Olga, Liliána
22 °C
35 °C

Mi köze a napozásnak az ólommérgezéshez?

GettyImages-80030228
2021.06.17. 21:53

Ki az az őrült, aki kifekszik a tűző napra, és még élvezi is? – tehettük fel a kérdést vagy 150 ezer éven át, amióta Homo sapiensek vagyunk. Értetlenségünk nem is változott száz évvel ezelőttig. Addig ugyanis, aki tehette, árnyékban maradt. Aki meg nem engedhette meg magának, az jó eséllyel kint dolgozott a földeken.

Nem véletlen, hogy a sápadt bőrszín az előkelőség, a jómódúság kiváltsága volt egészen a közelmúltig. Ha pedig szándéka ellenére mégis egy kis színt kapott egy úri hölgy, akkor praktikák egész sorát kellett bevetnie, hogy társadalmi rangját vizuálisan is biztosítsa. A bőr ugyanis egyfajta természetes státuszszimbólum volt:

a halványság jelezte az előkelőséget, gazdagságot a külvilág felé.

Az ókori görög és római időkben a nők ólmozott krétaporral fehérítették a bőrüket, mit sem sejtve arról, hogy az ólom idegméreg. A kora középkorban púdert használtak a jómódú hölgyek, a kontraszt kedvéért pedig kékre festették a vénáikat. Esetleg eret vágtak magukon, hogy a vérveszteség még sápatagabbá tegye őket. 

A reneszánsz Angliában a férfiak is beszálltak az urizálásba, és a ladykkel együtt a fehér ólom mellé

hanyagul felvették a higanyt is, az egyik legmérgezőbb természetes anyagot, majd arcpakolást készítettek belőle.

Fehérnek ugyan fehérek lettek, de egy idő után kihegesedett bőrük, ennek kezeléséhez (a kutyaharapást szőrével elvet szem előtt tartva) pedig megint csak ólomtartalmú szerekhez folyamodtak. Nem véletlenül volt gyakori felsőbb körökben az ólommérgezés és a hajhullás.

Innen pedig már egyenes út vezetett a következő kétszáz év komikus parókaőrületéhez.

A XIX. század elképesztő méretű kalapjainak divatja is szorosan összefügg a napvédelemmel. Ahogyan óriási napernyőkkel is óvták arcukat, vállukat, karjukat a kor lányai, asszonyai. 

Jelentős változást hozott azonban az ipari forradalom. A városi gyárakba özönlő vidéki földművesek napbarnítottsága ugyanis hamar a múlté lett. Az egész nap füstös épületekben robotoló munkások is hasonlóan elsápadtak, mint gyártulajdonosaik.

Ezzel pedig elveszett a gazdagok egyik privilégiuma, a vértelen bőrszín rangjelző szerepe. 

Ráadásul egyre több tudós ismerte fel a napfény pozitív hatásait. Az angol gyárak döbbenetes körülményei között szembesültek először egy újfajta betegséggel, az angolkórral. A csontlágyulásos torzulás (megvastagodott dongaláb és a gerinc, a medence és a mellkas torzulása) tömegeket érintett. Habár nem ismerték még a D-vitamint, a skót Theobald Palm egyértelmű összefüggést talált a napfényhiány és az angolkór kialakulása között. 

A zabpehely-multimilliomos dr. Kellogg is ráérzett a napfény ízére. Mivel valójában nem a zabpelyhekért, hanem az egészségvédelemért élt-halt, a kíméletlen helyes táplálkozás mellett bevezette a fényterápiát is a gazdagoknak fenntartott méregdrága szanatóriumába. Igaz, kissé elnézte dolgot, mert 1891-ben kifejlesztett spéci gépe egy villanykörtékkel teleaggatott hordó volt, közepén egy székkel. Ide ültette egészségmegőrzés céljából pácienseit egy fél órára. Persze akkor még ő sem tudhatta, hogy az elektromos izzó nem generál bennünk semennyi D-vitamint, legfeljebb némi placebohatást. 

A bronzkor kezdete 

Az igazi áttörést egy véletlen baleset hozta el. Coco Chanel legendás divatdiktátor Wellington hercegének jachtján nyaralt, és akárhogyan is védekezett, csokoládébarnán tért vissza a vakációról. Nem csinált belőle nagy ügyet, a sajtó azonban igen, és kihirdették, hogy elindult egy új divatirányzat. Mondjunk búcsút a sápatag fehérségnek, és menjünk ki a napra nyugodtan, mert mostantól ez már menő. Pár év múlva meg is jelent az első lebarnult modell a divatlapokban, és innentől nem volt megállás. 

Bronz test jelezte immáron a jómódot, azt, hogy megengedhetjük magunknak az utazást és a szabad életet. Megváltoztak a divattrendek is: egyrészt mutatni engedték a nehezen megszerzett bőrszínt, másrészt utat engedtek a napfénynek. A ruhák szellősebbek lettek, megjelentek a pánt nélküli darabok, miniszoknyák, na és a bikinik is. 

Égetem magam a napon...

A hetvenes-nyolcvanas években már mindenki bronzbarna volt, aki számított. Sápatagon megjelenni a publikum előtt már-már kínos volt. Olyan sztárok, mint Cindy Crawford vagy Claudia Schiffer lebarnult teste pedig az egészséget és a sportosságot is hozzákötötte a napfényhez. 

Új jelenség ütötte fel a fejét: a tanorexia, azaz napozásfüggőség és a gyakorta velejáró bőrrák. Ma már tudjuk, hogy a sötétre sült bőr valójában beteg, és az ultraibolya sugarak bőrsérüléseket okoznak, miközben szervezetünk annyi bőrvédő festékanyagot (melanint) termel, amennyit csak bír. Pont ez okozza a lebarnulást. 

A napozás tulajdonképpen egy sziszifuszi erőfeszítés.

Barnaságunk ugyanis csak átmeneti, újra és újra ki kell feküdnünk a napra, hogy hosszú hetekig jó színünk legyen. Nem úgy az UV-sugárzás okozta károk, amelyek maradandók és visszafordíthatatlanok. A napvédő tejek csak a nyolcvanas években kezdtek széles körben elterjedni. 

Volt kisebb megingás a napmániában a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években. Óvatosabbak lettünk, ráadásul megjelent az ózonlyuk (pontosabban a Napból érkező UV-sugarak egy részét kiszűrő ózon lecsökkent koncentrációja). Főleg a déli féltekén vékonyodott el az ózonréteg, Ausztráliában különösen nem (volt) érdemes sokat napozni. A déli órákban semmiképpen. Mivel világszerte betiltották a hűtőszekrényekben és spray-kben használt ózonbontó halogénezett szénhidrogének (CFC-gázok) alkalmazását, az ózonréteg szerencsére újra vastagodik. 

Ázsia máig bojkottál

Nyilván a világosabb bőrűeknek érdemes napozniuk, már ha barnábbak szeretnének lenni. Ázsiában , Kínában, Japánban, Dél-Koreában nem szeretnének. Amíg mifelénk divatos és szexi a jó szín, Ázsiában jóformán szégyenkeznek miatta. Arrafelé még ma is az alacsony származás jelének tartják a barna bőrt, és egyáltalán nem tartják esztétikusnak. Nem is nagyon árulnak 30 faktoros napvédő krémnél alacsonyabbat, és mesterei az árnyékolásnak. A strandokon, tengerparton pedig köntösben, sapkában tartózkodnak, kesztyűs kezükkel pedig napernyőt tartanak maguk fölé, nehogy véletlenül megnyaldossa a bőrüket a napsugár. 

Eközben Európában szomorúak vagyunk, hogy csak néhány hónapunk van arra, hogy napozzunk. Az év nagy részét fehéren vagyunk kénytelenek eltölteni. Friedrich Wolf német tudóst nem igazán ez a gond gyötörte, amikor mesterséges UV-sugarakkal bombázott atlétákat, és figyelte, milyen hatással van a teljesítményükre. Csüggedten konstatálta, hogy semmilyennel. Felfigyelt azonban arra, hogy vissza-visszatérő sportolói egyre barnábbak lettek. Ezen felbuzdulva összedobott egy készüléket, amely napfény érintése nélkül is barnít. Találmányát 1978-ban mutatta be Amerikában, útjára indítva a máig megállíthatatlan szoláriumipart.

(Borítókép: Napozó nők az Ipanema-tengerparton Rio de Janeiróban 1990 körül. Fotó: Romano Cagnoni / Getty Images)