Erzsébet
1 °C
4 °C

Sok jó munkásember kis helyen is elfér

fortepan 130699
2018.05.11. 19:24
Korszerű ember nem akar családi házat, ő társasházban akar élni természetesen, az olcsóbb, közösségibb és modern, elég egy kis lakás is, csak az a baj, hogy társasházi lakás kevés van, és nagy a harc a kiutalásokért – így a szocializmus helyett a lakosság mégis inkább családi házat épít, már ha teheti.

A családi ház a közösségi létformának előttünk tornyosuló akadálya, az iránti való vágy csak régi beidegződés, mondjuk ki: egyféle pszichózis – idézi a hajdani félhivatalos álláspontot frissen megjelent könyvében Keller Márkus történész. A Szocialista lakhatás? – A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon című munka ellentmondásos korszakba vezet be a lakáspolitika szempontjából is: miközben a szólamok az új, a szocialista társadalom eszményeihez passzoló új formákról szóltak, a gyakorlatban az erőltetett iparosítás, a hadi készülődés az imperializmussal való nagy összecsapásra kevés forrást hagyott állami építkezésekre.

Keller Márkus - Szocialista lakhatás? - A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon
Keller Márkus - Szocialista lakhatás? - A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon

Pedig igény ugye lett volna rá: a háború brutális pusztítása (a budapesti lakások bő fele sérült meg, de Székesfehérváron például az egész város, a lakóházak 90 százaléka elpusztult a harcokban) után ordító volt a lakáshiány. Máshol is így volt ez Európában, Nyugat-Európában is nagy állami részvétellel zajlott az újjáépítés, így építették a tömeglakásokat. Ehhez képest a szocialista Magyarországon ekkor, az ötvenes években, jóval kevesebb lakás épül, mint az I. világháború után, az építkezések szempontjából csúcsidőszakot jelentő húszas években.

A most megjelent könyv tágabb kérdése ezzel függ össze: mennyire volt pusztán névleges a szocializmus. Keller Márkus konzekvensen sztálinista magyar államról beszél, és a lakáspolitika szempontjából ezt még a korai Kádár-rendszerre is vonatkoztatja. Bár a háború után ez lett volna az egyik legfontosabb megoldandó probléma, a bő fél millió hiányzó lakás kérdésével a kommunista állam nem annyira törődött a gyakorlatban. A falusi lakásínséggel még annyit sem, mint a nagyvárosival, pedig privát kezdeményezések nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. A falura tervezett új beépítések modellje papíron maradt: „Móricz Zsigmond falvát” (hagyományos falukép, fésűs beépítés, de a házakat egy körút mentén elhelyezve) csak vándorkiállításon mutatták be, valóság nem lett belőle.

Bár a valóban rászorulók, a „dolgozó osztályok” elemi szükségleteiről volt szó, jelentősebb állami politika hiányában ők legfeljebb csak önerőből, radikális önkihasználással hozhatták össze a fent könnyen elátkozott családi házakat.

A szocializmusban a lakás kialakításánál alapelv: a dolgozó nép igényeinek a lehető legalaposabb – de mindig a gazdasági realitásokkal számoló – megfontolt kielégítésén át biztos alapot nyújtani a termelés emelkedéséhez, mely egyedül eredményezi a lakással szemben támasztott igények tökéletesebb kielégítéséhez szükséges gazdasági erőt.

Hiába volt az építészet az egyik fő propagandaeszköz, a lakásokra a gyakorlatban nem jutott akkora figyelem. Pedig koncepcióból nem volt hiány. A hivatalos társadalomképnek megfelelően társadalmi osztályok szerint meghatározták az ideális lakást: a mezőgazdasági dolgozónak fürdőszoba nélkül, a lakást a nagy lakókonyha köré szervezve; a bányásznak valamivel színvonalasabb és tagoltabb. A hierarchia csúcsán azonban az ipari munkásság és az értelmiség állt: náluk elismerik „az állandó önművelés” igényét, a szobák külön nyílnak, a fürdő „tökéletesen felszerelt”. A konyha kicsi, mondván ők úgyis a gyári kantinban esznek. A saját dolgozószoba még papíron is az értelmiségi előjoga maradt.

Sokatmondó, hogy mi volt az egyik fő kifogás a családi házzal szemben: itt könnyen érvényesülhet „a laikus építtető” ízlése, és micsoda dolog, ha a ház olyan lesz, amilyenben lakója élni szeretne. A korszak koncepcióiban a „vélt” és a „valódi” igények között lényegi különbség volt, utóbbit valójában csak a modernista elveket valló építészek ismerhetik. A cél így hát némi forradalmi küldetéstudattal a lakosság „fejlesztése” volt, hogy ráébredjenek „a valódi igényeikre”, és életmódjukban alkalmazkodjanak az építész elgondolásaihoz. A lakásépítés (főleg, ha több lett volna belőle) egyúttal társadalomépítés is volt.

Milyen lenne a korszerű lakás? Mindenekelőtt olcsó. Aztán, bár nagyobb, mint a háború előtti szociális kislakások, azért (főleg mai szemmel) továbbra is szűkös: az egyik koncepció egy egy gyermekes családnak 35-45 m2-t gondolt kívánatosnak, de egy hatfős családnak is elég lett volna 65-70 m2. A kevés hely tökéletes kihasználása így fő kérdés volt a különféle életmód-tanácsadó kiadványokban is.

Akinek sok helye van, annak sok helyre van szüksége – mondja egy bölcs kínai közmondás. Ezt a közmondást mi így használjuk fel: Akinek kevés a helye, annak kevés helyre van szüksége.

– lehetett olvasni a Kis lakásból szép otthon című okosítóban. A szerző, Gyarmati Irén azt is megállapította, hogy „a garzonlakások kis főzőfülkéit ugyan eredetileg egy lakó számára terveztek, de kettő, sőt három – egy kis család – is szépen megfér benne.”

Különben is, nem az állami szerveket kell szidni, inkább tessék odafigyelni, ne csináljunk lomtárat magunk körül:

A kislakás éppen kis mérete miatt nem alkalmas arra, hogy benne régi emlékeket – bármilyen kedvesek is legyenek azok – elraktározzunk.

A korszak építészei a polgári lakás merev, monofunkcionális szobái helyett a differenciált megoldásokat propagálták. Tolóajtók, kombinált bútorok, beépített szekrények, beépített konyha, külön étkezőfülke (nagy nem is kell, híresztelték, hiszen „a ma embere már régen rájött: nem azért élünk, hogy együnk. Feladta a nagy lakomák, a nagy trakták szokását és a konyhából más helyiségek javára lecsípett valamit”), átalakítható, több funkciós bútorok, polcból kihajtható asztal, egyebek.

Sokan idegenkednek a „nappal fotel éjjel ágy” bútordarabtól. Kétségtelen, nem a legkényelmesebb fekvőhely. De a serdülőkorúaknak nagyon jól megfelel

– írta Gyarmati Irén.

Egy másik könyvecske, Reischl Antalé, azzal érvelt, hogy a kis helyen legalább a ház asszonya sem érzi kiközösítve magát a családból, miközben a háztartási munkát végzi. Mert hogy a tanácsadók tisztában voltak azzal, hogy hiába a kétkeresős családmodell, az továbbra is a nőre hárul, hiába írták (Korszerű háztartás, kellemes otthon, 1956.), hogy:

A férfi is szálljon be a házimunkába, nem szégyen az, Lenin hatalmas elfoglaltsága mellett is tudott időt szakítani arra, hogy feleségének a háztartásban segítsen”.

A nagy projekt az 1958-ban megkezdett Óbudai Kísérleti Lakótelep volt: nem a nagy panelsorok, amiket majd csak bő tíz évvel később húznak fel, hanem az a valóban kísérleti projekt, amiben a lehető legtöbbféle ház- és lakástípust próbáltak ki, hogy működnek a gyakorlatban, a tömeggyártás előtt tesztelték a berendezéseket és az anyagokat, no meg az új alaprajzokat.

Aki ismeri, tudja, hogy a Kísérleti ma is egy kellemesnek és családiasnak számító, szellős, emberibb lakótelep Óbudán, de a lakások mérete nem számít éppen ideálisnak.

Ezekről a házakról azt szoktam mondani, hogy az a kísérleti bennük, hogy szűkítettek mindent

– idézi az egyik lakót a könyv. Valóban kislakásokat terveztek flexibilis terekkel, a lehetőségekhez mérten nagyobb lakóterülettel, újfajta bútorokkal, az építészek ugyanis az ideális berendezést is meghatározták, a bútorokat megtervezték. Keller Márkus szerint a régi nagygarnitúrák helyett a kényelmesebb, kisebb bútorok elterjesztése volt a kísérleti lakótelep fő eredménye, más kérdés, hogy a lakók (a kis lakásokba eleve a tervezettnél gyakran nagyobb családokat költöztettek, a tervgazdaság alapprobléma jelenik meg abban, hogy a lakásokat nem azok kapják, akinek tervezik) ennek nem mindig örültek. Saját bútoraik nem fértek be a beépített szekrények miatt, mint a terveket a valóság elé helyező korabeli építészeti kritika fogalmazott: „a modern építészet tragikuma, nevében kifejlesztett lakáskoncepciók és használati módok az átlag lakót túlterhelik”.

A túl kis és főleg túl kevés alapproblémája ellenére az ötvenes évek modernista szellemben épített lakásai sokszor még mindig ötletesebbek és változatosabbak voltak, mint a későbbi nagy panelépítkezések. 

(Borítókép: FORTEPAN)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?