Pár nap csend után más ember jön ki, mint aki bement

Négy nap telefon nélkül, étkezések csendben, labirintusjárás és meditáció az ezeréves templomban – ez a Csendkurzus, amit több mint tíz éve egy pszichiáter és egy szerzetes kísér a Pannonhalmi Főapátságban. Tízéves évfordulójukra most könyvben írták meg tapasztalataikat a csendről, ahová hívőket és nem hívőket egyaránt várnak.

Egy átlagos vállalati tréningnap volt kiégett középvezetőkkel, motivációt vesztett beosztottakkal, túlhajszolt CEO-val; többségük évtizedek óta próbált tökéletesen vagy csak elég jól teljesíteni. Egyszerre többfelé figyel, nyitott irodákban, folyamatos zaj mellett dolgozik, állandóan elérhető. Túlingerelt agya munka után is újabb és újabb ingerforrást keres magának. Dr. Palotai Gabriella már majd tíz éve tartott képzéseket, és időnként pszichiáterként is kezelt vezetőket, céges dolgozókat.

De ez a tréning a gyönyörű környezet miatt más volt; a doktornő azt vette észre, hogy a résztvevők a szünetben nem állnak le egymással jópofizni, hanem a természetet élvezik.

Ekkor született meg Palotai Gabriellában 2012-ben a pannonhalmi csendkurzus ötlete.

„Arra gondoltam, mennyivel hasznosabb lenne számukra az új ismeretek, készségek befogadása helyett csendben eltölteni néhány napot, átgondolni életük aktuális kérdéseit, találkozni önmagukkal, meghozni fájó döntéseiket” – mondja Palotai Gabriella.

Erling Kagge hegymászó, esszéista egyik könyvében említi a Dánia legészakibb részén épített, hangszigetelt csendes szobákat, ahol 50 percen át lehet közösen hallgatni. A csendközpontok mára lassanként iparággá válnak a zajban élő városi ember számára.

„A csendtől félünk, mert nem érezzük magunkat elég hatékonynak. A semmittevéssel azonosítjuk, ezért gyakran üres, semmitmondó fecsegéssel, aktivitással töltjük ki. A csend luxus az életünkben, mert még a hálószobában is ingeráradattal vesszük körbe magunkat, séta vagy futás közben is podcastot hallgatunk. Nem csoda, ha megszaporodott a feszültséggel, szorongással, alvászavarral küzdő emberek száma” – mondja a szakember.

A csend kapukat nyit

A Csendkurzus résztvevői négy napon át alámerülnek a Pannonhalmi Főapátság ezeréves, lenyűgöző tereiben és az épületeket körülölelő természetben, és egy pszichiáter és egy bencés szerzetes kísérésével töltik szó nélkül a napokat. A csendet csak a meditációs és önismereti feladatokat lezáró megosztások törik meg röviden. A résztvevők többsége nem hívő, és a feladatok sem kapcsolódnak a katolikus valláshoz, bár a zsidó és keresztény istentiszteletekben fontos szerepet játszó, az általános emberi helyzeteket megragadó több ezer éves zsoltárok előkerülnek.

„A szerzetesi hagyományban a csendhez szorosan kapcsolódik a hallgatás. A hallgatás (taciturnitas) a beszéd elhagyását, a csend (silentium) pedig a csendbe való belemerülést jelenti, ami lehetőséget teremt arra, hogy meghalljuk ennek a sajátos közegnek az üzenetét. A hangtalanság kaput nyit: teret ad a másik embernek, hogy megossza gondolatait, vagy megteremti a külső csendet, hogy befelé hallgassunk” – vezet be a csend definíciójába Bokros Márk.

A pannonhalmi közösség perjele, a főapát helyettese egyébként közgazdász, teológus és a bencés gimnáziumban matematikatanár is; ottlétünkkor épp az érettségiről érkezett (és az Arborétumban elsiető két srácnak vidáman gratulál, mert remek írásbelin vannak túl).

Márk atya felidézi a nyugati szerzetesség alapkövének számító, a bencés rend mindennapjait szabályozó Szent Benedek Reguláját, amelynek már a bevezetője is így kezdődik:

Hallgasd meg, ó Fiam, a mester parancsait.

„A másikra való odafigyelés elképzelhetetlen a hallgatás és saját gondolataink háttérbe szorítása nélkül; mindez egyszerre igényel külső és belső csendet. Ezzel megnyílik egy sajátos tér, ahol nem a magam meglévő elképzeléseivel és előítéleteivel foglalkozom, hanem befogadok valami mást, valami újat” – mondja Márk atya.

A halál csendje és a fagyos csend

A csend lehet jótékony vagy romboló, közvetíthet elfogadást, megértést, de elutasítást is. A fagyos csenddel büntethetjük a velünk élőket és eltávolodhatunk egymástól. „A szavaknak különösen nagy súlyuk van, amikor lezárunk egy kapcsolatot, mert véget ért, kiüresedett. Vannak mondatok, amelyeket már nem érdemes vagy nem is lehet korrigálni. Ennél is súlyosabb a halál csendje, ami hordozza a búcsúzást, a lezárást, a megbékélést, a hálát azért, amit kaphattunk egymástól. Elkísérni valakit az utolsó útjára egyben megtiszteltetés is, ahol a csend mellett csak kevés szónak van helye” – mondja Palotai Gabriella.

„A ki nem mondott érzések, gondolatok a sértett fél fejében zakatolnak, párbeszédet folytat azzal, akit hallgatásával büntet. Ez a csend mindkét félben tovább fokozza a nyugtalanságot. Ha azért maradunk csendben, hogy elkerüljük a konfliktust, vagy azt várjuk a másiktól, hogy találja ki, mire van szükségünk, akkor néma beszélgetést folytatunk magunkkal, és nem lépünk előre.”

A Csendkurzuson nem használható a telefon sem, és a résztvevőknek az elején a legnehezebb az étkezéseknél csendet tartani. A negyedik nap végén viszont alig akarják elhagyni a csendet.

Ha kilépsz, más leszel, mint amikor beléptél

A Csendkurzus résztvevői naponta kétszer besétálnak a 22 hektáron elterülő Arborétum közepén található labirintusba. A legenda szerint a krétai Minósz király építtetett egy labirintust, hogy elrejtse a bikafejű, embertestű szörnyeteget, a Minótauroszt. A labirintus motívuma számos kultúrában megjelenik, és feltűnik ősi sziklarajzokon vagy cserepeken Egyiptomtól kezdve Törökországon át Mexikóig.

„A labirintus a meditáció, az elmélyülés eszköze: végigjárása során nem az útvonalat figyeljük, hanem szépen lassan befelé fordulunk. Elengedjük előzetes elvárásainkat és kíváncsiságunkat, és a tekergő útvonal helyett a minket foglalkoztató témával foglalkozunk. Az útnak van egy lüktetése: ahogy közeledünk a közepe felé, váratlanul mégis távol kerülünk tőle; bizonyosak vagyunk célunk elérésében, de folyton irányváltásokra kényszerülünk” – értelmez Palotai Gabriella.

Amikor a térben a labirintus közepe felé haladunk, szimbolikusan a saját belső világunk központja felé tartunk. Ha pedig jól járjuk a labirintust, kilépve belőle nem leszünk ugyanazok, mint amikor beléptünk.

Azok a megoldatlan, akár saját magunk elől is elrejtett kérdések, feszítő problémák, amelyeket a labirintusba beviszünk, bent gyakran teljesen átformálódnak, újrafogalmazódnak. De akár felszínre kerülhetnek a mögöttük húzódó mélyebb tartalmak is. Olyan is előfordul, hogy egy gyerekkori, eltemetett élmény vagy trauma bukkan elő.

Márk atya szerint a labirintusjáráskor érdemes egy adott kérdésre, problémára vagy akár egy idézetre fókuszálni, hátrahagyva minden más, épp a fejünkben kavargó gondolatot. „Elindulhatunk egészen konkrét munkahelyi vagy magánéleti kérdéssel, de megfogalmazott téma nélkül is beléphetünk a labirintusba. Lehet, hogy a sok gomolygó gondolat közül éppen a labirintusban emelkedik ki valamelyik, ami talán még el volt rejtve.”

Tűz és jégeső, hó és ködfelhő

A Csendkurzus másik fontos helyszíne a kerengő: a monostorokban régen a szerzetesek itt találkozhattak, beszélgethettek egymással, esőtől, széltől, hótól védve. A kurzus résztvevői itt a meditatív sétát gyakorolják, ami segíti a gondolatok lecsendesítését. Az egyszerű tér, a járás ritmusa, a csend közege új felismerésekre vezethet el.

„A tudatos járás a testi jelenségekre irányítja a figyelmet, növeli a nyugalmat, az elme összeszedettségét. Egy-egy apoftegmával (a világ elől visszavonuló korai keresztény szerzetesek által írt elmélkedések – VSZ) való séta alkalmával letisztulnak a gondolatok, a bölcs mondásokat saját életünkre vonatkoztathatjuk, értelmezhetjük. A gondolatok lecsitításához legalább 20-30 perc járásra van szükség” – mondja Bokros Márk.

Márk atya szerzeteséletének elején egy meghatározó élményt élt át Olaszországban, amikor egetverő vihar keletkezett a Szent Benedek remetebarlangja köré épített monostor környékén.

Álltam az ablaknál, és a 148. zsoltárral nyugtattam magam: »Tűz és jégeső, hó és ködfelhő, dübörgő vihar, mely teljesíti akaratát.« Azóta mindig, amikor ezeket a sorokat imádkozom, titokzatos módon képes vagyok kapcsolódni a subiacói barlanghoz, az ott átélt élményhez.

A monostor belső terei, a szerzetesi szobáknak helyet adó klauzúra, illetve a kerengő és a templom azok a helyek, ahol a szerzetesek kerülik a beszédet. A folyosókon megtartott csend segíti, hogy a szobákba minél kevesebb külső zaj szűrődjön be, ugyanakkor átmenetet képez a munkahely és a személyes élettér között. Ahogy a csendnek terei, úgy ideje is van, és fontos szerepet tölt be a szerzetesek napi ritmusában.

Az út befelé vezet

A leghosszabb csend az éjszaka csendje. Az utolsó közös imádság után a Regula szerint már senkinek sem szabad beszélnie, egészen a következő nap első imájáig, és a szerzetesek a reggeli zsolozsma előtt is csak fejbólintással köszöntik egymást.

„Mielőtt belépnénk a templomba, szintén csendben vagyunk és befelé figyelünk: arra, ami foglalkoztat, vagy arra, hogyan vagyok jelen. Arra, hogy mit hoztam magammal az éjszaka csendjéből, honnan érkezem, hol vagyok és hova tartok. Ilyenkor talán kívülről is rá tudok magamra tekinteni, olyan szemmel, ahogy mások látnak és maga az Isten is lát engem” – mondja Márk atya.

A reggeli és esti meditációk a bazilikában az elegáns féldrágakőből, ónixból készült keresztelőkútnál zajlanak: itt fél órán át mozdulatlanul és szótlanul ülnek a résztvevők, esténként pedig a templom egész területét felderíthetik.

A XIII. század elején gótikus stílusban épült bazilika többféle önismereti útra csalogat: a résztvevők meditálhatnak a kőbordás, csillagboltozatos szentélyben, lemehetnek az altemplomba, ahol a legenda szerint Szent István király ülőhelye található, vagy beülhetnek a Szent Benedek-kápolnába.

A fent és a lent

A Csendkurzus résztvevői az esti félhomályban és csendben ízlelhetik meg az egyes helyszínek eltérő hangulatát. A bazilika azokra is nagy hatással van, akik még életükben nem jártak templomban.

„A keresztelőkút a születést szimbolizálja, majd a szentélyig továbbsétálva a résztvevők végigvehetik életük fontosabb állomásait, történéseit. Átértelmezhetik ezeknek a nehéz vagy épp sikeres életeseményeknek a hatását, esetleg újraélhetik őket. Sokan elindulnak a lépcsőkön felfelé a szentélybe és lefelé az altemplomba, bár ezeken a helyeken nehéz hosszabban megmaradni a feltoluló erőteljes emlékek, érzések miatt” – mondja Palotai Gabriella.

És hogy hogy jön a meditáció a kereszténységhez? Ahogy a szerzők az Úton a csend felé – Pannonhalmi csendgyakorlatok című könyvben említik, John Main bencés szerzetes volt az, aki elsőként összekapcsolta a mai meditációs gyakorlatot a korai kereszténység szemlélődésről szerzett tapasztalatával, árnyalva azt a téves felfogást, hogy a meditáció kizárólag a keleti vallások sajátja.

„A csend és a tudatos jelenlét megtapasztalása segít abban is, hogy újfajta hozzáállást alakítsunk ki saját valóságunkhoz, gondolatainkhoz, a körülöttünk zajló történésekhez. Ezáltal tágabb perspektívában értelmezhetjük a külső és belső folyamatainkat, fejlődik a figyelmünk, koncentrációs készségünk. A közeg, a csend, a befelé történő figyelem a lelkünk középpontja felé vezet. Ezt van, aki Istennek hívja, és van, aki nem hívja sehogy. Az biztos, hogy négy nap csend után egy másik személy tér vissza a kinti életébe” – mondja Palotai Gabriella.

(Borítókép: Palotai Gabriella és Bokros Márk. Fotó: Papajcsik Péter / Index)