Konzumbarmok lettünk, nincs mese, és ez a gyerekeken csattan

A narratív gondolkodás, vagyis az elbeszélések, mesék, legendák gyártásának és továbbadásának fontosságát évtizedek óta vizsgálják pszichológusok, antropológusok. A nyolcvanas években megjelent a narratív pszichológia is, alapelve, hogy identitásunk alakítója, lényünk, csoportjaink, közösségeink domináns szervezőeleme a mesélés. Az egymásnak átadott, elbeszélt történetekkel tapasztalatokat, gondolatokat, érzelmeket közlünk, és segítjük a közös átélést, a csoport erősödését.

A narratív gondolkodás régi hagyományokra tekint vissza, szép és jó, amiben mi magunk teremtjük meg világunkat, de az egyik legnagyobb kortárs kultúrteoretikus-filozófus, a dél-koreai Byung-Chul Han szerint soha nem látott válságban van ma a narráció, az ok pedig az internet. Gondolatai a Narráció válsága című, nemrég kiadott könyvében jelentek meg.

Az élet elbeszélés

A digitális képernyő közönsége nem alkot közösséget, és az Insta-sztorik nem jelentenek igazi narratívát, Han szerint csak magamutogatás az egész. A storytelling a mai elbeszélés, ennek konzumváltozata, a storyselling hódít a közösségi médiában, mikor termékeket (akár saját élményeket) töltenek fel érzelmekkel: vizuálisan cicomázzák az információkat. De ezek nem igazi narrációk, nem teremtenek közösséget, nem erősítik az identitást, csak árut csinálnak a történetből – gondoljunk a reklámokra vagy a politikusok jövőbeli vízióira. Mert a figyelemért könnyebb az érzelmekre ható narratívákkal harcolni, mint érvekkel. 

Az okostelefon nem is alkalmas történetmesélésre, a koppintás és gyors lájk csak információcserét tesz lehetővé. És egyébként is, miért is lennének még történetek, ha világot elárasztja az információ, ami nem hagy helyet és időt nekik, kiszorítja az elmesélendő dolgokat. Azonban ha nincsenek történetek, kikopik belőlünk az empátia is, amit épp a történetek fejlesztenének, támogatnának.  

Az igazság Han szerint az, hogy nem vagyunk a kommunikáció urai többé, posztolunk és posztolunk, mert így illik, de ezt a kommunikációt kívülről irányítja egy algoritmus, aminek nem vagyunk tudatában.

Az információk fő bűne az, hogy feldarabolják az időt, és az időből elveszik a tágasság és a mélység, így viszont a boldogság is. Mert a boldogság nem pontszerű esemény, gyökerei a múltba nyúlnak; abból táplálkozik, amit megéltünk. De mit tudunk megélni igazán, ha állandó a hajtás, a felszínes kommunikáció, a közösségi média megfelelési kényszere, hogy közzétegyük, milyen csodás az életünk és mennyi nagyszerű kalandban van részünk nap mint nap?

Világunk információmorzsákra esik szét

A Facebookon posztolják efemer, szélben elszálló pillanatfelvételeiket a boomerek, az Instán az Alfa, Y és a Z generáció. Han szerint ez a jelenség az új faj, a phono sapiens jellemzője (aki leváltotta a homo sapienst): gyors élményekre vadászik a pergő időben, de nem marad utána semmi. Retteg az elmúlástól, az öregségtől, ezért a gyász helyett inkább a temetőben is szelfizik – létező kategória a funeral selfies, a temetésen készült vigyorgó képek. A gyászszertartás is egy élmény, kaland, ami színesíti életünket – semmi sem szent már.

Han nem csak Walter Benjaminra, a XX. század elejének el nem ismert nagy koponyájára hivatkozik sokszor – mert Benjamin is mélyrehatóan vizsgálta az információ természetét, bár még bőven a digitalizáció kora előtt, a sajtóval kapcsolatban –, vagy az idő nagy nyomozójára, Marcel Proustra, hanem Sartre Undorára is. Ebben (1938-ban!) ott van már, hogy az elbeszélés mentheti meg az embert. Mert ez ad az időnek értelmes kezdetet és véget, enélkül az élet csak események összeadódása.

 Amikor az ember él, nem történik semmi... Változnak a díszletek, emberek jönnek be és mennek ki, ennyi az egész. Sohasem kezdődik semmi...

A modernitás egzisztenciális válsága azon alapul, hogy az élet és az elbeszélés elszakadnak egymástól, nem a lenni vagy nem lenni, hanem élni vagy elbeszélni – ez itt a kérdés. Mert az elbeszéléssel, ami összekapcsolja a múltat a jelennel és a jövővel is akár, legyőzhető lenne az idő esetlegessége.

Az undor főhőse, Roquentin a regény végén arra a következtetésre jut, hogy ha ír egy könyvet, akkor értelmet adhat életének, legyőzheti a lét tényszerűségét és az undort. 

Han (aki nem Solo) és a filmek 

Han egy kis történettel, Peter Maar meséjével is megörvendeztet minket a Proust- és Sartre-citátumok mellett, ami korunk elbeszélésképtelenségét állítja a fókuszba – az ok: kiveszett a világból a varázslat. A dolgok léteznek, de megnémultak, csak információk, adatok vannak, amik elűzték a bűbájt. Már csak a gyerekek lakják a varázslatok labirintusait, de ha belépnek a digitális világba, ők is információvadászok lesznek, és nem mesés elbeszélések kitervelői (minél később kapjanak telefont!).

És ha azt hinnénk, majd a filmek megmentenek szép meséikkel, nagyot tévedünk. Han szerint a streamingplatformok „konzumbarmokká” tettek minket, és az ott darálható sorozatok távol állnak a „fokozott életveszélyt jelentő művészi formáktól” – finoman fogalmaz. Igen, ezek kevés kivételtől eltekintve (Száz év magány) nem mély, igazi mesék, céljuk a fogyasztóvá nevelés: függőséget okoznak, mert könnyen befalhatók, de katarzist, közösségi élményt, elgondolkodtatást ne várjunk tőlük.

Kérdés, visszatalálhatunk-e még az elbeszélésekhez, köszönthet-e még aranykor a mesékre?