Emília
18 °C
26 °C

Feljössz, és többé nem vagy ugyanaz az ember

2018-07-09T120932Z 667964098 RC178F5A24E0 RTRMADP 3 THAILAND-ACC
2018.07.11. 17:14
Milyen lehet hetekig a föld alatt élni? Hogyan lehet ezek után visszazökkenni a hétköznapi életbe? Mennyire teszi ez próbára az ép elménket? És hogy cipeljenek a vállukon olyan terheket fiatal tinédzserek, amik felnőtt embereket is megrogyasztottak? Gyors áttekintés a katasztrófahelyzetek lélektanáról.

A barlangban rekedt thai futballcsapat mentésére nemcsak orvosok és mentőbúvárok készülnek, hanem gyerekpszichológusok és fejlesztési szakemberek is. Úgy tűnik, a diákok épségben megúszták a balesetet, de a mentés nem ér véget a felszínre hozatalukkal. A túlélők bő két hetet töltöttek a föld alatti üregben, de elképzelhető, hogy a történtek egy életen át elkísérik őket.

Az eddigi akadályokat sikerrel vették: életben maradtak, nem volt gond az együttműködéssel, és sikerült megmaradniuk csapatnak. Ennek a fontosságára talán nem is gondolnánk, pedig vészhelyzetben ez az egyik legfontosabb: a közös aktivitás fenntartása.

Rövid távú célok és humorérzék

Mike Tipton, a Portsmouth Egyetem kutatója, a túlélési helyzetek szakértője szerint katasztrófahelyzetben háromféleképpen lehet reagálni:

  1. Nem csinálunk semmit, teljesen lefagyunk.
  2. Kapkodni kezdünk, de túl sok mindent csinálunk egyszerre, és ezzel okozunk bajt.
  3. Aktívak maradunk és helyesen cselekszünk.

A túléléshez az utolsóra van szükség. Lényeges, hogy legyenek kialakult csoportviszonyok, illetve sok apróbb feladat, amiket a túlélés érdekében teljesíteni kell. A 2010-es chilei bányászbaleset túlélői, akik tíz hetet töltöttek a föld alatt, szintén sokat köszönhetnek a hierarchiának, illetve a túlélési feladatok elvégzéséhez szükséges együttműködésnek.

Vészhelyzetben az egyik legfontosabb dolog a rövid távú célok kialakítása. Nem szabad azon tépelődni, hogy mit fogunk csinálni a következő hetekben vagy hónapokban. Ami a felszínen rövidlátó viselkedés lenne, az a föld mélyén, csapdába esve gyógyszer, ami segít kijózanodni a valóságból. Sokan azért adják föl a küzdelmet, mert kilátástalannak látják a jövőt, esélytelennek a menekülést, értelmetlennek a cselekvést. Hogy is volt az a Tom Sawyerben, amikor a gyerekek eltévedtek a McDougal-barlangban...?

De Becky nagyon legyengült. Halálos fásultság lett úrrá rajta, amiből nem lehetett felrázni. Azt mondta, hogy ott, ahol van, várni fog, várni fogja a halált, amely úgyis hamar eléri. Biztatta Tomot, csak menjen a sárkányzsinórral, kutasson tovább, de könyörgött neki, hogy időnként jöjjön vissza, és beszéljen vele.

A fásultság csak a reménytelenség, az pedig a tehetetlenség után jön – épp ezért fontos, hogy a tehetetlenség elkerülésével előzzük meg a reménytelenséget. Így elkerülhető a nihil: a magunkra vállalt felelősségtől hasznosnak érezhetjük magunkat. A közös feladatok és a közös felelősség a sorsunkat is közössé teszi. A barlangban rekedt fiúk ezt az akadályt sikerrel vették. Amikor kilenc nappal az eltűnésük után végre sikerült kapcsolatban lépni velük, szellemileg frissnek tűntek, segítséget hívtak, és a helyes kérdéseket tették föl.

Átmenetileg az ilyen apróságok is segítenek; így könnyebb kibírni az első három napot.

Ha felébredsz a negyedik napon, és még mindig nem haltál meg, az annak a jele, hogy mentálisan egész jól bírtad. Vannak másodlagos tényezők is, de gyakorlatilag ez a fontos. A következő törés három hét után jön: sokan ilyenkor omlanak össze. Depressziósak lesznek, mélypontra jutnak.

– mondta John Leach, a Portsmouth Egyetem kutatója.

Leach többször dolgozott együtt katasztrófák túlélőivel, emberrablások áldozataival és hadifoglyokkal. Mint megfigyelte, a humorérzék jó indikátora annak, hogy ki mennyire omlott össze. A humor a túlélési ösztön létét jelzi; ha elveszítjük a humorunkat, az élni akarásunk is csökken. Vészhelyzetekben a humorérzékünket veszítjük el először, és azt nyerjük vissza utoljára.

Tényleg kell a terápia?

Dr. Andrea Danese gyermekpszichológus a BBC-nek elmondta, hogy a puszta túlélést fenyegető lelki trauma nemcsak érzelmessé teszi majd a gyerekeket, hanem diagnosztizálható mentális problémákat is okozhat: depressziót, szorongást, poszttraumás stresszt.

A barlangban rekedés egyik legrosszabb mellékhatása, hogy elszigetel a fényektől és zajoktól. Azt már több hosszú távú kísérlet bizonyította, hogy a fényhiány depressziót okozhat, de az izoláció tartós ingerszegénysége még azokat is az őrületbe kergeti, akik jól viselik a magányt. Egy 1962-es kísérletben Michel Siffre két hónapra visszavonult egy alpesi jégbarlangba, távol a felszíni zajoktól és fényektől. Egész jól viselte – azt már kevésbé, amikor tíz év múlva megpróbálta megdönteni a saját rekordját. Több mint 200 napot töltött a felszín alatt; a gondolkodása zavaros lett, felborult a bioritmusa, kezdett megőrülni, súlyos depresszióba esett, és öngyilkos gondolatok marcangolták.

A thai gyerekeket ez nem érinti, mivel ezek a tünetek csak hosszabb távon, több mint kéthavi elszigeteltség után jelentkeznek. De még ez a bő két hét is elég ahhoz, hogy kikészítsen egy egészséges felnőttet. Ehhez képest a gyerekeknek a megmenekülés sokkja után szembe kell nézniük a kíváncsi riporterekkel, meg a családtagok, barátok, osztálytársak és tanárok kérdéseivel. Az arra fogékonyaknál ennyi is elég lehet a mélyben átélt halálfélelem felidézéséhez. Vagy az, ha éjjel eloltják a villanyt, és egyedül maradnak a sötétben.

A hosszú távú következményekről Danese annyit mondott, hogy a baleset által kiváltott trauma olyan erős lehet, hogy az felnőttkorban megnövelheti a pszichopata személyiségjegyek kialakulási kockázatát. Ez persze a legrosszabb forgatókönyv; a terapeuták idővel segíthetnek felülkerekedni a félelmeken. De amíg ez az idő ez el nem telik, a gyerekeket nem szabad fölöslegesen terhelni.

Az események feldolgozásának része, hogy az elszenvedőjük újraéli a történteket, előhívva a korábban tapasztalt depresszív emlékeket és az átélt szenvedést. Lesznek fiúk, akiknek csak néha jutnak majd eszébe a történtek; másoknak gyakrabban, de annál fájdalmasabban.

A pszichológusok szerint az átélt trauma tartós, az egész életre kiható lelki sérülést okozhatnak. Lesznek, akik valóban segítségre szorulnak majd, de a Waking the Tiger, Healing Trauma c. könyv társszerzője, Peter A. Levine szerint a beszélgetésterápia nekik kimondottan ártana, akár a fóbiák kezelésére használt expozíciós terápia. Szerinte a fiúknak inkább arra van szükségük, hogy visszasegítsék őket a jelenükbe: a saját életükbe, a saját testükbe.

Miután csaknem két hétig voltak a barlangban, kiszakadva a valóságukból, lehet, hogy páran deperszonalizációval küszködnek. Ennek elszenvedői úgy érzik, hogy eltompult vagy megszűnt az én-érzetük, és hogy csapdába estek a saját testében. Ezt a katasztrófahelyzetek okozta érzelmi sokk is kiválthatja.

Dr. Jennifer Wild, az Oxfordi Egyetem professzora szerint a szülők azzal segítenének a gyerekeknek, ha biztosítanák őket a támogatásukról; ebből látnák, hogy bár szörnyű megpróbáltatásokon mentek keresztül, mindig van tovább. (Az Wildot is meglepte, hogy az első kimentett gyerekek nem találkozhattak a szüleikkel, mert azonnal karanténba tették őket.)

Férfiakat is megviselt

A thai iskolások helyzetét hiába próbáljuk más, hasonló esetekkel összevetni, mert ilyenek nem nagyon vannak. A chilei bányászok esete mindenkinek eszébe jutott. A mostani incidens kapcsán az egyik bányász, Claudio Acuna azt javasolta a gyerekeknek, hogy gondolkodjanak pozitívan. Fontosnak tartotta, hogy a segítőik se tettekkel, se szavakkal ne éreztessék velük, hogy áldozatok. Acuna volt kollégája, a ma teherautó-sofőrként dolgozó Omar Reygadas is egyetértett vele.

De a két csoport helyzete nem ugyanolyan. A bányászok számíthattak rá, hogy munkahelyi baleset érheti őket; a kiképzés alatt fel is készítették rá őket. Nem várták, hogy megtörténjen, de nem kaptak sokkot, amikor megtörtént. Egy 11-16 évesekből álló társaság viszont egyáltalán nincs rá fölkészülve, hogy halálfélelemben, fulladásveszéllyel dacolva sínylődjön hetekig a föld alatt. De ha mégis az akkori eseményekből szeretnénk használható tanulságot leszűrni, hát tessék: 

a chilei bányászok, hiába meglett férfiak, ma is küszködnek a nyolc évvel ezelőtti baleset utóhatásaival.

Acuna, ha lehunyja a szemét, újra látja maga előtt a bányát; Reygadas gyakran kábultnak és depressziósnak érzi magát. Egy másik bányász, Samuel Avalos azt mondta, hogy amikor a baleset után először nézett tükörbe, valaki másnak a szeme tekintett vissza rá.

A szabadság nehéz mámora

A szakemberek arra is figyelmeztettek, hogy a megmenekülés öröme legalább akkora sokkot okozhat, mint a közvetlen életveszély. Tipton felidézte, hogy voltak, akiknek közvetlenül a megmenekülésük előtt romlott az állapotuk. Az ezzel járó megrázkódtatás halálos is lehet.

Amikor az emberek ilyen helyzetbe kerülnek, és mindent megtesznek a túlélésért, érkezik egy mentőcsónak, és hirtelen ellazulnak. De annyira, hogy össze is omlanak tőle, és ezután az állapotuk is leromlik. Ilyen eseteket már a második világháborúban is megfigyeltek.

J. D. Salinger életrajza kitér rá, hogy amikor az amerikai katonák a második világháború után hazatértek, nem tudtak az átélt szörnyűségekről beszélni – mert nem volt kivel. Csak azokkal a bajtársaikkal értettek szót, akik ott voltak, és ugyanazt a terrort élték át, mint ők. Ha civileknek mesélték a történteket, értetlen válaszokat kaptak: oké, szörnyű volt, de túl vagytok rajta...!

A negyvenes években a pszichológia gyerekcipőben járt, a poszttraumás stressz fogalmát még nem ismerték. Pedig tényleg elképzelhetetlen lelki teher az ardenneki offenzíva és a koncentrációs táborok felszabadítása után visszazökkenni a New York-i életbe – civilként.

A barlangban rekedt gyerekeknek sem lesz könnyebb empatikus beszélgetőpartnert találni. Hiába telt el a 73 év a háború óta, Leach szerint a poszttraumás stressz kezelését és fogalmát még ma is gyakran leegyszerűsítik. A helyzetet nehezíti, hogy az ehhez fogható visszatérések után sokan úgy kezelik az illetőt – és néha az illető is úgy kezeli saját magát –, mintha mi se történt volna. 

Sokat beszélnek manapság a rugalmasság fogalmáról. Ezzel csak az a bajom, hogy ha valaki túlélési helyzetbe kerül – hadifogoly lesz, túszul ejtik, a tengerbe zuhan, meg ilyesmik –, már nem lehet olyan ember, mint korábban. Mert ezután te sem leszel ugyanaz az ember. Megváltoztál. Amikor visszatérsz, a világ épp úgy megváltozik körülötted, mint te. Ez akkor veszélyes, ha azt várod, hogy a világ ugyanolyan maradjon körülötted, és azt várod, hogy te is ugyanolyan leszel.

(Wired UK | BBC World | CNN | Business Insider | Irish Examiner)

Borítókép: "Isten hozott itthon bennetek, fiúk" - olvasható a felirat a mentőakció sikerének hírére kihelyezett plakáton a thaiföldi Chiang Rai városban. Fotó: Reuters