A politikusok nem értik a szavazáselméletet
További Tudomány cikkek
- Szakmai körökben is megosztó: most akkor jó vagy rossz az időszakos böjt?
- A madarak harcolnak és udvarolnak is alvás közben
- A nem őszinte viselkedésformák átszövik mindennapjainkat
- Magyar fejlesztés forradalmasíthatja a napelemparkok telepítését
- Eddig ismeretlen fajokat és hegyeket is találtak a víz alatt és a víz fölött is
A tervezet szerint a Miniszterek Tanácsában minden tagállamnak egy szavazata van, a szavazatok súlyát pedig annak arányában állapítanák meg, hogy az adott ország lakossága hány százaléka az unió teljes lakosságának.
A szavazat súlya és ereje
A szavazati súly azonban nem mutatja meg, hogy mekkora szavazati ereje van a résztvevőknek a többség rögzített szabályai mellett - mondja tanulmányában két lengyel matematikus, Karol Życzkowski és Wojciech Słomczyński, a krakkói Jagelló Egyetem tanárai.
Ha például egy képzeletbeli parlamentben két párt van, és X pártnak mondjuk 55, Y pártnak 45 százalék szavazata van, akkor nyilvánvaló, hogy Y nem 45 százalékos szavazati erővel rendelkezik, hanem semekkorával, X ugyanis bármilyen törvényt keresztül vihet.
Több szereplő esetén a szavazati erő attól függ, hogy például egy párt hány lehetséges módon tud koalíciót kialakítani más pártokkal annak érdekében, hogy a szükséges többség létrejöjjön, pontosabban hány lehetséges esetben az ő részvétele a döntő a többség létrejöttében.
Így a Miniszterek Tanácsában az egyes tagországok szavazati ereje nemcsak szavazatuk súlyától függ, hanem attól is, hogyan oszlanak el a súlyok a többi tagország között. A szavazati erő azt fejezi ki, egy tagország milyen mértékben képes befolyásolni a Miniszterek Tanácsának döntéseit.
A szavazati erő számszerűsíthető is, Banzhaf-indexnek nevezik John F. Banzhaf amerikai jogász után. A kérdéssel már Lionel S. Penrose angol pszichiáter és matematikus, a fizikus Roger Penrose apja is foglalkozott 1946-ban, az ENSZ Általános Tanácsának hipotetikus szavazateloszlásait vizsgálva. Munkájára azonban nem figyeltek fel.
A következő lépésben Życzkowski és Słomczyński kiszámította, mekkora szavazati erővel rendelkezne a jelenlegi 25 tagállam a nizzai szerződésben rögzített rendszerben, illetve a mostani alkotmánytervezetben javasolt szisztémában, majd összevetették az eredményeket.
A javasolt rendszer a legnépesebb tagállamoknak Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Olaszországnak és különösen Németországnak előnyös. Csökken viszont a szavazati ereje a 15 közepes lakosságú országnak, legnagyobb mértékben Spanyolországnak és Lengyelországnak.
Bár bonyolult kiszámítani koalíciók szavazati erejét, a szerzők eredményei azt mutatják, a "magországok", vagyis Németország, Franciaország, Belgium és Luxemburg lehetséges szavazati ereje több mint kétszeresére nő az új rendszerben.
Mikor egyenlőbbek az unió polgárai?
Az alkotmánytervezetben foglalt szavazási rendszer támogatói azt mondják, az a legdemokratikusabb, ha a tagországok szavazatainak súlyát lakosságuk arányában állapítják meg, így ugyanis az unió minden egyes polgárának azonos befolyása lesz a Miniszteri Tanács döntéseire. Ez nincs mindenképpen így, állítja a két lengyel matematikus.
Az unió mindegyik szavazási rendszere két elvnek próbál eleget tenni: a tagállamok egyenlőek, és az unió polgárai egyenlőek. Az alkotmánytervezet a második elvre helyezi a hangsúlyt, de - mondja Życzkowski és Słomczyński - még ekkor is bebizonyítható, nincs olyan ideális szavazási mechanizmus, mely érvényesülését mindig biztosítja.
Közvetlen választásnál, amikor a választók a kormányukat választják meg, minél nagyobb egy ország lakossága, annál kisebb egyes polgárainak szavazati ereje, az egyén szavazati ereje fordítottan arányos az ország lakosságának négyzetével. Hogy kárpótoljuk az egyént, Penrose azt javasolta, hogy a közvetett szavazásoknál a szavazási procedúrában részt vevő országok szavazatának súlya polgárai számának négyzetgyökével legyen arányos.
Nem kedvez, nem okoz hátrányt
Ennek alapján a két lengyel matematikus azt állítja: akkor lesz egyenlő az uniós polgárok befolyása a Miniszteri Tanács döntési eljárására, ha a tagállamok szavazatának súlya nem polgárainak számával, hanem annak négyzetgyökével arányos.
Másik javaslatuk, hogy a minősített többség küszöbét a súlyozott szavazatok 62 százalékánál állapítsák meg, ugyanis ennél a pontnál közelíti meg legjobban az egyes tagállamok szavazati ereje a lakosság számának négyzetgyöke alapján megállapított szavazati súlyt.
Szerintük ez az eljárás egyszerűbb lenne; nem ad hoc politikai alkukon, hanem matematikán alapulna; jobban kifejezné azt az elvet, hogy az unió polgárai egyenlőek, mint az alkotmánytervezetben szereplő javaslat; egyetlen ország számára sem kedvez vagy okoz hátrányt; könnyen alkalmazható lenne az EU későbbi bővítéseinél, nagyobb valószínűséggel jár eredménnyel, mint a tervezett eljárás.
Az Európai Unió történetében számos példa van arra, hogy a politikusok anélkül vezetnek be szavazási rendszereket, hogy konzultálnának a szavazáselmélettel foglalkozó matematikusokkal, vagy végiggondolnák azokat a problémákat, amelyeket az egyes rendszerek magukkal hoznak. Karol Życzkowski és Wojciech Słomczyński szerint például csupán a véletlennek köszönhető, hogy a nizzai szerződésben elfogadott rendszer eredményei nem térnek el jelentősen a Penrose-féle szisztéma eredményeitől.
A tanulmányt ismertető Nature megkérdezte az EU szavazási eljárásaival foglalkozó Moshé Machovert, felfigyelnek-e egyáltalán az unió politikusai az ilyesfajta dolgozatokra. Ezeket az elveket a szakértők évtizedek óta ismerik, de nagyon ritkán ültetik át őket a gyakorlatba, mondja a londoni King's College professzora. "Elképzelni sem tudja, mennyi baklövést követnek el a politikusok, mert nem értik a szavazáselméleti matematikát."