Júlia, Rita
13 °C
26 °C

A gyerekkori traumák félelmetesebbek a beleknél

GettyImages-607392924
2017.09.06. 11:21
A hagyományos horror a sötétből ugráló szörnyeivel és a véres-belezős jeleneteivel egyre kínosabbá válik, egyre nehezebben tud újat mutatni. Ennek pszichológiai okai vannak, egyszerűen hozzászoktunk a fizikai erőszakhoz, nem véletlenül nevettünk az "Az" előzetesén. A céltalan hentelés helyett inkább a lélekre kell hatni, ha igazán félelmetes filmeket akarnak csinálni.

A horror gyakran egy kifejezetten egyszerű műfaj, ami legtöbbször megelégszik annyival, hogy nyomasztó zenével és pár jumpscare jelenettel, na meg persze hangos női sikítással próbál ijesztgetni. Ez még működött 50 éve, és talán 20 éve is eldöcögött. Ma már azonban sokkal nehezebb felzaklatni az emberek egy széttrancsírozott hullával, miközben az esti híradóban is durvább, sőt valóságos horrort látnak. 

Régen egy rákszörny is félelmetes volt

Ha visszamegyünk egy kicsit az időben, a számítógépes technológia, az internet és úgy általánosságba véve az új médiumok elterjedése előtt még teljesen más volt az élet. A XX. század elején az emberek még inkább rádiót hallgattak, a tévék az 1940-es években kezdtek csak komolyabban elterjedni limitált csatornákkal. 

Ettől függetlenül persze már ekkor is születtek ijesztő horrorfilmek, de ha megnéznénk a kor átlagos horrorfelhozatalát, a legtöbbet talán még a gyerekek is nézhetnék szülői felügyelet nélkül. Mutáns rákszörnyekből, radioaktív óriáshangyákból, különösen idétlen mocsárlényekből állt többnyire a választék:

Egy átlagos horrorfilmet már egy viszonylag ronda színésszel vagy egy gagyi maszkkal is el lehetett adni, az emberek pedig tényleg rettegtek, ez egy teljesen új tapasztalat volt a számukra. Mai szemmel nézve viszont inkább kínosnak és nevetségesnek tűnnek.

Minden nap egy horror

Felkelünk, megmosakszunk, indulunk munkába vagy iskolába. Az út hosszú és unalmas, ezért elővesszünk az okostelefonunkat, és netezünk egy kicsit villamoson. Szembejön egy átlagos hír: néhány fiatal élve megnyúzott egy macskát. Később kiderül, hogy 50 menekült belefulladt a tengerbe. Agy apa baltával lemészárolta az egész családot. Az egyik nagyvárosban merényletet követtek el, egy másik országban pedig épp háború dúl. 

Sok hírhez vannak képek is, láthatjuk a partra mosott kisfiúkat, a megkínzott állatokat, de akár még egy lefejezést is végignézhetünk élőben. Mindez a tévében is megjelenik, a híradókban is mindig van helye az erőszaknak és a brutalitásnak. Egyáltalán nem nehéz valódi pszichopatákat és valódi, horrorfilmbe illő történéseket találnunk. Hazamegyünk, bekapcsoljuk a tévét. Trónok harca, Gotham, Gyilkos elmék, The Walking Dead, Vikingek, Dexter, csak hogy a sorozatokat említsük. Az erőszak egyszerűen mára a mindennapi életünk részévé vált, gyakorlatilag immunisak lettünk rá.

Nő az ingerküszöb

Ma már nem elég egy elmaszkírozott karakter vagy a Fűrész-féle trancsírozás ahhoz, hogy zsigeri érzelmeket váltson ki a közönségből. Először persze meg lehet ijeszteni az embereket a hírtelen a sötétből előugró szörnyekkel, de ez olyan, mint a vígjátékban a káromkodás: először még lehet, hogy vicces, de egy idő után már unalmas lesz. Czikora Dávid pszichológus szerint ennek oka az elfásulás jelensége:

A habituáció vagy elfásulás azt jelenti, hogy egy bizonyos idő elteltével egy adott inger ismerőssé válik. Ha ez az inger következmények nélkül folyamatosan ismétlődik, akkor egy idő után figyelmen kívül hagyjuk, vagyis megtanuljuk azt, hogy mire ne reagáljunk.

8.gif

Ez nagyjából annyit tesz, hogy ha először fel is zaklat minket például egy véres holtest látványa, akkor a sokadik ilyen alkalomnál már nem fogunk vele foglalkozni. Erre jó példa egy 2006-os japán kísérlet, amikor egy félelmetes és egy normál filmet is többször vetítettek le az alanyoknak, miközben az agyukat PET-tel vizsgálták, mondja Czikora. A horrorfilm nézésekor az agyi feldolgozási mintázat minden egyes ismétlés után egyre jobban kezdett hasonlítani a nem ijesztő filmnél megfigyeltre.

 Az elfásuláshoz ráadásul a társas nyomás is hozzátartozik. A kamaszoknak – akik a horrorfilmek potenciális fogyasztói – ciki beismerni a társaik előtt, hogy félnek. Minél kevésbé fél valaki, annál menőbb, főleg a fiúk esetében. Tulajdonképpen önmagukat acélozzák meg a filmnézés közben.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne tényleg ijesztő vagy félelmetes horrorfilmet készíteni. Mindössze arról van szó, hogy manapság már sokkal magasabb ingerküszöbről indulunk, és nagyobb húzóinger kell ahhoz, hogy a film borzongást váltson ki a nézőkből. 

De miért nézünk egyáltalán horrort?

A munkám során azt tapasztaltam, hogy azok kezdenek inkább horrort nézni, akik életük során több traumatikus vagy nehezebb eseményt is átéltek. A horrorfilmeknél ugyanis hasonló az érzelmi mintázat, mint a korábban átélt traumánál, csak itt megvan a kontrollélmény, hiszen tulajdonképpen biztonságos környezetben, képernyőn tapasztalják meg a fenyegetést. Ez nem tudatos dolog: egy tudattalan késztetés a kontroll megszerzésére.

Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy nem csak emiatt lehet horrorfilmeket nézni. A horrornak például van egy nagyon erős társas élvezeti része is: például kutatások bebizonyították, hogy a nők vonzóbbnak találják azokat a férfiakat, akik nem félnek a horrorfilmek alatt. Ráadásul az ijesztő filmeknek van egyfajta jutalmazó hatása: pozitív, örömteli érzést okoz az, ha a félelem érzése elmúlik. Továbbá mi emberek szeretünk felkészülni a rossz dolgokra, így a filmnézés egy kvázi szimuláció: elképzeljük, hogy egy adott szituációban mi hogyan szabadulnánk ki, mit tennénk a szereplők helyében.

4.gif

Terápiának azonban egyáltalán nem használható a horror. A problémáit senki nem fogja leküzdeni ijesztő filmek nézésével, bár az elképzelhető, hogy jobban érzi magát utána valaki, de ugyanúgy fennáll az újratraumatizálás esélye is.

Traumák > belek

Czikora szerint a vizuálisan sokkoló dolgokhoz sokkal könnyebb hozzászokni, a félelemkeltő ingerekhez könnyebb habituálódni. Egy ezt vizsgáló kísérletben először egy ijesztő filmből mutattak képeket gyerekeknek, majd utána megnézették velük magát a filmet. Azt találták, hogy ez az előzőleges vizuális inger növelte a gyerekeknél – fiúknál és lányoknál egyaránt – az ingerküszöböt, és kevésbé féltek, mint azok, akiknek nem mutattak képeket. Ezzel szemben a pszichohorror nem, vagy nem csak az audiovizuális ingerekre játszik rá, hanem konkrétan a gyerekkori félelmekre és traumákra. 

Ilyenek a szeparációs szorongás, a félelem attól, hogy valami vagy valaki kárt tesz bennük, a kontrollvesztéstől, ismeretlentől való rettegés. Ezért annyira ijesztő például az a szokásos jelenet, amikor a szereplők szétválnak, vagy az, hogy nem ők irányítják az eseményeket. Például teljesen más (kevésbé félelmetes) a film hangulata, ha az áldozatok elkezdenek csapdát állítani a támadónak, mint amikor ötlettelenül, kétségbeesetten menekülnek.

Továbbá a kiszámíthatatlanság is fontos faktor, nem véletlenül szoktak bizonyos mentális betegségeket is ábrázolni a filmekben, amikor a néző nem tudja, mire számíthat az adott karaktertől. Czikora szerint a vásznon a három legkedveltebb ilyen betegség a szkizofrénia, a disszociatív identitászavar és a pszichopátia (bár ezeket nem mindig ábrázolják valósághűen).

2.gif

A pszichohorrornál tehát nincs mindig egyértelmű vizuális inger – vér, belek –, amihez olyan könnyen hozzá lehetne szokni. Ellenben nagyobb a bizonytalanságfaktor, magasabb a feszültség, sokkal inkább mélyről fakadó, zsigeri reakciókat és érzelmeket vált ki a nézőkből. Természetesen minden horrorban vannak alap pszichohorror elemek, de nem mindegy mennyire játszanak jól rá.

Czikora szerint a filmek befogadásánál elfogadjuk annak a világát, nem monitorozzuk, hogy a bemutatott elemek a valóság részét képezik-e: ezt nevezik angolul suspension of reality-nek. Azonban, ha a film túllépi a saját határait és banálissá válik, akkor megszűnik ez az elfogadás:többek között ezért sem hatotta meg az Index stábját például az Az előzetese,  (az már régen rossz, ha valaki elröhögi magát egy horrorfilm előzetesén). Ettől persze lehet jó a film , de az igazán félelmetes horrorok ma már nem ezt az irányt képviselik.