Cecília
4 °C
6 °C

Hurrá, agydaganatom van!

902A6123
2018.07.13. 07:28
A magyar agykutató hazajön Amerikából, majd kiderül: agydaganata van. Magát gyógyítsa vagy segítsen az epilepsziásoknak? Szabadics Jánossal beszélgettünk, aki alapkutatásoknak köszönheti, hogy együtt tud élni a betegségével.

Korábban is gondolt rá, hogy nyilvánosan beszéljen a betegségéről?

Megfordult bennem, de most az Akadémia körüli válság miatt éreztem azt, hogy tényleg érdemes, mivel felhasználóként és kutatóként is fontos az alapkutatás számomra. A történetemen keresztül talán érthetőbb lehet az alapkutatás néhány lényeges eleme.

Hogy kezdődött, mik voltak az első tünetek?

Maga a betegség – craniopharyngioma a neve – a születésem óta megvolt, csak nem tudtunk róla. Ez egy embrionális korból maradó daganat, amivel nincs nagy baj, amíg el nem kezd annyira nőni, hogy mindent összenyom maga körül. Nálam ez három éve jött el: hirtelen nagyon meghíztam, furcsa lettem, agresszívabb, türelmetlenebb, valószínűleg a fáradékonyságtól is. Először az emésztést kezdtük kivizsgálni, aztán a hormonjaim is teljesen elszálltak. Addigra a látásom is elment.

Milyen orvosoknál járt?

Szerencsére egy ismerős enterológushoz kerültem, aztán szemész és sok mindenki, majd a végén az agysebész. Ő azonnal mondta, hogy akkor jövő héten műtét. Addigra már örültünk, hogy legalább tudjuk, mi van. Amikor hazamentem, pezsgőt bontottunk, hogy hurrá, agydaganatom van.

Akkor már lehetett tudni, hogy jóindulatú?

A helye alapján nagy valószínűséggel igen. Ez már nagyjából az utolsó pillanat volt, abban az egy hétben már csak feküdni tudtam. Nem érdekelt, hogy mi lesz, nekem akkor már az lett volna a legegyszerűbb, ha meghalok, minden máshoz energia kellett volna.

Máshogy áll a saját agydaganatához az ember, ha maga is agykutató?

Én más agyi területtel foglalkoztam, úgyhogy nem hiszem. Inkább az volt a személyes szerencsém, hogy a családom mellett a munkahelyi közegem is nagyon elfogadó volt a betegségem alatt.

Milyen kutatási területen dolgozik?

Szeged, Kalifornia, MTA

Szabadics János Szegeden végzett biológusként, a PhD után négy évet Kaliforniában dolgozott. Fontos szerepe volt több elemi idegrendszeri folyamat megértésében. 2009-ben az akkor létrehozott MTA Lendület program és egy szintén jelentős összegű brit pályázat elnyerésével saját kutatócsoportot alapított itthon. Ez a kutatócsoport 2018-tól az Európai Kutatási Tanács (ERC) támogatásával vizsgálja az idegsejtek között információt közvetítő sejtalkotók, az axonok elemi működését.

A magasabb rendű idegrendszer megismerését célzó kutatáson egy MTA-s kutatóintézetben, a kognitív, tudatos cselekvések kialakításáért, memóriáért felelős agyterületekkel. Én a hippokampuszra fókuszálok, aminek a kutatása Magyarországon hagyományosan erős. De az agykutatáson belül általában is ez az egyik legjobban vizsgált terület, mert a működését nagyon jól lehet egyes funkciókhoz kötni, másrészt anatómiailag jól strukturált, gyönyörűen elválik az egyes információcsomagok helye. 2014-ben az ezen az agyterületen lévő helysejtekért adták a Nobel-díjat is; ezek a tér pozícióit kódolják, és ehhez kötik az egyes emléknyomokat.

Ez egy állatkísérletes terület?

Igen, mi elsősorban patkánnyal és egérrel dolgozunk. Amit náluk megismerünk a hippokampuszról, az egy az egyben átültethető a humán működésre. Fontos alkalmazott cél, hogy vannak olyan epilepsziafajták, méghozzá azok, amelyek a legkevésbé reagálnak a gyógyszeres kezelésre, amelyek innen indulnak ki.

Ha ez a legjobban kutatott agyterület, mennyire vannak itt még új megismerési lehetőségek?

Rengeteg van, itt nagyon sok minden általánosítható, a hippokampuszon túl akár az egész idegrendszerre. És bár sokat tudunk róla, nagyon összetett. Egy rágcsálóban is féltekénként van másfél millió sejt benne, egy sejt tízezer másikhoz és sok más agyterülethez kapcsolódik: a tanulás motivációját begyűjti, magát a tanult információt, a vizuális információt, a hallást, tapintást, ezeket mind összegzi, és egy elraktározható memóriacsomagot képez belőle.

Merre lehet ezt még tágítani?

Már tudjuk, hogy mik az információk, amiket kódolnak, azt is tudjuk, hogy ezt eltárolja valahogy, de ha megértjük, hogy ez a sejtek szintjén hogyan zajlik, akkor a kezünkben lehet a memória kulcsa. Én azokat az alapvető idegsejtes mechanizmusokat vizsgálom, amelyek lehetővé teszik a sejtek közötti információátadást.

Egy ilyen globális kutatási területhez mivel tud hozzájárulni egy magyar közeg, főleg egy sokkal jobban eleresztett angolszászhoz képest?

A hippokampuszon belül a gátlósejtek kutatásának például nagy tradíciója van Magyarországon. A gátlósejtek amúgy is gyönyörűek, mint egy biológusnak egy szép pillangó. A többi idegsejttel szemben nem aktivitást produkálnak, hanem az egyensúly kedvéért gátolnak. Ha van egy külső stimulus, akkor az serkenti az adott agyterületet, de hogy az precíz legyen, a többi információt érdemes csökkenteni, kizárni a környezeti zajt.

Több tudományterületen szoktak arról beszélni, hogy a magyar realitás inkább csak a beszállítás, a nagy nemzetközi projektekben kvázi alvállalkozók vagyunk.

A magyar agykutatásban erről szó sincs. Nálunk, ha az embernek van egy saját ötlete, azt megpróbálhatja végigvinni. Ez a nagy európai pályázatokban is látszik, amin a magyar kutatók nagyon jók. Az embernek meg kell győznie egy sokszor idegesítően kritikus, tíz-húsz fős bírálóbizottságot, hogy van egy jó ötlete, és azt meg is tudja valósítani. Ez az összes tudományterületen így működik. Ezért egy elnyert nagy ösztöndíj olyan az országnak, mint egy olimpiai aranyérem.

Miről szól az a kétmillió eurós ERC nagy európai grant, amit az ön vezetésével elnyertek?

Itt egy alapvető kérdést vizsgálunk. Idáig az volt a tudományos konszenzus, hogy az egész idegrendszert behuzalozó apró axonok, melyek az egyes idegsejtektől juttatják el az információt több ezer másikhoz, csak digitális jelként küldik ki az információt. A munkatársainkkal az merült fel bennünk, hogy mi van, ha ez mégsem így van, és az axon is hozzá tud tenni az információhoz. Ez jelentősen megnövelné az agy számítási kapacitását. Az axonok azonban nagyon picik, közvetlenül kevésbé lehet őket vizsgálni, de nekünk sikerült kitolni a megfigyelési lehetőségeket.

Ön is volt korábban Lendület-nyertes is, ugye?

Én voltam a legelső győztes, amikor kihirdették a legelső Lendület-eredményt, éjjel kettőkor jelentkeztem be videókonferencián Amerikából. Négy évig voltam kint, a kislányom ott született, és a Lendület nagyon sokat segített, hogy hazajöjjek. Egy nagyon pozitív visszacsatolás volt, hogy ide érdemes hazajönni. Vannak anyagi előnyök, melyekkel a megfelelő műszereket is be tudom szerezni, és embereket is fel tudok venni. És ahhoz, hogy egy nagy ERC-pályázatot elnyerjen az ember, kellenek az olyan előzmények, például a műszerezettség, amit a Lendület tett lehetővé. Igaz, a Lendület program okozott sok feszültséget is Magyarországon, mert az egyik cél a kutatógárda fiatalítása is volt, de ez egy jól sikerült, hasznos dolog lett.

Ezeket a pályázati programokat az alapkutatások támogatására találták ki.

Igen, bár tavaly az MTA változtatott, és most már alkalmazott kutatások is mehetnek belőle, mert az alapkutatási eredményeket ez segíthet elhelyezni. Az alapkutatások fő célja, hogy megismerjük az ismeretlent. Az alapkutatás fontos szabályokat követ: nagyon erős belső kontrollal működik, szakértők vizsgálják, hogy már eleve a kérdésfeltevés jó-e, aztán hogy a kísérletes megközelítés működik-e, harmadrészt, hogy az adott ember alkalmas-e rá, megvan-e a szükséges technológiai és háttértudása. Ez a folyamat nagyon fáradságos és sok visszautasítással jár, cserébe viszont nagyon biztos eredményeket ad. És ha az ember meg tudja győzni a bírálóbizottságot egy ilyen hiperkompetitív területen, az azért is nagyon jó, mert akkor öt évig nem nagyon kell mással foglalkoznia. A pályázatnak köszönhetően nekem is sokkal kevesebb az adminisztratív munkám, nem kell egyéb forrásokat felhajtanom a kutatáshoz, és jóval többet tudok kísérletezni.

Miről szól a mostani konfliktus az Akadémia körül?

A részletekbe nem látok bele, de hasonló máshol is felmerült már. Egy külső szemlélőnek nem feltétlenül látszik, hogy mennyire erős ez a belső kontroll, hogy itt nagyon küzdeni kell, és hogy mennyi energiába telik ennek a tudásnak a megszerzése. Ahogy az sem feltétlenül kiszámítható, hogy az, amit én most felfedezek, az mondjuk húsz év múlva milyen agybeteget fog meggyógyítani. Az ismeretlent felfedező alapkutatást nem lehet ennyire megszabni, ezért az a kérdésfeltevés nem is feltétlenül helyes, hogy mi az értelme az általam végzett kísérletnek.

Hogy érdemes inkább nézni?

Szerintem úgy, hogy amit most a mindennapi életünkben jelen van, az milyen húsz-harminc évvel ezelőtti alapkutatási eredményeken alapul. Mondhatnám, hogy azok a gyógyszerek is, amik engem életben tartanak, legalább húsz-harminc évvel ezelőtti alapkutatási eredményeken alapulnak.

Ezek szerint nem múlt el teljesen a betegsége.

A daganat miatt két fontos agyterületem is véglegesen sérült: a központi hormonrendszer, a hipofízis működése gyógyszerekkel gyorsan visszaállítható volt. Ha ezt néhány évtizede nem kutatják, nekem ötpercenként el kellene mennem vécére, semmi alapfunkcióm nem működne. Selye János magyar kutató kutatta a stresszválaszt, ami nekem azért nagyon fontos, mert a betegségem miatt gyakorlatilag semmilyen stresszválaszom nem volt. Ha engem külső behatás ért, ha bevertem a lábam, vagy valaki kiabált velem, akkor egyszerűen leálltam. Sok, ezzel a ritka betegséggel élő embernek ez az élete végéig tartott. Ma már megoldható azzal, hogy az adott pillanatban bevesznek egy gyógyszert, és akkor többé-kevésbé normálisan működnek. Lehet javítani rajta, de hogy ma már élni tudunk, az egy hihetetlen dolog.

Mi az, amivel a betegség miatt még együtt kell élnie?

A környezet hőmérséklet változásaira nem tudok megfelelően reagálni, igazából csak 22 és 25 fok között ideális számomra. A másik, hogy a sérülés miatt már három éve megállíthatatlanul éhes vagyok, amit csak tudatos akaraterővel tudok úgy-ahogy kordában tartani. A hasonló betegséggel küzdőket mindig fenyegeti a kóros elhízás, ezért lényegében le kell lakatolni előlük a spájzot. Ha eszem, csak még éhesebb leszek, úgyhogy ha kezdődik otthon a vasárnapi ebéd, én inkább elmegyek biciklizni, ha pedig a gyerekek mondjuk csokit kapnak valakitől, tudják, hogy azonnal el kell dugniuk a szobájukba, különben apa megeszi. Ezek mind a másik sérült agyterülettel, a hipotalamusszal függenek össze.

Erre nincsenek gyógyszerek?

Egyelőre. A hipotalamusz működése nagyon összetett, számos alapkérdés még megoldatlan, de itt is remélhető áttörés. Gondoltam is, hogy ha már nekem ez jutott, módosíthatnám a kutatási témámat, és akkor esetleg magamnak is tudok segíteni, hosszú távon meg tudom gyógyítani magam. Főleg, hogy a pályázatok bírálati folyamata során a személyes motiváció és elkötelezettség is fontos.

Vagyis plusz pont jár agydaganatra?

Gyakorlatilag igen, mivel nem kell győzködni a szigorú bírálókat, hogy számomra fontos ez az alapkutatási kérdés. De ez a részemről mégis csak kontárkodás lett volna, mivel a megfelelő alapkutatáshoz hosszú évek alatt felhalmozott tudásra van szükség. Másrészt a másik agyterületbe fektetett erőfeszítéseim elvesztek volna. És annyi felelősséggel tartozom annak a húsz-harminc év múlva beteg embernek, akinek a hippokampuszát érinti valamilyen betegség, mondjuk epilepszia, hogy ezzel szerintem cserben hagytam volna.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?