Szervác, Imola
12 °C
16 °C

Egy törvény még nem visz embert a Marsra

000 9V8XC
2016.09.29. 22:04
Hétfőn az Index is megírta: az USA-ban már törvény mondja ki, hogy a NASA-nak – cserébe a rengeteg adódollárért, amit kap – 25 éven belül embert kell vinnie a Marsra. A baj csak az, hogy tulajdonképpen 40 éve beszélünk arról, hogy 25 éven belül embert kellene vinni a Marsra.

A NASA azon túl, hogy a világ egyik legizgalmasabb munkahelye – annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy közhivatal –, az egyik legfurább és leginkább billegő is egyben. Az amerikai űrügynökség rengeteg pénzt kap, hiszen olyan projektjei vannak, amelyekben emberek, műholdak vagy épp tízemeletes lakóépület méretű dolgok a hangsebesség többszörösével száguldanak iszonyatos messzeségekbe, vagy épp évmilliárdokkal korábbi állapotokat bámulnak meg akkora távcsövekkel, mint egy busz.

Csak közben az a rengeteg pénz annyira nem is rengeteg, például ha az amerikai hadseregnek juttatott összegeket nézzük, vagy akár csak a veteránokra szánt 178 milliárdos összeget, akkor sejthetjük, hogy a NASA-nak 2017-re megszavazott 19,5 milliárd eleve aprópénz, mondhatni könyöradomány – pláne, ha tudjuk, hogy ebből mindössze 1,4 milliárd jut majd a Mars-projekttel kapcsolatos kutatásokra és fejlesztésekre.

Tovább, ahogy eddig

De ez nem új dolog. A NASA hiába volt mindig is az amerikai tudományos élet zászlóshajója, az űrügynökségnek még a legjobb napjaiban is folyamatosan rettegnie kellett. Nem az idegen inváziótól, hanem attól, hogy az amerikai kormány egyszer úgy dönt, van sokkal jobb helye is annak a pár milliárdnak, mint hogy fura tudósok szórakozzák el olyan hülyeségekre, mint az űrutazás.

Az, hogy most kétpárti megegyezés és ebből törvényi garancia született, valóban lélegzetvételnyi szünetet ad a NASA-nak, de valójában a Mars-projekt közel sem áll olyan jól, hogy tényleg már csak annyi kellett volna, hogy házi feladatként törvénybe iktassák.

A törvény első nekifutásra nem ad se többet, se kevesebbet annál, hogy folytatódhatnak a már megkezdett részprogramok, melyek közvetlenül vagy közvetetten ahhoz vezetnek, hogy majd egyszer talán ember sétáljon a Marson. Azzal viszont, hogy ennek egy tulajdonképpen beláthatatlanul hosszú időtávot hagynak, erejét is veszti az egész, és bár sokan John F. Kennedy híres holdutazásos bejelentéséhez hasonlítják a mostani eseményeket, a két dolognak nem sok köze van egymáshoz.

Eleve óriási eltérés van a két esemény súlya között. Amikor a világ vezető nagyhatalmának első embere kijelenti, hogy még az évtized végéig a nemzet egy szülötte eljut a Holdra, az egy nyílt politikai vállalás. Amikor egy költségvetési bizottság azt mondja, hogy na jó, talán nem vonunk el több pénzt, de akkor aztán tessék teljesíteni, az nem más, mint amennyi lobbiereje a NASA-nak és az űrkutatásnak mint tudományágnak pillanatnyilag van.

Az is óriási különbség, hogy Kennedy az űrversenynek egy olyan szakaszában jelentette be az Apollo-programot, amikor a NASA és persze az USA is komoly harcban állt a szinte minden korai űrrekordot először elhódító szovjetekkel, ráadásul nemcsak az űrkutatás terén, hanem szerte a világban mindenféle konfliktusban.

Most ilyen fenyegetettség nincsen. Az talán zavar néhány amerikait, hogy az űrsiklók leállítása óta az oroszok taxizzák fel az asztronautákat a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), de például senkit nem hoz lázba a kínai űrprogram, és az is inkább csak kis színes hír, hogy India már ott tart, hogy szondát állít Mars körüli pályára.

A Marsra? Na persze, a Hold se menne

Más jellegű fenyegetettség viszont van, vagyis inkább lesz, ha elkezdődik a Mars-program. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy csak azért, mert az űrverseny, mi több, a holdra szállás óta eltelt majdnem ötven év, maga az űrhajózás is sokkal biztonságosabb lett. Ez sajnos annyira nincs így, hogy például az USA űrsiklóprogramját részben azért is kellett berekeszteni, mert túl sokan haltak meg ahhoz képest, amekkora könnyen, a hétköznapi emberek által is belátható hasznot hozott.

A másik hiba, ha valaki abból indul ki, hogy ha egyszer összejött a Hold, ráadásul a maihoz képest kőkorszaki technikával, akkor a Mars sem lehet olyan nagy ügy. Sajnos ők is sok mindenben tévednek, de leginkább ott látható át, mekkorát, ha elmondjuk: ha hirtelen az lenne a feladat, hogy a NASA jusson el a Holdra, az sem menne.

Az emberiség az utolsó Apollo-küldetés, az 1972-es Apollo–17 óta tulajdonképpen nem járt messzebb a Földtől néhány száz kilométernél. Ez a tudományos kutatások szempontjából nem feltétlenül jelentett visszalépést, a különböző űrlaborok, a Mir űrállomás és az ISS elképesztő mennyiségű és minőségű eredményt hozott. A baj csak az, hogy ezek a hosszú távú űrutazás szempontjából tulajdonképpen másodlagosak, egyedül talán a hosszú távú, akár egy évnél is tovább tartó küldetések azok, melyek orvosi és pszichológiai tanulságait be lehet építeni egy marsi utazásba.

De már így is előreszaladtunk, hiszen az csak egy dolog, hogy nem tudjuk igazán, hogyan reagálna az ember egy marsi oda-visszára, ami fontosabb: nem áll rendelkezésre az a technika, amellyel egyáltalán reális lenne arról beszélni, hogy bárki is embert küld a Marsra, pláne arról, hogy vissza is hozza a küldetés tagjait onnan.

Az Apollo-program tapasztalatai minden szempontból meghaladottak. Sem a használt technika, sem a gyártásfolyamat során szerzett tanulságok, sem az anyaghasználat, sem a küldetésirányítás nem úgy működik már, mint akkor. Ha elő is vennénk mondjuk az Apollo–11 terveit, hogy legyártsuk az akkor használt dolgokat, nem menne – ha valamit össze is lehetne állítani, mert mondjuk létezik még a gép, az eljárás vagy az alapanyag, mai fejjel már túl veszélyesnek minősítenék a küldetés számos pontját.

A NASA egyik vezetője a közelmúltban egy beismerésnek is megfelelő kijelentést tett. Azt mondta, hogy „az emberes Mars-küldetés minden szükséges eleme fejlesztés alatt áll”, ami egyrészt tök jó hír, hiszen ezek szerint nincs olyan elvi bökkenő, ami átugorhatatlan akadály lenne a projekt során. Érdemes tudni, hogy az első emberes űrutazásoknál mind amerikai, mind szovjet részről az orvosok voltak a legnagyobb kerékkötők, ők voltak az egyetlenek, akik féltek attól, milyen következményekkel jár, ha a földi gravitáción fejlődött ember kilép a súlytalanságba.

Valójában viszont a fenti kijelentés azt jelenti, hogy mindent, amit majd egy küldetésnél használni fognak, még csak most találnak ki. Csak egy gyors lista, mik ezek. Nincs még kész

  • szkafander,
  • űrhajó,
  • rakéta.

És ez még a könnyebb lista, ez a három dolog ugyanis legalább már a megvalósulás egy előrehaladott állapotában jár. Van azonban egy másik lista, amelynek elemeiről tényleg inkább csak hallgatnak az illetékesek. Például arról, hogy szállnak le, hol élnek és hogy térnek majd haza az űrhajósok, és egyáltalán, mi a francnak küldenénk embert a Marsra.

De most komolyan, minek?

És ez az utolsó kérdés talán a legfontosabb. A hatvanas években egyrészt presztízskérdés volt, hogy a mérföldköveknél ember is jelen legyen – azt például mindenki tudja, hogy az USA űrhajósa lépett először a Holdra, azt már kevesebben, hogy a szovjetek addigra bucira verték őket az ember nélküli küldetésekben: keringő, becsapódó és leszállóegységek tekintetében is végig sikeresebbek voltak, mint az USA.

Aztán persze az Apollo-küldetésekkel alaposan elhúzott az USA, de érdemes kicsit olvasgatni az utolsó küldetés körülményeiről. Az Apollo–17 legénysége a mintavétel legnagyobb részét a holdjármű ülésében ülve, hosszú rudak végére erősített eszközök segítségével végezte el. Ismerős ez? Nem csoda, hiszen az összes ismert, a Marsra küldött robot pontosan ugyanezt teszi, csak éppen távirányítással, jóval olcsóbban és kevesebb veszély árán, mintha egy ember róná a marsi poklot, és szedegetné a kavicsokat meg furkálná a lyukakat.

Pontosan ez az a kérdés, amelyre a lehető leghamarabb kellene valami csattanós és jó sokáig kitartó választ találnia a NASA-nak, minden más tényleg csak pénz, illetve mérnöki zsenialitás kérdése. Nagy rakétát építeni lehetséges – már megtették korábban is. Minden kibíró űrhajót építeni egy picit nehezebb, de jó eséllyel elkerülhetők a halálos balesetek. Viszont továbbra is ott a kérdés: miért küldenénk embert, ha robotokat is küldhetünk, amelyek nemcsak képesek elvégezni a feladatot, de minden korábban általuk visszaküldött adat azt mutatja, hogy az emberi jelenlét csak feleslegesen bonyolítaná a kutatásokat?

Mármint azon túl, amiért emberek magas és veszélyes hegyeket másznak meg, vagy éppen körbevízisízik a Csendes-óceánt. A NASA a pr-anyagokban a következő meghódítandó határvidéknek nevezi a Mars kolonizálását, egyértelműen rájátszva az amerikai közvélemény kolonizációs fétisére. A nagy különbség az észak-amerikai vadon meghódítása és a marsi kolóniák között, hogy egyelőre semmi nem utal arra, hogy a Marson van bármi, amiből pénzt lehet csinálni, míg a vadnyugaton azért bőven akadt ilyen faktor. Plusz ott van az a tény is, hogy persze nem volt egyszerű a telepesek élete, azért ha minden kötél szakadt is, még mindig ott volt a lehetőség, hogy levegőt vegyenek – a Marson már eleve ez is hiányzik.

Félre ne értsenek, egy pillanatig sem állítom, hogy a Mars nem fontos lépés az emberiség távoli jövőjében. Tény, hogy egy halom dolog, ami a faj további terjeszkedéséhez kell, ott van a NASA következő 30 évre vonatkozó terveiben. Ahogy száz éve senki nem gondolta volna, hogy a mai értelemben vett technikai fejlődés létezhet, úgy azt sem lehet tudni most még, mit rejt a Mars. A probléma inkább az, hogy a NASA következő 30 éve erősen függ az emberektől és a politikusoktól. Az emberek és a politikusok viszont nagyjából a Challenger 1986-os katasztrófája óta főleg a veszélyt látják az űrhajózásban, amire a Columbia tragédiája csak ráerősített. A Mars-programban ugyanúgy ott a veszély, hogy egyetlen apró hiba végzetes tragédiába fordul, és ha ehhez még az is társul, hogy több milliárd dolláros programok csúsznak éveket, az túl nagy veszély a népszerűségét féltő politikusoknak is.

Összefoglalva tehát, attól még, hogy hirtelen kétpárti támogatás nehezíti, hogy a jövendőbeli amerikai elnökök közül bárki, akit Donald Trumpnak hívnak, kirántsa a NASA Mars-projektje alól a szőnyeget, még nagyon nem jelenti, hogy 25 éven belül tényleg ember jár majd a Marson. Az ehhez szükséges technika mellett hiányzik az az elszántság, ami az Apollo-program mögött ott volt, és a korábbi nagyívű programok mutatják meg, milyen gyorsan kihátrál a politika még a sikeres programok mögül is. Ha pusztán az állami támogatásból működő jövőt nézzük, egyelőre még az is egyenesen csoda lenne, ha a 2020-as évek közepére tervezett, a Mars körül pályára álló, de a bolygóra le nem szálló küldetésekből lesz valami.

Borítókép: Diego Urbina űrhajós teszteli a Gandolfi2 űrruhát. Fotó: Jorge Guerrero / AFP.

Ne maradjon le semmiről!