Friderika
12 °C
29 °C

A modern tudomány alapmítoszát rombolták le az Akadémián

Szekeres Máté 11.14 Riválisok és szövetségesek, MTA előadás-8
2017.11.15. 18:03

Álhírek, álorvosok, áltudomány, a tudomány elleni politikai támadások a lehető legmagasabb szinten, akár a Fehér Házból: a tudomány körül mostanában úgy tűnik, ismét háború van, hiszen mi másnak lehetne nevezni, ha a 99 százalékos tudományos konszenzust kérdőjelezik meg politikai alapokon, gazdasági érdekeltségekkel szoros összefonódásban?

A klímakutatások eredményeinek negligálása, a globális felmelegedés vagy az evolúció kérdésének személyes, választható vagy elutasítható hitként való feltüntetéséhez hasonló jelenségek nem nem csak Amerikában vannak, Izraelben speciel most tüntették el a kőzetek valós korára utaló feliratokat egy barlangból, nehogy megsértsék a Tóra teremtéstörténetét szó szerint vevő ortodoxokat, de nálunk is vannak példák: a magyar nyelv finnugor eredete helyett többen szívesen vennék, ha intézményesítenék az „alternatívok” tanait, miközben az iskolai történelemkönyvekbe bekerült a sumér-magyar rokonság mániája úgy, hogy a könyv nem teszi egyértelművé, hogy egy áltudományos abszurdról van szó.

A hasonló jelenségek miatt néhányan szívesen emlegetnek középkori állapotokat, hiszen a tudomány elleni támadásokban régi konfliktusok újjáéledését látják: a homeopátiában és a rengetegféle sarlatánságban a mágikus hiteket, a kreacionista tantételekben a vallási dogmatizmust, a tudományra fittyet hányó politikai agymenésekben meg a fejedelmi önkényt.

Érdemes azonban vigyázni az ilyen nagyívű meglátásokkal, akkor is, ha egyébként jó szándékúan védenék velük a tudományt ellenségeitől – a hasonló történelmi víziók a ráció nevében hősi harcot vívó tudósokról ugyanis sokszor tévképzeteken, városi legendákon, a felvilágosodás nevében szőtt mítoszokon alapulnak.

Erre hívta fel többek között a figyelmet Láng Benedek tudománytörténész kedd este a Magyar Tudományos Akadémián, amikor a Tudomány Ünnepe részeként a tudomány körüli konfliktusokról tartott telt házas előadást. Ennek már a címe (Riválisok vagy szövetségesek? A modern tudomány este a vallással, a mágiával és a humán tudománnyal) is jelezte, hogy nem marad meg teljesen azon a kényelmes és a modern korban jól bejáratott vonalon, mely szerint a tudomány mindig szemben állt és heroikus küzdelmet vívott ősellenségeivel: a klérussal és a manapság könnyen egyszerűen babonának nevezett mágikus világképpel. Ehelyett egy jóval összetettebb viszonyrendszert vázolt fel (az is előkerült, hogy a természettudósok között is sok vallásos ember van, „mindenre van példa és az ellenkezőjére is”), és tudománytörténetileg sem állja meg a helyét ez a fekete-fehérre színezett küzdelem.

A konfliktusmodellel a fő gond, hogy nem valós történelmi eseményekre hivatkozik. A vallás is sokszor játszott produktív szerepet, sok jezsuita és protestáns tudós is részt vett például a tudományos forradalomban

– emelte ki Láng Benedek, hozzátéve, hogy mivel a kora újkorig majdnem minden írástudó egyházi ember volt, többnyire „mindkét oldalon” az egyház állt.

Modern mítoszok a sötét középkorról

Az a nézet, hogy a tudomány és a vallás kibékíthetetlen konfliktusban áll, Láng összegzése szerint csak a XIX. században keletkezett. Ez a darwini evolúciós elmélet elfogadtatásának az ideje, amikor a jelek szerint propagandisztikus munkákban is igyekeztek a felvilágosult tudomány és a maradi hitek közötti küzdelmet örökként ábrázolni, a múltba visszavetítve a szembenállást. Ebben két könyvnek volt különösen nagy hatása: a tudománynépszerűsítő Andrew Dickson White terjesztette el például, hogy a középkorban az egyház nem engedte a boncolást  valójában számos forrás bizonyítja, hogy ez nem így volt: a késő középkori egyetemeken volt boncolás és balzsamozás is, de azt, hogy az egyház sem állt ezzel szemben úgy általában, azt az ereklyekultusz is mutatja; a szentek belső részeit is vizsgálták a haláluk után.

Egy másik, azóta is népszerű városi legenda John William Drapertől származik. A tudományt mindenkor elnyomó kereszténység tézisét valló amerikai kémikus-polihisztor terjesztette el, hogy „a sötét középkorban”, egészen Kolumbuszig a lapos Föld elméletében hittek. Ma már tudjuk, hogy ez a mítosz mennyire légből kapott, az antikvitástól fogva az általános tudós nézet ugyanis azt tételezte, hogy a Föld gömb alakú. Ezt vallották szinte mind a nagy egyházatyák is, az egyetlen kivétel egy VI. századi bizánci szerzetes volt, csak ő gondolta a Földet laposnak, Cosmas Indicopleustes hatása azonban elhanyagolható volt.

A tudomány nagy mártírjairól szóló történetek közül is több hasonló leegyszerűsítésekkel, a vallási béklyóval szembeni modern mítoszként terjedt el. Ilyen az a szintén fals sztori, hogy Galileit megkínozták volna (valójában börtönben sem volt, csak háziőrizetben), de arról, hogy az ő műveinek pápai indexre tétele mennyivel bonyolultabb sztori volt, már az Indexen is olvashattak. Ugyanígy tévedés, hogy Giordano Brunót a tudományos nézetei miatt égették volna meg – valójában eretneknek minősülő vallási tanai (Krisztust varázslónak tekintette, és kétségbe vonta, hogy Mária Krisztus anyja, sok egyéb mellett) miatt került erre sor.

Bruno mindenekelőtt a hermetikus mágikus hagyományt követte, de hogy a ma mágiának minősülő hiedelmek és a mögöttes filozófiai hagyomány, valamint a természettudomány között erős kapcsolatok voltak, az még Newtonnál is látszik: a modern tudomány megalapozója egyúttal neves alkimista volt, és a két szféra között akkor nem is láttak feltétlenül éles ellentétet. Manapság persze a mágiát is a tudomány teljes ellentétének gondolják, de azt, hogy azért közöttük is bonyolultabb volt a kapcsolat, jelzi, hogy még az újkori tudományban kulcsfontosságúvá váló kísérleti módszernek is meg lehet találni a maga hermetikus párhuzamait: az a nézet, hogy a természetes folyamatok mesterségesen, ember által modellezhetők, felgyorsíthatók, az alkímiának is alaptétele.

Azt, hogy a modern tudomány nem megy mindenben szembe még a mágiával sem, és egyáltalán nem igaz a története egészére, hogy permanens antiklerikális harcot vívott volna az egyházi hatalommal az elnyomott igazság kimondásáért, persze nem mindenki fogadja örömmel. Még a tudósok között sem: sokan jobban szeretnék megőrizni a hiedelmekkel totálisan szembehelyezkedő győzedelmes tudomány képét. A tudományt idealizálók számára egyébként is kényelmetlen időnként annak a fajta – ma már a magáról a tudományról szóló diszciplínákban nemzetközi szinten abszolút domináns – tudománytörténetnek az elfogadása, amelyet Láng Benedek is képvisel: ez a tudományt nem eszményíteni akarja, hanem úgy leírni, ahogy az a valóságban működik: társadalmi, történelmi körülmények által keményen befolyásolva, úgy, hogy a kutatót is elkerülhetetlenül meghatározzák előzetes elképzelései, mániái, tanult mintái és beidegződései.

És akkor a fizikus bullshitbombát dob a posztmodern bölcsészek közé

A helyzet ebből a szempontból nem teljesen eltérő az egyébként sokszor nagyon különbözőnek vélt természet- és bölcsésztudományokban sem. Pedig harc azért van köztük: egy időben szokás volt ennek kapcsán „két kultúráról”, sőt még tudományos háborúról is beszélni. Ennek egyik igen szórakoztató epizódja volt a „Sokal-ügy”: a botránynak nevet adó fizikus a kilencvenes években úgy hekkelte meg az éppen posztmodern divatkorszakukat élő bölcsészeket, hogy egy neves társadalomtudományi lapban leközölt egy trendi fogalmakkal dobálózó tanulmányt, aminek már a címe (A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé) is tökéletes.

Ha ezt nem érti, nem az ön készülékében van a hiba: maga a szerző sem értette, éppen az volt a célja, hogy megnézze, elegendő-e, ha posztmodern bullshittel tölt meg egy szépen csomagolt cikket. Elég volt, a szerkesztők gond nélkül leközölték a tanulmányt, majd amikor a szerző robbantott, és nyilvánosságra hozta az átverést, kitört a botrány. Ebből később kötet lett (Intellektuális imposztorok), többek között azzal a tanulsággal, hogy a bölcsészeknek a jelek szerint sokszor fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek, miközben magabiztosan vesznek át és fordítanak ki eredeti értelmükből természettudományos fogalmakat. (Ugyanez a kvantumfizikai metaforákat szintén imádó ezoterikus gurukra hatványozottan igaz).

Ha megkérdezünk egy bölcsészt, hogy mi is a termodinamika második főtétele, azért ott gond lehet, miközben azt azért minden reálosnak tudnia kell, hogy ki volt Shakespeare

– említette MTA-előadásán Láng Benedek is, de azt is hozzátette, hogy tapasztalatai szerint sokszor a műegyetemisták sem értik, hogy mondjuk a történettudomány a látszat ellenére nem olyan, hogy ott bármit és annak az ellenkezőjét is lehetne mondani – a tudománynak egyszerűen eltérő nyelve, szabályai, hagyományai, módszerei, igazolási rendszerei érvényesek a különböző területeken.

Tudományos egységfront az alternatív tényekkel szemben

A „kemény” és „puha” tudományoknak gyakran még a felkent képviselői sem igazán értik a másik szféra működésmódját, de ez a fajta, a szembenállást hangsúlyozó nézet az elmúlt években mintha háttérbe szorult volna. Rossz nyelvek szerint a háború azért is csendesedett el, mert Bush alatt a természet- és a társadalomtudósok ugyanazon az oldalon találták magukat, a nem támogatottak között” – mondta Láng, és (ezt már mi tesszük hozzá) mintha hasonlót lehetne most is látni, aktuálisan Trumpnak köszönhetően. Bruno Latour, a tudomány objektivitását korábban sokak szemében megkérdőjelező francia sztárkutató például az „alternatív tények” és a tudományos konszenzus elleni politikai támadások fényében ma már azt mondja, hogy a tudósoknak vissza kell szerezniük a megbecsülést. Magyarán: az egészséges szkepticizmus nem jelenti azt, hogy be kellene dőlnünk a tudományellenes idiotizmusoknak.

Nem kell idealizálni; ma már sokkal elfogadottabb, ha azt mondjuk, hogy Galilei egy problematikus figura volt. A realista tudománykép nem káros. Ha reálisan látom, hogy mitől jobb az egyik kutatás, mint egy másik, az egyúttal jobb megértést tesz lehetővé

– mondta Láng Benedek.

És miközben itt főleg a tudomány körüli konfliktusokról volt szó, látni kell, hogy a tudomány alapvetően nem az ellenség legyőzéséről szól, hanem az együttműködésről. „A tudomány nem attól megbízható, hogy a tudósok olyan okosak... az okos emberek is sokszor beszélnek butaságot, és a buták is mondanak néha bölcseket. De a tudomány egy közösségileg ellenőrzött tudás, egy kollektív önkorrekciós rendszer” – szemben például a módszeres ellenőrzésre, igazolási eljárásokra fittyet hányó áltudományokkal.

További nyilvános programok a Tudomány Ünnepe alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián itt találhatók.

Borítókép: Szekeres Máté / Index.