Jónás, Renátó
5 °C
18 °C

Feljössz, és többé nem vagy ugyanaz az ember

2018-07-09T120932Z 667964098 RC178F5A24E0 RTRMADP 3 THAILAND-ACC
2018.07.11. 17:14
Milyen lehet hetekig a föld alatt élni? Hogyan lehet ezek után visszazökkenni a hétköznapi életbe? Mennyire teszi ez próbára az ép elménket? És hogy cipeljenek a vállukon olyan terheket fiatal tinédzserek, amik felnőtt embereket is megrogyasztottak? Gyors áttekintés a katasztrófahelyzetek lélektanáról.

A barlangban rekedt thai futballcsapat mentésére nemcsak orvosok és mentőbúvárok készülnek, hanem gyerekpszichológusok és fejlesztési szakemberek is. Úgy tűnik, a diákok épségben megúszták a balesetet, de a mentés nem ér véget a felszínre hozatalukkal. A túlélők bő két hetet töltöttek a föld alatti üregben, de elképzelhető, hogy a történtek egy életen át elkísérik őket.

Az eddigi akadályokat sikerrel vették: életben maradtak, nem volt gond az együttműködéssel, és sikerült megmaradniuk csapatnak. Ennek a fontosságára talán nem is gondolnánk, pedig vészhelyzetben ez az egyik legfontosabb: a közös aktivitás fenntartása.

Rövid távú célok és humorérzék

Mike Tipton, a Portsmouth Egyetem kutatója, a túlélési helyzetek szakértője szerint katasztrófahelyzetben háromféleképpen lehet reagálni:

  1. Nem csinálunk semmit, teljesen lefagyunk.
  2. Kapkodni kezdünk, de túl sok mindent csinálunk egyszerre, és ezzel okozunk bajt.
  3. Aktívak maradunk és helyesen cselekszünk.

A túléléshez az utolsóra van szükség. Lényeges, hogy legyenek kialakult csoportviszonyok, illetve sok apróbb feladat, amiket a túlélés érdekében teljesíteni kell. A 2010-es chilei bányászbaleset túlélői, akik tíz hetet töltöttek a föld alatt, szintén sokat köszönhetnek a hierarchiának, illetve a túlélési feladatok elvégzéséhez szükséges együttműködésnek.

Vészhelyzetben az egyik legfontosabb dolog a rövid távú célok kialakítása. Nem szabad azon tépelődni, hogy mit fogunk csinálni a következő hetekben vagy hónapokban. Ami a felszínen rövidlátó viselkedés lenne, az a föld mélyén, csapdába esve gyógyszer, ami segít kijózanodni a valóságból. Sokan azért adják föl a küzdelmet, mert kilátástalannak látják a jövőt, esélytelennek a menekülést, értelmetlennek a cselekvést. Hogy is volt az a Tom Sawyerben, amikor a gyerekek eltévedtek a McDougal-barlangban...?

De Becky nagyon legyengült. Halálos fásultság lett úrrá rajta, amiből nem lehetett felrázni. Azt mondta, hogy ott, ahol van, várni fog, várni fogja a halált, amely úgyis hamar eléri. Biztatta Tomot, csak menjen a sárkányzsinórral, kutasson tovább, de könyörgött neki, hogy időnként jöjjön vissza, és beszéljen vele.

A fásultság csak a reménytelenség, az pedig a tehetetlenség után jön – épp ezért fontos, hogy a tehetetlenség elkerülésével előzzük meg a reménytelenséget. Így elkerülhető a nihil: a magunkra vállalt felelősségtől hasznosnak érezhetjük magunkat. A közös feladatok és a közös felelősség a sorsunkat is közössé teszi. A barlangban rekedt fiúk ezt az akadályt sikerrel vették. Amikor kilenc nappal az eltűnésük után végre sikerült kapcsolatban lépni velük, szellemileg frissnek tűntek, segítséget hívtak, és a helyes kérdéseket tették föl.

Átmenetileg az ilyen apróságok is segítenek; így könnyebb kibírni az első három napot.

Ha felébredsz a negyedik napon, és még mindig nem haltál meg, az annak a jele, hogy mentálisan egész jól bírtad. Vannak másodlagos tényezők is, de gyakorlatilag ez a fontos. A következő törés három hét után jön: sokan ilyenkor omlanak össze. Depressziósak lesznek, mélypontra jutnak.

– mondta John Leach, a Portsmouth Egyetem kutatója.

Leach többször dolgozott együtt katasztrófák túlélőivel, emberrablások áldozataival és hadifoglyokkal. Mint megfigyelte, a humorérzék jó indikátora annak, hogy ki mennyire omlott össze. A humor a túlélési ösztön létét jelzi; ha elveszítjük a humorunkat, az élni akarásunk is csökken. Vészhelyzetekben a humorérzékünket veszítjük el először, és azt nyerjük vissza utoljára.

Tényleg kell a terápia?

Dr. Andrea Danese gyermekpszichológus a BBC-nek elmondta, hogy a puszta túlélést fenyegető lelki trauma nemcsak érzelmessé teszi majd a gyerekeket, hanem diagnosztizálható mentális problémákat is okozhat: depressziót, szorongást, poszttraumás stresszt.

A barlangban rekedés egyik legrosszabb mellékhatása, hogy elszigetel a fényektől és zajoktól. Azt már több hosszú távú kísérlet bizonyította, hogy a fényhiány depressziót okozhat, de az izoláció tartós ingerszegénysége még azokat is az őrületbe kergeti, akik jól viselik a magányt. Egy 1962-es kísérletben Michel Siffre két hónapra visszavonult egy alpesi jégbarlangba, távol a felszíni zajoktól és fényektől. Egész jól viselte – azt már kevésbé, amikor tíz év múlva megpróbálta megdönteni a saját rekordját. Több mint 200 napot töltött a felszín alatt; a gondolkodása zavaros lett, felborult a bioritmusa, kezdett megőrülni, súlyos depresszióba esett, és öngyilkos gondolatok marcangolták.

A thai gyerekeket ez nem érinti, mivel ezek a tünetek csak hosszabb távon, több mint kéthavi elszigeteltség után jelentkeznek. De még ez a bő két hét is elég ahhoz, hogy kikészítsen egy egészséges felnőttet. Ehhez képest a gyerekeknek a megmenekülés sokkja után szembe kell nézniük a kíváncsi riporterekkel, meg a családtagok, barátok, osztálytársak és tanárok kérdéseivel. Az arra fogékonyaknál ennyi is elég lehet a mélyben átélt halálfélelem felidézéséhez. Vagy az, ha éjjel eloltják a villanyt, és egyedül maradnak a sötétben.

A hosszú távú következményekről Danese annyit mondott, hogy a baleset által kiváltott trauma olyan erős lehet, hogy az felnőttkorban megnövelheti a pszichopata személyiségjegyek kialakulási kockázatát. Ez persze a legrosszabb forgatókönyv; a terapeuták idővel segíthetnek felülkerekedni a félelmeken. De amíg ez az idő ez el nem telik, a gyerekeket nem szabad fölöslegesen terhelni.

Az események feldolgozásának része, hogy az elszenvedőjük újraéli a történteket, előhívva a korábban tapasztalt depresszív emlékeket és az átélt szenvedést. Lesznek fiúk, akiknek csak néha jutnak majd eszébe a történtek; másoknak gyakrabban, de annál fájdalmasabban.

A pszichológusok szerint az átélt trauma tartós, az egész életre kiható lelki sérülést okozhatnak. Lesznek, akik valóban segítségre szorulnak majd, de a Waking the Tiger, Healing Trauma c. könyv társszerzője, Peter A. Levine szerint a beszélgetésterápia nekik kimondottan ártana, akár a fóbiák kezelésére használt expozíciós terápia. Szerinte a fiúknak inkább arra van szükségük, hogy visszasegítsék őket a jelenükbe: a saját életükbe, a saját testükbe.

Miután csaknem két hétig voltak a barlangban, kiszakadva a valóságukból, lehet, hogy páran deperszonalizációval küszködnek. Ennek elszenvedői úgy érzik, hogy eltompult vagy megszűnt az én-érzetük, és hogy csapdába estek a saját testében. Ezt a katasztrófahelyzetek okozta érzelmi sokk is kiválthatja.

Dr. Jennifer Wild, az Oxfordi Egyetem professzora szerint a szülők azzal segítenének a gyerekeknek, ha biztosítanák őket a támogatásukról; ebből látnák, hogy bár szörnyű megpróbáltatásokon mentek keresztül, mindig van tovább. (Az Wildot is meglepte, hogy az első kimentett gyerekek nem találkozhattak a szüleikkel, mert azonnal karanténba tették őket.)

Férfiakat is megviselt

A thai iskolások helyzetét hiába próbáljuk más, hasonló esetekkel összevetni, mert ilyenek nem nagyon vannak. A chilei bányászok esete mindenkinek eszébe jutott. A mostani incidens kapcsán az egyik bányász, Claudio Acuna azt javasolta a gyerekeknek, hogy gondolkodjanak pozitívan. Fontosnak tartotta, hogy a segítőik se tettekkel, se szavakkal ne éreztessék velük, hogy áldozatok. Acuna volt kollégája, a ma teherautó-sofőrként dolgozó Omar Reygadas is egyetértett vele.

De a két csoport helyzete nem ugyanolyan. A bányászok számíthattak rá, hogy munkahelyi baleset érheti őket; a kiképzés alatt fel is készítették rá őket. Nem várták, hogy megtörténjen, de nem kaptak sokkot, amikor megtörtént. Egy 11-16 évesekből álló társaság viszont egyáltalán nincs rá fölkészülve, hogy halálfélelemben, fulladásveszéllyel dacolva sínylődjön hetekig a föld alatt. De ha mégis az akkori eseményekből szeretnénk használható tanulságot leszűrni, hát tessék: 

a chilei bányászok, hiába meglett férfiak, ma is küszködnek a nyolc évvel ezelőtti baleset utóhatásaival.

Acuna, ha lehunyja a szemét, újra látja maga előtt a bányát; Reygadas gyakran kábultnak és depressziósnak érzi magát. Egy másik bányász, Samuel Avalos azt mondta, hogy amikor a baleset után először nézett tükörbe, valaki másnak a szeme tekintett vissza rá.

A szabadság nehéz mámora

A szakemberek arra is figyelmeztettek, hogy a megmenekülés öröme legalább akkora sokkot okozhat, mint a közvetlen életveszély. Tipton felidézte, hogy voltak, akiknek közvetlenül a megmenekülésük előtt romlott az állapotuk. Az ezzel járó megrázkódtatás halálos is lehet.

Amikor az emberek ilyen helyzetbe kerülnek, és mindent megtesznek a túlélésért, érkezik egy mentőcsónak, és hirtelen ellazulnak. De annyira, hogy össze is omlanak tőle, és ezután az állapotuk is leromlik. Ilyen eseteket már a második világháborúban is megfigyeltek.

J. D. Salinger életrajza kitér rá, hogy amikor az amerikai katonák a második világháború után hazatértek, nem tudtak az átélt szörnyűségekről beszélni – mert nem volt kivel. Csak azokkal a bajtársaikkal értettek szót, akik ott voltak, és ugyanazt a terrort élték át, mint ők. Ha civileknek mesélték a történteket, értetlen válaszokat kaptak: oké, szörnyű volt, de túl vagytok rajta...!

A negyvenes években a pszichológia gyerekcipőben járt, a poszttraumás stressz fogalmát még nem ismerték. Pedig tényleg elképzelhetetlen lelki teher az ardenneki offenzíva és a koncentrációs táborok felszabadítása után visszazökkenni a New York-i életbe – civilként.

A barlangban rekedt gyerekeknek sem lesz könnyebb empatikus beszélgetőpartnert találni. Hiába telt el a 73 év a háború óta, Leach szerint a poszttraumás stressz kezelését és fogalmát még ma is gyakran leegyszerűsítik. A helyzetet nehezíti, hogy az ehhez fogható visszatérések után sokan úgy kezelik az illetőt – és néha az illető is úgy kezeli saját magát –, mintha mi se történt volna. 

Sokat beszélnek manapság a rugalmasság fogalmáról. Ezzel csak az a bajom, hogy ha valaki túlélési helyzetbe kerül – hadifogoly lesz, túszul ejtik, a tengerbe zuhan, meg ilyesmik –, már nem lehet olyan ember, mint korábban. Mert ezután te sem leszel ugyanaz az ember. Megváltoztál. Amikor visszatérsz, a világ épp úgy megváltozik körülötted, mint te. Ez akkor veszélyes, ha azt várod, hogy a világ ugyanolyan maradjon körülötted, és azt várod, hogy te is ugyanolyan leszel.

(Wired UK | BBC World | CNN | Business Insider | Irish Examiner)

Borítókép: "Isten hozott itthon bennetek, fiúk" - olvasható a felirat a mentőakció sikerének hírére kihelyezett plakáton a thaiföldi Chiang Rai városban. Fotó: Reuters

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?