amerikai légi erővel és a NASA-val, egyike annak a két cégnek, amelyek majd embert vihetnek az űrállomásra, sőt, az első újrahasznosított rakétás startra is simán találtak olyan távközlési céget, amely vállalta, hogy nem zsír új rakéta viszi majd fel a drága műholdjukat az űrbe.

Nem tudni, hogy a New Glenn mekkora terhet milyen költség mellett milyen áron vihet majd fel az űrbe, márpedig ha ezek az adatok nincsenek meg, az öt, tíz vagy akár tizenöt évvel előre tervező küldetések menedzserei nem tudják komolyan számításba venni a lehetőséget, hogy pont egy New Glenn csomagtartójában indítják majd útnak a műholdat-kísérletet-akármit. 

Házi űrverseny

Ettől függetlenül a verseny mindig jó, főleg, ha kicsit továbbgondoljuk az USA űrprogramjának kevéssé népszerűsített lehetőségeit. Az űrversenyben, mármint a hidegháborús űrversenyben, mikor az USA a szovjetekkel küzdött, az amerikai állam elképesztő pénzeket öntött a programokba, nem véletlen, hogy tulajdonképpen a Gemini-program volt az utolsó, amelynél nem szólt bele a tervekbe a pénz: az utolsó két Apollo-missziót már lefújták, és az űrsiklók is főleg pénzügyi okokból álltak le a 135. küldetésnél.

A NASA most megint elképesztő pénzeket tervez beleölni az SLS nevű programba, melynek lényege, hogy újra feltalálják a meleg vizet: építenek egy óriási hordozórakéta-rendszert, amellyel (újra) elérhetővé válnak a Nemzetközi Űrállomásnál távolabbi célpontok is, például a Hold, a Mars, vagy egy a közelünkben elhúzó aszteroida. A probléma csak az, hogy erre a tervek szerint a SpaceX és a Blue Origin rakétarendszerei is képesek lesznek, egy óriási különbséggel: a NASA 13 milliárd dollár közpénzt költ el a fejlesztésre, aztán úgy 200 milliót minden egyes startkor,

a teljes húszindításos program költsége a 60 milliárd dollárt is elérheti.

A Blue Origin és a SpaceX az indítási költséget (a tervek szerint) ennek töredékéből hozná ki a startot (részben az eleve költséghatékony fejlesztés, részben az többször használatos rakéták miatt), a fejlesztési költségben pedig pontosan nulla cent közpénz van.

Hogy a NASA hogy gondolkozik a jövőről, azt jól mutatja az, amit a szervezet hamarosan leköszönő igazgatója, Charlie Bolden nyilatkozott egy sajtótájékoztatón. Boldent arról kérdezték, mi a véleménye a privát szektor eredményeiről, az igazgató pedig elmondta, hogy ő „nem rajong a privát befektetők fejlesztéseiért”. Ez az egész azért fura, mert ha nem presztízsprojektről lenne szó, teljesen érthető és gazdaságilag megalapozott lenne, ha a NASA elfogadná, hogy a világ már nem az 1960-as években tart, és ahelyett, hogy végigvinne egy súlyos kritikáknak és buktatóknak elébe néző programot, inkább itt is a civil cégekre támaszkodna.

Nagy kérdés persze, hogy mi lesz, ha Bolden lemond, mert az amerikai űrhivatal közel sem egységes a kérdésben. A Bolden előtti elnök, Lori Garver szerint például az SLS nem más, mint egy szocialista űrprogram, és mint ilyen, pont az ellentéte mindennek, ami az USA oly szívesen lenne.