Mars-utazásról a Parlamentben
További Tudomány cikkek
- Fidrich Róbert: Az Európai Bizottság javaslata teljesen tudománytalan
- Elnyeli a föld a kínai nagyvárosokat
- Az őskorallok minden élőlénynél előbb világítottak az óceánok mélyén
- Meglepő dolgok derültek ki az Alzheimer-kór okairól egy új kutatásból
- A légszennyezés lelassítja a kisgyerekek agyfejlődését
Mindannyian szeretjük
Nincs az a mátrix, ami ezeket az adatokat elemezve kidobná, hogy az első magyar űrrepülés 25. évfordulójára gyűltek össze az emberek. Persze Magyari Béla jelenléte már sejtet valamit, Farkas Bertalannal együtt már egyenesen gyanúsak, de az, hogy maga Valerij Kubaszov is a Parlament előtt várakozik, mindent egyértelművé tesz. Miután mindenki bevonul sorra kerül a sajtó is. Bedobom a táskám, meg a squash-ütőm a röntgenes vizsgálóba, átvilágítják a jegyzeteimet, meg a gombás-szalonnás túrós tésztám. Nem lepődnek meg, a Parlamentben dolgoznak, sokat látott emberek.
A felsőház ülésterme félig megtelt, Szili Katalin házelnök Farkas Bertalannal smúzol, pár villanás még, aztán kezdődik a rendezvény. Egymást követik az előadók az emelvényen. Szili Katalin felidézi, ahogy fiatal házasként hallgatta a híreket Farkas Bertalanról. Aztán bizonyítva, hogy alkalmas köztársasági elnöknek, gesztust tesz: kijelenti hogy Magyari Bélára, második űrhajósunkra is büszkék vagyunk.
Magyari története érdekes, ő maga a tragikus hős, akit mindenki szeret, aki egy közülünk. Farkas Bertalan járt az űrben, neki összejött, távol van tőlünk, érinthetetlen, jedi, de Magyari megfogható, valóságos, és mégsem Anettka.
Közben versek, vagy ami még rosszabb: dalok árnya vetül a teremre, öt fehérruhás fiatal képében, akik a hátsó padokban ücsörögnek, és láthatóan készülnek valami aljasságra.
Vadászrepülő az emelvényen
Szilitől Dr. Szabó József vezérőrnagy veszi át a szót, aki elmeséli, hogy 1976-ban a magyar légierő állományából 36-an voltak alkalmasak az űrutazásra, 29-en önként jelentkeztek a feladatra. Egy pilóta elkésett a megbeszélésről, mert lánya született. Ez a pilóta Farkas Bertalan volt, ami bizonyítja, hogy felesleges bárhova is időben megérkezni. A kiképzés alatt kiderült, hogy mindkét magyar jelölt száz százalékig megfelelt az elvárásoknak, azt, hogy végül miért Farkas ment, „mindenki tudja”, mondja sejtetően az öreg.
Szabót a második világháborús vadászrepülőről elnevezett Ernst Messerschmitt követi, aki máskülönben az Európai Asztronauta Kiképzőközpont feje. Ernst kitűzi célul, hogy újra visszatérjünk a Holdra, aztán ha már ezt letudtuk, irány a Mars, és egyébként is: a Nemzetközi űrállomás az északi égbolt legfényesebben ragyogó csillaga, száz méter hosszú, 100 kilowatt áramot fogyaszt, szóval nincs itt semmi probléma. Ernst szerint a jövőben Oroszország és az Európai Unió szorosabban együttműködik majd, és közös erővel építik meg a következő generációs szállítójárművet.
Közben az egyik fehérruhás ásítozni kezd, talán elmarad a versmondás, vagy ami még rosszabb: éneklés.
Előretolt múlt
Orosz, cseh űrhajósok követik egymást az emelvényen, és meghatottan emlékeznek a régi szép időkre. Mint amikor egy öregember nézegeti fiatalkori képmását a megsárgult fényképen, és unokáinak bizonygatja, hogy valaha milyen jól nézett ki. Ezek az űrhajósok egykor kezükben tartották a csúcstechnikát, amely azóta már rég elporladt a légtérben, vagy ami még rosszabb: megmaradt és ócskavassá vált.
Két-három évtizeddel ezelőtt ők voltak a megtestesült szupersztárok, Farkas Bertalant tízezrek éljenezték. Ennek elmúlta önmagában még nem is lenne különös, csak természetes. A furcsa az, hogy 25 évvel ezelőtt magyar volt a világűrben, alig három évtizeddel ezelőtt menetrendszerűen ingáztak az Apollók a Föld és a Hold között, manapság meg annak örülünk, ha sikerül eljuttatni két Matchboxot a Marsra. Persze okos Matchboxok ezek, de azért mégis. Ettől aztán a nosztalgia különös ízt kap, az űrhajósok történetei megkövültek és egyszersmind üdítően frissek.
Magyari Béla plasztikus, élményszerű leírással meséli el, milyen volt az, amikor kilőtték Bercit az űrbe, ahogy a hatvan méter magas, 300 tonnás űrhajó nekirugaszkodott a nagy utazásnak, és három-négy perc elteltével már csak egy fénylő csillagnak tetszett az égbolton. Tíz perccel az indulás után a küldetés parancsnoka, Valerij Kubaszov jelentette, hogy elérték a súlytalanságot, megszületett az első magyar űrhajós. Magyari elmondja, hogy boldog volt, örült Farkas sikerének, ami vagy azt jelenti, hogy Magyari a világ legönzetlenebb embere, vagy pedig azt, hogy elege van már a folyamatos együttérzésből. Huszonöt évnyi sajnálkozás már részvétért kiállt.
A fehérruhásokból az ásítozó, úgy tűnik, elaludt. Talán megússzuk a versmondást, vagy ami még rosszabb: éneklést.
Dráma a felsőházban
Kubaszov is felsétál az emelvényre, hogy „hölgyeim, uraim, elvtársak, barátaim” megszólítással megkezdje beszédét, nekem meg eszembe jut az előtérben kiállított Tovarisi Konec-plakát. Ha nem fordítana a tolmács oroszról, azt hihetnénk, hogy a híres orosz űrhajós egy megható, néhol vicces ám végül tragikus szerelmi drámát ad elő. Gesztikulál, hangsúlyoz, mimikája követi a hős lelki vívódásait, de a tolmács elrontja az előadást, lebuktatja a művészt: Kubaszov orosz tudósokról mesél, gázok űrbéli kutatásáról, izotópokról.
Már csak Farkas Bertalan van hátra, aki először Magyarit üdvözli, aztán köszönetet mond mindenkinek, aki megérdemli.
A fehérruhások felállnak, gyanúnk beigazolódik: ők a Solymári Zeneiskola hallgatói. Szerencsére megússzuk a versmondást, vagy ami még rosszabb: éneklést, és tangóharmonikát ragadva nekiállnak zenélni.