Ismét feltalálták a hidegfúziót

Az emberiség régóta szeretné megkaparintani a magfúzió előállításának titkát, hogy rengeteg energiát állítson elő általa, környezetszennyezés nélkül - bizonyos szakértők szerint a felfedezés jelentősége (ha valóban használni tudjuk) a kerék feltalálásához hasonlítható. Ezért okozott nagy fájdalmat a tudóstársadalomnak, amikor 1989-ben Stanley Pons és Martin Fleishmann által előállított hidegfúzió tévedésnek bizonyult.

Talán a lebőgés kellemetlen emléke is hozzájárult ahhoz, hogy az elismert állami laboratóriumokból érkező tudományos dolgozatot három konzultáns is visszadobta Donald Kennedynek, a Science tudományos szaklap szerkesztőjének, aki rövid dilemmázás után mégis a cikk közlése mellett döntött.

Buborékvilág

Szonolumineszcencia

Az Oak Ridge National Laboratory és a Rensselaer Polytechnic Institute kutatói mellett szól, hogy elfogadható tudományos magyarázatot találtak a fúzióra - ugyanakkor két olyan jelenséggel is találkoztak, amelyre egyelőre nincs magyarázat.

Rusi Peri Taleyarkhan, az Oak Ridge, és Richard T. Lahey, a Rensselaer kutatója a szonolumineszencia kutatása során találkoztak a különös jelenségekkel. A szonolumineszencia a hang hatására létrejövő fény, elsőként német tudósok foglalkoztak vele az 1930-as években, akik a nagy teljesítményű szonárok víz alatti viselkedését tanulmányozták.

A hang különböző nyomású mozgó hullámok sorozata. A folyadékban mozgó megfelelő erejű és frekvenciájú hanghullámok terjedésekor az alacsony nyomású hullámban a folyadék felforr és mikroszkopikus méretű buborékok jönnek létre - a nagy nyomású hullám érkezésekor a buborékok összeroppannak és központjukban egy apró villanás kíséretében (szonolumineszcencia) a hőmérséklet tízezer celsius fokra, a nyomás pedig tízezer atmoszférára ugrik egy pikomásodpercre. Minél nagyobb buborékok keletkeznek a folyadékban, annál nagyobb energia keletkezik a buborék összeroppanásakor és annál fényesebb a villanás.

Kelletlen fúzió, késő villanások

Taleyarkan és Lahey kísérletükben - a szonoluminszcencia-kísérleteknél hagyományosan használt víz helyett - deutériumból (hidrogén amelynek atommagja egy protont és egy neutront tartalmaz) előállított acetont (körömlakklemosó) bombáztak hanghullámokkal és neutronokkal. A cél az volt, hogy az acetonban összeomló buborékok olyan nagyra nőjenek, hogy összeomláskor központjukban tizmillió fokra forrósodjanak - ez a hő már elegendő ahhoz, hogy a deutériumatomok héliummá és tríciummá (deutérium + egy neutron) egyesüljenek.

Amikor végrehajtották tervüket, két rejtélyes jelenségre derült fény: a műszerek négy százalékos növekedést mértek a magfúzióra utaló 2,5 millió elektrovoltos energiájú neutronok előfordulásában - amely kevés a láncreakció beindításához -, a trícium azonban csak a deutériumos acetonban jelent meg, az egyszerű acetonban nem.

Dan Shapira és Mike Saltmarsh tavalyi kontrollméréseikben továbbá arra figyeltek fel, hogy a buborékok felvillanásainak kilencven százaléka egy milliszekundummal követi a zengést és neutroncsapást. A fény késésére nem találtak megfelelő magyarázatot - ugyanakkor kisülhet a dologból valami, miután világszerte több kutatócsoport is rávetette magát a témára.