Szilvia
5 °C
16 °C

Áll a bál a sztárpszichológus és világhírű börtönkísérlete körül

thestanfordprisonexperimentofficialtrailer
2018.06.20. 22:16
  • Kritikák kereszttüzébe került Philip Zimbardo híres-hírhedt stanfordi börtönkísérlete, minden idők egyik legismertebb pszichológiai kísérlete.
  • Az új vádak arról szólnak, hogy frissen előkerült bizonyítékok alapján a kísérlet irányított volt, így az eredményei nem komolyan vehetők.
  • Ugyanakkor szakmai berkekben már évtizedekkel ezelőtt is komoly kritikákat kapott a kísérlet, és azóta is folyamatosak körülötte az ellentmondások. Több pszichológus azt állítja, eddig is már csak rossz példaként hozták fel az egyetemen.
  • A tankönyvekben ennek ellenére általában bármilyen kritika nélkül szerepel továbbra is, mint fontos szociálpszichológiai eredmény.
  • Zimbardo részletes válasza először egy magyar lapban jelent meg, ebben hosszan reagál a vádak egy részére.

A stanfordi börtönkísérlet minden idők egyik leghíresebb és egyben leghírhedtebb pszichológiai kísérlete, mert azt állítja, hogy egy adott szituáció egyéni értékrendtől függetlenül bárkinek a viselkedését képes megváltoztatni, és bizonyos körülmények között mindenkiből ki lehet hozni a szadista állatot, a hatalmi alá-fölérendeltség mindenki lelkét megmérgezi.

Ahogy azonban néhány napja mi is megírtuk, a közel fél évszázada a köztudatban élő kísérletet az elmúlt hetekben komoly vádak érték. Ezek szerint az azóta világhírű Philip Zimbardo és kollégái belenyúltak a lefolyásába, instruálták az alanyokat, hogy a kívánt eredményt érjék el, és a kísérlet következtetései megalapozatlanok.

A körülményeknek kiszolgáltatott ember története

A kísérlet lényege röviden: 1971-ben a Stanford Egyetem kutatói Zimbardo vezetésével az egyetem egyik épületének alagsorában berendeztek egy börtönt, hogy egy szimulációs kísérlettel jobban megértsék a való világbeli börtönőrök és rabok viselkedését. 24 férfi egyetemi hallgatót toboroztak, és véletlenszerűen raboknak és börtönőrnek osztották be őket. Zimbardo akkoriban azt állította, a börtönőrök szerepét játszó résztvevők semmilyen utasítást nem kaptak, bizonyos keretek között teljes szabadsággal dönthették el, hogyan viselkednek, milyen módszereket tartanak szükségesnek a rend fenntartásához.

A kísérletet kéthetesre tervezték, ez idő alatt a rabok végig a börtönben éltek volna, míg az őrök nyolcórás műszakokban váltják egymást. Az őrök viszont kegyetlenül és embertelenül bántak a rabokkal, utóbbiak pedig ezt rendkívül rosszul viselték. Több rabból olyan extrém érzelmi reakciót váltott ki a helyzet, hogy kivették őket a kísérletből. A hatodik nap végére úgy elharapódzott a helyzet, hogy Zimbardo idő előtt leállította az egész kísérletet.

Részlet A stanfordi börtönkísérlet című 2015-ös filmből
Részlet A stanfordi börtönkísérlet című 2015-ös filmből

A börtönkísérlet eredményeinek bevett narratívája, hogy egy börtönben uralkodó szituációban, ahol az egyik csoport hatalommal rendelkezik a másik fölött, utóbbiakat pedig megfosztják az egyéni identitásuktól, extrém viselkedést váltanak ki mindkét csoport tagjaiból. Akik hatalommal rendelkeznek, abuzívvá válnak, míg az alárendeltek passzívvá és lázadóvá. Mindezt az egyéni személyiségbeli különbségek nem befolyásolják, a viselkedés változását pusztán a szituáció váltja ki.

Játsszunk börtönöset

A bombát Ben Blum robbantotta, aki a Mediumra írt hosszú cikket a börtönkísérletről. Ebben – jórészt már korábban is ismert kritikákat felmelegítése mellett – több egykori résztvevővel is beszél, illetve idéz egy könyvet, amely valójában már áprilisban megjelent, de feltehetően azért nem szólt ekkorát, mert francia nyelvű. Ezt egy Thibault Le Texier nevű francia akadémikus-filmes írta, és a címe Histoire d'un Mensonge, vagyis Egy hazugság története.

Blum egyik legerősebb állítása, hogy a kísérletből kiszálló egyik rab, Douglas Korpi bevallotta neki, hogy a kísérlet egyik ikonikus pillanatának számító összeomlását csak megjátszotta, hogy kijöhessen a börtönből, és tudjon készülni a vizsgáira, mert eredetileg azt hitte, erre úgyis lesz ideje, amíg raboskodik, de az őrök nem engedték neki, hogy a börtönben tanuljon. Saját bevallása szerint ezt leszámítva kifejezetten élvezte a kísérletet. Elmondása szerint később világossá tette Zimbardónak, hogy csak színlelt, de ő ennek ellenére továbbra is az eredeti változatban adta elő a történetét. A kísérletről készült 1992-es dokumentumfilm forgatása során Korpi kamera előtt is elmondta, hogy végig megjátszotta a összeomlást, de ezt a részt kivágták.

Blumnak több másik rab is arról számolt be – részben már korábban is megjelent állításaikat megismételve –, hogy az egyetlen dolog, amelyen valóban kiakadtak, nem az őrök viselkedése volt, hanem az, amikor kiderült, hogy nem szállhatnak ki csak úgy a kísérletből. Az egyik rab, Richard Yacco egy tévériportban is beszélt arról, hogy nem engedték nekik, hogy kilépjenek a kísérletből, de ezt kivágták a műsorból. (A vágatlan verzió itt megnézhető.)

Zimbardo erről először csak annyit mondott Blum kérdésére, hogy ez hazugság. Le Texier azonban a könyvéhez előásott egy hangfelvételt [a leirata: pdf] a Stanford archívumában újonnan elérhetővé vált anyagok közül, amelyből világosan kiderül, hogy Zimbardo elutasította a kiszállni akarók kérését. Erre Zimbardo már azt mondta Blumnak, hogy minden résztvevő aláírt egy beleegyező nyilatkozatot, amelyen volt egy biztonsági jelmondat: “Kilépek a kísérletből.” Zimbardo szerint ő csak azért nem engedte el az alanyokat, mert nem ezt a jelmondatot használták. A kísérlet hivatalos honlapján elérhető nyilatkozatban [pdf] ugyanakkor nem szerepel ez a mondat. Blumnak Zimbardo végül elismerte, hogy nem engedte a kilépést:

Ha azt mondják, “ki akarok menni”, te meg azt mondod, “oké”, akkor amint elmennek, a kísérletnek vége lett volna.

A jelek szerint az őrökkel se minden úgy történt, ahogy Zimbardo eredetileg állította: a kísérlet irányítói arra utasították őket, hogy kemények legyenek a rabokkal, és esetenként nem is pszichológiai kísérletnek, hanem puszta improvizációs gyakorlatnak fogták fel a történteket

Az egyik felvételen David Jaffe, Zimbardo egyik tanítványa (a kísérlet eredeti értelmi szerzője), aki a börtönigazgató szerepét játszotta, arról beszél az egyik őrnek, hogy keményebbnek kell lennie, különben a kísérlet nem fog működni:

Mert az őröknek tudniuk kell, hogy minden őr úgynevezett “kemény őr” lesz. [...] Ez nagyon fontos a kísérlet működése szempontjából, mert az, hogy ez a dolog úgy fog-e kinézni, mint egy börtön, vagy nem, ami a dolog célja, az nagyban függ az őrök viselkedésétől.

John Mark, egy másik börtönőr még korábban, egy 2011-es egy cikkben úgy emlékezett vissza, hogy a szituáció magától egyáltalán nem mérgesedett el, Zimbardo mesterségesen kreált feszültséget, például azzal, hogy erőltette, hogy vonják meg az alvást a raboktól. Mark szerint őt például eléggé zavarta, hogy folyton abajgatniuk kell a rabokat. Szerinte a kísérletet soha nem is tervezték végigvinni, Zimbardo végig a a saját elképzeléseihez igazítgatta a kísérletet, hogy drámai hatást érjen el és igazolja az elképzeléseit.

Ugyanitt egy másik őr, Dave Eshelman arról beszélt, hogy filmes példák alapján előre megalkotott egy erőszakos és abuzív karaktert, és végig ezt alakította a kísérlet alatt, egyrészt hogy a kutatóknak legyen miből dolgozniuk, másrészt mert kíváncsi volt, a többiek mikor állítják le. A rabok által az erőszakossága miatt csak John Wayne-nek becézett őr később Blumnak arról is beszélt a karaktere mesterkéltsége kapcsán, hogy például sose járt délen, mégis egy filmből tanult déli akcentust vett fel. Állítása szerint Zimbardo a kísérlet után külön megköszönte a munkáját.

Carlo Prescott, aki maga is 17 éven át egy valódi börtönben raboskodott, és a kísérlet konzultánsa volt, 2005-ben egy cikkben kritizálta Zimbardóékat, amiért az őrök olyan módszerein botránkoztak meg, amelyeket valójában tőle kölcsönöztek, maguk mutatták meg azokat a résztvevőknek, és pontosan tudták, hogy az őrök használni fogják, hiszen erre bátorították is őket.

Már a tervezéssel is problémák voltak

Bár Blum cikke kavarta fel most az állóvizet, a börtönkísérlettel szembeni szakmai kritikák az eredeti tanulmány megjelenésével szinte egy idősek, vagyis már akkor is többen problémákra mutattak rá, amikor az irányítottság vádja még fel sem merült.

Magát az alanyok kiválasztását is sok kritika érte az évek során. Ezek szerint a 24 fős minta önmagában is túl kicsi ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle, úgy meg pláne, hogy a résztvevők mind amerikai egyetemista férfiak voltak. Ráadásul egy ázsiai amerikai kivételével mindannyian fehérek voltak, így nemcsak a teljes népességet nem reprezentálják, de az amerikai börtönhelyzetet sem, ahol a feketék arányaiban jóval többen vannak, mint a fehérek. Ráadásul a résztvevőket kifejezetten egy börtönös kísérletre toborozták, ami már alapból megszűrhette a jelentkezőket.

Gyakori kritika, hogy maga Zimbardo is bevonódott érzelmileg a kísérletbe, így az abból levont következtetések nagyrészt szubjektívek és anekdotikusak voltak, ami reprodukálhatatlanná tette. (A túlzott bevonódás az egyetlen hiba, amelyet Zimbardo is rendszeresen elismer.)

Először 1972-ben mutatták be a kísérletet, az első rendes tanulmányt 1973-ban adták ki, és már 1975-ben megjelent az első részletes módszertani kritikája, amely Zimbardóétól eltérő magyarázatot ad a kísérlet kimenetelére:

  • A szerzők amellett érvelnek, hogy az alanyok reakcióit nem feltétlenül a vizsgálni kívánt pszichológiai tényezők váltották ki, hanem magának a kísérleti helyzetnek a körülményei.
  • A kísérlet már alapból rosszul volt megtervezve, így az alanyait nem egy valódi börtönnel egyenértékű szituációba helyezték, hanem csak eljátszatták velük az őrök és rabok szerepét egy börtönhöz hasonló színpadon.
  • Az alanyok már a szerepeikről előzetesen alkotott erős társadalmi sztereotípiákkal érkeztek.
  • A kísérletben is számos árulkodó jele volt annak, hova akar kilyukadni a kutatás és mit várnak el a kutatók, mindez pedig befolyásolhatta az alanyokat.
  • Mindez oda vezetett, hogy az alanyok az általuk érzékelt elvárásoknak megfelelő viselkedést produkáltak.

A résztvevők minden pszichológiai kísérlet esetén alkotnak valamilyen képet arról, mi lenne a tőlük elvárt viselkedés az adott szituációban, és igyekeznek automatikusan úgy viselkedni, hogy azzal megfeleljenek az adott helyzetről alkotott sztereotípiáiknak és a kutatók kedvében is járjanak. (Vagyis ebben az esetben úgy viselkedjenek, mint a valódi börtönőrök és rabok, vagy legalábbis amilyen képet ők róluk 1971-ben alkottak.) Ezeket az úgynevezett követelményjellemzőket ezért mindig figyelembe kell venni – márpedig bizonytalan, hogy ebben az esetben ez mennyire történt meg.

Vagyis a szerzők szerint egyáltalán nem a modellezni kívánt szituáció (egy valódi börtön hatalmi alá-fölé rendeltsége) által kiváltott spontán viselkedésváltozásokról van szó. Persze mint általában, a kritikát jóval kevesebbet idézik, mint magát a kritizált tanulmányt.

A neves szociálpszichológus Erich Fromm is kritizálta a kísérlet módszertanát, de szerinte még ha bizonyít is valamit ebben a formájában, akkor is éppen az ellenkezőjét annak, amit bizonyítani akartak vele: annak ellenére, hogy a kutatók már előre megágyaztak a kegyetlenkedésnek, még így is csak az őrök harmada állt kötélnek. Szerinte a kísérlet nagy hibája, hogy nem veszi számításba a résztvevők személyiségét, pedig a jellem és a viselkedés különbsége kulcsfontosságú ebben a kontextusban:

Egy dolog szadista szabályok szerint viselkedni, és egy másik akarni kegyetlennek lenni és élvezni azt. Ennek a különbségtételnek az elmaradása nagyban megfosztja ezt a kísérletet az értékétől, ahogy Milgram kísérletét is megtépázta.

Alex Haslam és Stephen Reicher 2001-ben maguk is a börtönkísérlethez hasonló kísérletet végeztek, amelyből 2002-ben a BBC is műsort készített – innen a közismert neve: BBC börtöntanulmány. Szerintük a puszta szituációnál fontosabb a vezető szerepe, aki bátorítja az adott viselkedést. Szerintük Zimbardo őrei valójában nem a hatalmi pozíció hatására éltek vissza a helyzetükkel, hanem mert azonosultak a kutatók céljaival.

Stephen Reicher és Alexander Haslam
Stephen Reicher és Alexander Haslam

Reichter azt mondta Blumnak, hogy amikor először próbálták megjelentetni az eredményeiket, kiderült, hogy Zimbardo magánleveket írt a folyóirat szerkesztőinek, hogy ne közöljék a tanulmányt, mert az szerinte csalás. A tanulmány végül mégis megjelent, ahogy ugyanabban a számban Zimbardo erősen kritikus kommentárja, illetve a szerzők arra adott válasza is. Zimbardo szerint a tanulmányt nem legitim, mert tévés érdekek torzítják. A szerzők szerint viszont Zimbardo három stratégia mentén támadja őket: a a zsarnokság pszichológiájáról szóló vitát a börtönfeltételek megteremtésének kérdésére igyekszik szűkíteni; összemossa a tudományos elemzésüket az attól elkülönülő tévéműsorral; és az szerzők integritását kérdőjelezi meg. Szerintük mindhárom hibás, és elvonja a figyelmet a valódi tudományos vitáról.

Zimbardót nem érdekli, de végül mégis reagál

Bizonyos értelemben nem igazán érdekel. Ezen a ponton, az a nagy probléma, hogy nem akarok több időt pocsékolni rá. Ez után a beszélgetés után nem adok több interjút erről. Csak időpocsékolás. Az emberek azt mondanak róla, amit akarnak. Ez jelenleg a pszichológiatörténet leghíresebb tanulmánya. Nincs másik tanulmány, amiről az emberek 50 évvel később is beszélnek. Átlagemberek is ismerik. Azt mondják, ‘mivel foglalkozik?' ‘Pszichológus vagyok.' Lehet taxisofőr Budapesten. Lehet étteremtulajdonos Lengyelországban. Megemlítem, hogy pszichológus vagyok, és azt mondják, ‘Hallott arról a tanulmányról?' Már önálló életet él. Ha azt akarja mondani, az egész hoax volt, az ő dolga. Nem fogom többé megvédeni. A hosszú élete védi

– mondta Blumnak a kritikákról Zimbardo Le Texier könyve kapcsán.

A cikk megjelenése utáni felzúdulás hatására azonban végül mégis előállt, méghozzá egy hosszú közleményben, amelyet a magyar munkakötődése miatt a hazai képviselői is megkaptak, így a világon először a Mindset pszichológiai szaklap írt róla, majd tőlük megkapva a Qubit tette közzé a teljes angol szöveget.

A válaszban hat pontba szedve reagál a kritikákra:

  • Elismeri, hogy instruálta az őröket, de ez szerinte csak arra szorítkozott, hogy legyenek kemény börtönőrök, arra nem, hogy hogyan.
  • Részletezi a legkeményebb, saját bevallása szerint csak szerepet játszó őr, Dave Eshelman viselkedését, majd megállapítja, hogy “egyértelmű, hogy az ehhez fogható cselekedetek túlmutatnak egy feltételezett szerep eljátszásán, amelyben a »keménykedő őrt« kell alakítani”.
  • A saját állítása szerint az összeomlását csak megjátszó rab, Doug Korpi kapcsán bevallja, ő maga is kételkedett a reakció őszinteségében, de a kollégáival jobbnak látták elengedni, mert rossz hatással volt a többi rabra. (Arról nem ír, hogy később miért Korpi kiborulását idézte a kísérlet kulcspontjaként.)
  • A börtönkonzultást Carlo Prescott cikkéről egyszerűen azt állítja, nem is Prescott írta, csak visszaéltek a nevével, valójában egy Michael Lazarou nevű forgatókönyvíró a szerző, méghozzá bosszúból, amiért nem ő filmesíthette meg a kísérletet.
  • A BBC a börtöntanulmány kapcsán megismétli a korábbi kritikáját, miszerint a tévéműsor nem felelt meg egy tudományos kutatás kritériumainak. (Erre írták a tanulmány szerzői, hogy összemosta a tévéműsort a kutatással.)
  • Végül megvédi azt a gyakorlatát, hogy a kísérlet eredményeit először a nem lektorált haditengerészeti folyóiratban, a Naval Research Reviewban tette közzé [pdf], mondván ez a kutatást támogató haditengerészet kikötése volt, ezután viszont a Journal of Criminology nevű kriminológiai szaklapban is publikálta a tanulmányt. Mint írja, igaz, hogy nem szakmai felületeken is népszerűsítette az eredményeit, de csak azért, hogy minél többekhez eljusson. (Érdekesség, hogy maga Blum egyáltalán nem is említi a haditengerészeti folyóiratot, és azt se állítja, hogy ne jelent volna meg a tanulmány lektorált szaklapban – noha pszichológiai szaklapban valóban nem jelent meg –, és a népszerűsítő cikkeket is csak abban a kontextusban rója fel, hogy a szokásokkal ellentétben először ebben a formában jelent meg a kísérlet.)

Zimbardo a közleményében arról is ír, hogy korábban szakértőként vett részt Blum katona unokatestvérének perében, aki fegyveres rablást követett el, és Zimbardónak köszönhetően kapott enyhe ítéletet, mert ő rámutatott arra, hogy parancsot teljesített, és az események alatt tudatában se volt annak, hogy épp bankot rabolnak, nem csak gyakorlatoznak. Az esetről Blum is írt a cikkében, hiszen mint írta, épp az erről írt könyve kapcsán figyelt fel a börtönkísérlet visszásságaira. Zimbardo viszont azt már valamiért nem említi, hogy Blum azt írja, az unokatestvére később bevallotta neki, hogy valójában tudatában volt annak, mit tesz, és csak az enyhébb ítélet reményében állított mást.

A közleményt (a Qubit fordításában) így zárja Zimbardo:

Remélem, hogy a börtönkísérlet hitelességét és maradandó értékét támadóknak ezúton adott tételes válaszom nyilvánvalóvá teszi, hogy következtetéseik elfogultak és helytelenek. Bármilyen gyengéi legyenek is, továbbra is meggyőződésem, hogy az SPE méltán kiérdemelte a helyét az emberi viselkedés pszichológiájának és az abban szerepet játszó folyamatok komplexitásának a feltárásában. Az emberi viselkedésre több meghatározó erő hat. Külső és belső, genetikai és eleve elrendelt, történelmi és kortárs, kulturális és személyes tényezők egyaránt formálják. Minél inkább átlátjuk mindezek dinamikáját, annál jobban tudjuk képviselni mindazt, ami az emberi természet legjavát alkotja. Ez pedig épp a jelenlegi küldetésemnek a mottója.

Tudománytalan, szégyenletes, félrevezető

Blum cikke után számos pszichológus kelt ki Zimbardo és a kísérlete ellen. Twitterről válogattunk néhány jellemző reakciót:

A lényeg, hogy a komformitás nem természetes, vak vagy elkerülhetetlen. Zimbardo nemcsak mélyen tévedett ebben – hanem a nyilvános kommentárjai emberek millióit vezették félre, hogy elfogadják ezt a hamis narratívát a stanfordi börtönkísérletről

írta Jay Van Bavel, A New York-i Egyetem kutatója.

Őszintén szólva amikor tanítani kezdtem, éveken át nem tudtam, hogy emberek ezt legitim eredményként tanítják. Mindig úgy tanítottam, mint egy olyan dilis dolgot, amit emberek régen csináltak és ünnepeltek, noha tudománytalan és etikátlan volt

írta Joshua Grubbs, a Bowling Green Állami Egyetem pszichológusa.

Fel kell hagynunk ennek a munkának az ünneplésével. Antitudományos. Vegyék ki a tankönyvekből. [...] Sok más szempontból (társadalmilag, politikailag) is felelőtlen. Szégyenlem, hogy a szakterületem hősként kezelte ezt a munkát és ezt az embert

írta Simine Vazire, a Davisi Kaliforniai Egyetem pszichológusa, aki később azt is megjegyezte, hogy a börtönkísérlet esete a tudomány általános problémái közül sokat jól illusztrál: sok kutató és tanár kellő kritika nélkül idézte vagy tanította; Zimbardo nem osztotta meg a kísérlet összes részletét és adatát, a szakma mégis bemondásra elfogadta; Zimbardo már a kísérlet alatt sajtóközleményeket adott ki, és utána is rendületlenül promózta magát; hiába gyűltek az évek során a komoly tudományos kritikák, szinte semmilyen hatásuk nem volt a kísérlet elfogadottságára; Vazire szerint ez részben Zimbardo sztárstátuszának és érinthetetlenségének volt köszönhető.

Azt nem vitatjuk, hogy az emberek képesek gonosz tetteket elkövetni: ez a vita arról szól, hogy MIÉRT követik el ezeket. A mi állításunk, hogy nem azért, mert vakon alkalmazkodnak a szerepeikhez, ahogy Zimbardo állítja. Inkább úgy tűnik, bátorítást kell kapniuk a vezetőiktől, hogy így viselkedjenek

írta Alex Haslam, a BBC börtöntanulmány egyik szerzője, aki ma is a téma egyik legismertebb kutatója.

Zimbardót egyébként nemcsak a börtönkísérlet miatt szokás kritizálni manapság, az utóbbi évekbeli munkásságát is érte már a tudománytalanság vádja, amikor arról értekezett, hogy a pornó és a videojátékok tönkreteszik a férfiakat.

Sokan kritizálják, mégis tananyag

A börtönkísérlet megítélése már eddig is ellentmondásos volt. Sokan a szakmában is névértéken veszik az eredményeit; mások teljesen elutasítják; megint mások magát a kísérletet komolytalannak, de az eredményei egy részét validnak tartják; és vannak, akik tanítják ugyan az egyetemi óráikon, de nem mint szociálpszichológiai alapvetést, hanem mint a klasszikus, de gyenge minőségű régi kísérletek szemléletes példáját.

Az utóbbi években többen is vizsgálták a kísérlet helyét a mai pszichológusképzésben. Két tanulmány is elemezte, hogyan viszonyulnak hozzá a használatban lévő amerikai pszichológiai bevezető tankönyvek, foglalkoznak-e az évtizedek során vele szemben felgyülemlett elméleti és módszertani fenntartásokkal. A 2014-es tanulmány arra jutott, hogy a vizsgált 13 tankönyvből 11 tárgyalta a kísérletet, de csak 6 említett bármiféle kritikát. A 2015-ös pedig 14 tankönyvből mindössze 2-ben talált utalást a bírálatokra. Az első tanulmány szerzői megvizsgálták a kifejezetten szociálpszichológiai bevezető tankönyveket is, itt azt találták, hogy arányaiban kevesebb tárgyalta a kísérletet, de azok ugyanúgy viszonylag kritikátlanul. Mindez még akkor is leegyszerűsítő gyakorlat, ha szóról szóra elfogadjuk Zimbardo érvelését.

2013-ban egy Peter Gray nevű pszichológus viszont írt arról, miért hagyta ki a börtönkísérletet a több egyetemen is használt saját tankönyvéből. A véleménye lényegében egybecseng a fentebb idézett fenntartásokkal, amelyek szerint a kutatáshoz tapadó követelményjellemzők torzították az eredményeit, így Zimbardóék következtetései megbízhatatlanok.

Miért maradhatott érinthetetlen?

A börtönkísérlet töretlen népszerűségének okai összetettek, és külön cikket érdemelnek. Közrejátszhat, hogy egy szenzációs eredmény mindig jobban terjed, mint a megkérdőjelezése, és az először közzétett információ jellemzően jobban megragad a köztudatban, mint az utána érkező cáfolat vagy árnyalás – és ezekben a jelenségekben természetesen a média szerepe is elévülhetetlen.

Szerepe lehet annak is, hogy más kutatók is hajlamosak kritika nélkül fogadni olyan elméleteket, amelyek intuitíve is helyesnek tűnnek. Márpedig a börtönkísérletnek tagadhatatlanul csábító vetülete, hogy bizonyos mértékig felmentést ad az egyéni felelősség alól, hiszen a körülményeket teszi meg az emberi kegyetlenség fő előidézőjének. Ez a hetvenes évek elején még a mainál is csábítóbb gondolat lehetett, nem csoda, hogy más hasonló tanulmányokkal együtt a börtönkísérlet is gyakran előkerül magyarázatként arra, hogyan történhetett meg a 20. század nagy traumájára, a holokauszt.

Emellett annak is köszönheti a népszerűségét Zimbardo kísérlete, hogy épp akkoriban két nagy figyelmet kapott börtönbalhé is történt: egyetlen nappal a kísérlet lezárása után egy George Jackson nevű aktivista megpróbált megszökni a Stanfordhoz közeli San Quentin börtönből, amiben vele együtt összesen hatan haltak meg #Death); illetve néhány héttel később zajlott a véres atticai börtönlázadás, amelynek 43 áldozata volt. Később, amikor 2004-ben kiderült, hogy az Abu Ghraib-i börtönben amerikai katonák iraki rabokat kínoztak, Zimbardo megint felszólalt az ellen, hogy a kormány az őrökre tolja a felelősséget a rendszer hibáinak elismerése helyett. Az egyik vádlott védelmét ellátó csapatba is beszállt szakértőként, 2007-ben pedig The Lucifer Effect címen könyvet is írt az ügy kapcsán.

Az életem során később azon ütköztem meg, hogyan vesztettük el mindannyian a tudományos szkepticizmusunkat. A magunk módján ugyanolyan ideologikussá váltunk, mint a klímaváltozás-tagadók. Zimbardo és Martinson tanulmányai intuitíve is olyan hihetőnek tűntek, hogy senki nem lépett hátra egyet, hogy azt mondja: “Nos, ez akár hibás is lehet

– mondta Blumnak Frances Cullen neves kriminológus, aki maga is sokat hivatkozott munkája során a börtönkísérletre.

Nem ez az első emblematikus szociálpszichológiai kísérlet, amellyel kapcsolatban komoly kételyek merültek fel mostanában. Áprilisban írtunk arról, hogy a hatalommal szembeni engedelmességet, illetve a parancsszóra szadistává válást demonstráló Milgram-kísérlet eredményei is megkérdőjeleződtek.

Azzal, hogy mi az oka annak, hogy ezek és több más klasszikus pszichológiai kísérlet következtetéseit kétségbe vonták az utóbbi időben, illetve milyen buktatói lehetnek általában a szociálpszichológiai kutatásoknak, külön cikkben fogunk foglalkozni.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?