"A sztratoszféra a déli félteke felett az idén szokatlan zavarokat szenvedett" - idézte az AP hírügynökség Craig Longot, a NOAA meteorológusát. A kutató szerint a szokatlan időjárási minta ebben az évben olyan erőteljes volt, hogy az ózonlyuk két részre szakadt. Az első számítások alapján az idén még nincs szó a tendencia alapvető megfordulásáról.
| Forrás: NOAA |
A sztratoszféra 10 és 50 kilométeres magassági határok között húzódik. Itt található a magas légköri ózonréteg, a legnagyobb koncentrációban a 20 és 30 kilométeres magasság között.
Elnyeli a sugárzást
Ez az ózonréteg a légköri ózon 90 százalékát tartalmazza, és alapvető fontosságú a kis hullámhosszú, nagy energiájú ultraibolya sugárzás elnyeléséért. A sztratoszférába feljutó halogén-szénhidrogének rendkívüli hatásfokkal képesek rombolni az ózonpajzsot.
A stabil freonvegyületekből az ultraibolya sugárzás hatására elemi klór hasad le, amely katalizálja az ózon bomlását. 1986-ban egy brit kutató fedezte fel, hogy az Antarktisz felett az ózon koncentrációja csak fele az 1960-as szintnek. Az ultraibolya sugárzás földfelszíni erősödése olyan megbetegedéseket okoz, mint a bőrrák és a szürke hályog.
A felső légköri ózont Dobson egységben mérik. 100 egység annyit tesz, hogy ha az adott terület feletti ózont maradéktalanul lehoznák a tengerszintre, és fagyásig hűtenék, egy centiméteres réteget alkotna.
Az ózonlyuk a definíció szerint az a terület, amely felett az ózonszint 220 Dobson egység alá csökkent. A trópusokon a jellemző érték 250 és 300 Dobson az év minden szakában. Mérsékelt égövi tájakon az ózonszint helyi és évszak szerinti ingadozása erős, felmehet akár 475 Dobson egységre, és leeshet 300-ra is.