Tekla
8 °C
20 °C

Öngyilkosságról két koncert között

2008.04.21. 10:24
Tizenkettedszer rendezték meg a Budapesti Pszichológiai Napokat, ismertebb nevén a Pszinapszist. A pszichológiát népszerűsítő háromnapos rendezvényt minden korábbinál többen látogatták az angyalföldi József Attila Művelődési Központban. A sokszor lehangoló témákról szóló előadások között remek koncertekkel és tűzzsonglőrökkel is lehetett találkozni, de még a vészharangot kongató pszichiáterek is jól megfértek a fesztiválhangulattal.

Rögtön a bejáratnál a Sziget jut az eszembe, amikor karszalagban próbálom eltervezni, mikor mire menjek, és rám köszön egy rég nem látott cimborám. A déja vu később is megmarad: az eltervezett programok nagy része helyett végül egészen máshol kötök ki, általam nem ismeret bandák koncertjeibe botlok bele, és többnyire egyáltalán nem bánom meg. A különbség talán annyi, hogy a Pszinapszison nem részeg punkokal lehet haverkodni, hanem pszichológia szakos hallgatókkal (ezúton üzenem mindenkinek, hogy a loncsos-tarisznyás bölcsészlány igazságtalan sztereotípiáját végleg el lehet temetni).

Tömeg a bejáratnál (fotó: Gaál Donát)

A rendezvényt ugyanis egyelőre leginkább a leendő pszichológusok látogatják, noha a szervezők kifejezetten a laikusokat szeretnék megszólítani. Mert bár a pszichológia eredményei sokszor feltűnnek közgazdaságtani, biológiai és más interdiszciplináris kutatásokban, a tudományhoz még mindig rengeteg sztereotípia kapcsolódik. Sokaknak a pszichológia nem jelent többet kényelmes bőrkanapékon eltöltött órákért kiszámlázható horribilis összegnél, amit az idegesítően nyugodt hangú terapeuta egyetlen kérdéssel keres meg: "És maga mit gondol erről?"

A Pszinapszis ezen szeretne változtatni, de a bejáraton túli tömegben még mindig a szakmabeliek vannak többségben. A véletlenszerűen megkérdezett tíz látogatóból hat hallgató, a maradék négy pszichológia szakos barátjával vagy barátnőjével jött. A rendezvény főszervezője, Villám Orsolya szerint ez már egész jó arány a korábbi évekhez képest, de még mindig nincs eléggé a köztudatban, mi a Pszinapszis és mire is jó.

Műhelyek és celebek

Például arra, hogy az ember olyan tréningeket és terápiás módszereket próbáljon ki, amikért egyébként civilben a belépő áránál jóval többet kellene fizetnie. E háromórás műhelymunkák közül én is kinézek egyet, azt, amelyikkel a nyilvános szereplést lehet fejleszteni. A tréning vezetője, Antoni Györgyi, az ELTE TPIK kutatási vezetője nem lacafacázik sokat az elmélettel: egyenként kiállít mindenkit a többiek elé (be kell mutatkoznunk öt percben), majd kivetítőn, életnagyságban visszanézzük és elemezzük a szerencsétlenkedésünket.

Csontig hatolóan borzalmas élmény, tényleg, az ellenségemnek sem kívánom – viszont a hasonlóképpen lefilmezett második kör előadásai (életünk egy meghatározó élményét kell elmesélni a többieknek) minden résztvevőnek jobban sikerül. A felvételeket később megkapjuk, hogy illő rituáléval átadhassuk az enyészetnek otthon még elemezgethessük

Ezzel csak ízelítőt kapunk, hiszen az ilyen tréningek sokszor egész naposak, de épp ez a lényeg: a rendezvényen bele lehet kóstolni ebbe, vagy akár a rajzelemzésbe, a mozgásterápiába, a családterápiás pszichodrámába – a rendezvény három napja alatt 48 ilyen műhely zajlik, persze általában a legérdekesebbek esnek egy időpontra. És míg a Szigeten a Sziámi kétszer is lenyomja a koncertjét, a Pszinapszison nem rendezik meg kétszer ugyanazt a műhelyt, holott a Sziámival ellentétben erre volna igény. Már csak azért is, mert a létszám korlátozott: Antoni műhelye például hat fővel be is telt.

Mérő László még előadás előtt (fotó: Gaál Donát)

Szóval a programbőség néha már zavaró, de ez legyen a legnagyobb baj: a műhelymunkákkal párhuzamosan előadások folynak (36-ot valamilyen szakmai tótumfaktum tart, húszat kisebb nevek, jellemzően diákok), továbbá koncertek, táncelőadások, kiállítások, színházi előadások, és a Sziget civilfaluja itt is megvan kicsiben masszázzsal, jógával, íráselemzéssel.

A kultúrprogramokat a szervezők jó érzékkel az előadások közé teszik, így bár nagy kedvencem, Mérő László előadását be kell áldoznom az említett tréningért, a FredEszter nevű, számomra ismeretlen jazzformációt elcsípem. Szerelmes dalokat játszanak, vagy jellemző párkapcsolati problémákról adnak elő esetismertetéseket, nézőpont kérdése.

A tréning után dr. Popper Péter előadására jutok még be szombaton. A rendezvényen szinte az összes szakmabeli híresség megfordul dr. Pilling Jánostól dr. Bagdy Emőkéig (utóbbi a Psychogalaxyt is népszerűsíti), de Popper talán a legismertebb celeb mind közül, a szombati főprogram a nagyszínpadon, szóval szinte törvényszerű, hogy nem ez az előadás durran a legnagyobbat.

Az előadás címe a sakk és az önismeret kapcsolatának boncolgatását ígéri, amiből az lesz, hogy Popper beszél kicsit arról, hogy szerinte az önismeretet – az idei Pszinapszis központi témája – túlértékelik, majd a sakk történetét komótos rabbistílusával elmesélve eljut odáig, hogy az indiaiak használták a sakkot a karma megértésére, és amikor kezdene az egész érdekes lenni, lejár az idő. Nekem ez blöffnek tűnik, de az előadás végén felhangzó taps azt jelzi, kisebbségben vagyok a véleményemmel.

Végül Schäffer Erzsébettel zárom a napot: a tűzzsonglőrökhöz hasonlóan a Nők Lapja munkatársa is azért van itt, hogy hígítsa a programot: aranyos, de nekem kicsit túl szirupos. A harmadik, imádnivaló nénikéről-bácsikáról szóló anekdota után hazamegyek.

Popper Péter előadásán még a színpadon is ültek (fotó: Gaál Donát)

Szomorú vasárnap

Másnap Tari Annamária délelőtti előadása könnyed bemelegítésnek bizonyul. Az önismereti témák mellett a gyerekekről és a halálról szóló előadások vannak túlsúlyban a programban, Tarinál ez a kettő találkozik: az emósokról beszél. Szóba kerül a kiskamaszokra ható fogyasztói társadalom és az internet, majd a rengeteg külsőség részletes ismertetése nem hagy időt arra, hogy a mélyebb lelki folyamatokról essen szó.

Így az előadás inkább a felszínt karcolgatja, de lehet, hogy nálunk még erre van szükség: Magyarországra csak két-három éve érkezett el az emoőrület, de a terjedésére jellemző, hogy tavaly az "emo" szó hónapokig vezette a Google magyar keresőkifejezéseinek listáját.

Tari után a diákelőadások közül hallgatok meg egy színvonalasat a pszichológusválasztás szempontjairól, aztán a Magic Mosquitoz nevű bandába botlok bele. Félelmetesen jó mocsárzenét játszanak, kicsit olyanok, mint a korai Quimby. A szervezés flottul megy, negyedórás csúszásnál sehol sincs több, a koncertről is átérek a következő választott programra, egy kerekasztal-beszélgetésre a pszichiátriai mai helyzetéről.

Azért választom ezt, mert ezzel egy időben a másik szakmai előadás a halállal foglalkozik, és azt gondolom, hogy az túl depresszív lenne. Ezt hamar újra kell gondolnom, a kerekasztal résztvevői ugyanis dr. Szilágyi Júlia, dr. Rihmer Zoltán és dr. Lehózky Pál – mindhárman érintettek valahogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI, közismertebb nevén a Lipót) bezárásában.

Lehangoló és tanulságos beszélgetés következik arról, milyen az élet az OPNI után, amiben betekintést nyerünk az egészségügy átszervezésének érdekes matematikájába: 131 ágyhoz az átalakítással jött 12, így lett 126, miközben az ellátási körzet 82 ezer emberről 270 ezerre nőtt. Elhangzik az is, hogy nemcsak szakmailag, hanem anyagilag sem volt indokolt az OPNI bezárása: a közel 140 éve nyílt intézmény 2006-ban százmilliós nyereséggel zárt. Szilágyi doktor 15 évig dolgozott ott, az egykori vezető főorvos, Rihmer professzor 36 évig, gyász csendül minden mondatukból.

A moderátor megkérdezi, mi lett az egykori lipótos betegekkel. Rémtörténetbe illő, hogy vannak, akik visszajárnak, csellengenek az OPNI körüli erdős területen, mert helyhez, személyekhez kötődtek. Szóba kerül, hogy az ellátatlan pszichotikus betegeknél nő a bűnözés esélye, ha kiszorulnak a társadalomból (ez az, amit egy igen olvasott bulvárlapunk szalagcímében úgy fogalmazott meg, hogy "gyilkosok járnak köztünk"), és az, hogy az ellátott betegek között viszont kisebb a bűncselekmények aránya, mint az egészségesek körében. Ezért is aggasztó, hogy az átszervezéssel csökkent az akut pszichiátriai betegekre számolt ágyszám, 300 ágy egyszerűen eltűnt (pedig előtte is csak alulról súroltuk az európai átlagot a tízezer betegre jutó öt ággyal).

Született öngyilkosok?

Az elhangzottak fényében csüggesztő, hogy a pszichiátriára ugyanakkor soha nem volt olyan nagy igény, mint most. A 21. század elején minden hetedik ember küzd pszichés problémákkal, többségük nagyvárosban él. "Túl sok információ veszi körül az embereket, ez kiszolgáltatottá teszi őket, csökkennek a kiszámítható elemek az életükben, ettől zavartak és nehezen alkalmazkodók lesznek" – fogalmaz Lehóczky.

A magyarok pszichés mutatói is egyre rosszabbak, de paradox módon az öngyilkosságok csökkenése Magyarországon példátlan: 25 évvel ezelőtt az elsők között voltunk évi 4800 öngyilkossággal, ez 2006-ra 2300-ra csökkent.

Az ellentmondást Rihmer azzal oldja fel, hogy 25 év alatt rengeteget fejlődött a szakma. Nőtt az akut ágyak, a magánrendelések, a segélytelefon-szolgálatok száma. "Ebből a semmi pénzből a magyar pszichiátria 2006-ig az egyik leghatékonyabb volt, miközben könyvtárnyi irodalma van a pszichiátriai betegek kezelésének költséghatékonyságáról. Most mindez veszélybe került, gúzsba kötve nem lehet táncolni" – mondja a professzor.

Érdekes, hogy bár rövid távon igen borúlátóak, hosszú távon mindhárman optimisták. "Az idő nekünk dolgozik: nem lesz kevesebb lelki problémával küzdő ember, kell, aki tud majd feléjük közeledni" – fogalmaz Szilágyi. Így a beszélgetés végül pozitív végszóval zárul, és úgy lesz a leghatásosabb program a rendezvényen, hogy semmi jelét nem látom a hírhedt pszichiáter-pszichológus ellentétnek (aki nem tudná: az előbbit orvosi egyetemen, utóbbit bölcsészkaron képzik).

Ranschburg Jenő (fotó: Gaál Donát)

A hangulatot Ranschburg Jenő fokozza két újabb minikoncert között: ő minden másnál szomorúbb témáról, a gyermekkori öngyilkosságról tart előadást. Mint mondja, a serdülőkor előtti öngyilkosságok azért különösen borzalmasak, mert a kisgyerekek még nem tudják, mit csinálnak. Még 7-8 éves korban sem tudatos, hogy a halál nem kijátszható: a gyerek megszemélyesíti a halált, csontváznak, szellemnek képzeli, és azt gondolja, hogy ügyes trükkökkel kijátszhatja.

Az ilyen korai öngyilkosságok leggyakoribb oka a gyerekkori depresszió – merthogy ilyen is van –, és külön problémát jelent, hogy a terrorizálni hajlamos osztálytársak gyakran a depressziós gyerekeket találják meg célpontnak. Ranschburg finom humorral és élvezetesen tud beszélni erről a nehéz témáról, bár egy óra kevés arra, hogy nagy tanulságokat vonjon le (legfeljebb azt, hogy a gyerekhez beszélni kell, és éppen ezért, mekkora hülyeség már, hogy magyar ember evés közben nem beszél). Ő kapja a legnagyobb tapsot, megérdemelten.

Ferike ragyog

Dr. Vekerdy Tamás előadásán végre felszabadultan röhöghetek a sok nyomasztó téma után. Vekerdy általában beszél a gyerekkorról, és Ranschburghoz hasonlóan kiemeli, hogy a gyerek kommunikációra éhes. De egészen konkrétan: egy kísérletben a hasonlóan táplált csecsemők közül gyorsabban fejlődtek azok, akikhez beszéltek. Mindezt úgy adja elő, hogy a közönség folyamatosan derül.

A gyerekek készségfejlesztéséről elmondja, hogy a millió bonyolult készségfejlesztő játékkal körülvett, de amúgy elhanyagolt gyerek biztosan nem fog fejlődni. "Próbálja ki egyszer az apuka, hogy bemegy Ferike szobájába, és nem csinál semmit, csak leül. És akkor Ferike egyszer csak zseniális módon odagurít neki egy labdát. És apuka hasonlóan zseniális módon visszagurítja. És Ferike ragyog. És fejlődik" – fogalmaz.

Vekerdy Tamás (fotó: Gaál Donát)

"Ön venne Barbie-babát a gyerekének, ha hisztizne érte?" – kérdezi valaki a közönségből. "Valószínűleg nem magyaráznám el a gyereknek, hogy a Barbie-babák mennyire nem emberszerűek, hogy ilyen arányokkal ezek a nők nem tudnának szülni, hanem ahogy magamat ismerem, lehangoltan megvenném a babát a gyereknek" – válaszol Vekerdy. "De a gyerekem érezné, hogy lehangolt vagyok, és a baba nagyon hamar azoknak a játékoknak a sorsára jutna, amik a sarokban porosodnak."

Vekerdy kikel viszont a korai videojátékozás ellen, és egyáltalán, azt vallja, hogy be kell osztani a gyereknek a különböző képernyők előtt töltött időt. Nincs jó véleménnyel a különsportot és különszakköröket kínáló többnyelvű óvódákról sem. "A szülők kikapkodják a délutáni szabad játékból a gyereket, és ezerféleképpen neurotizálják, pedig még a jó topmenedzser is az lesz, aki teljes értékű kisgyerek volt, nem pedig az, akit már az óvódában kezdtek el topmenedzserségre nevelni" – zárja előadását Vekerdy.

Az utolsó szakmai program a San Diego-i Michael Cole videoelőadása, Cole nevét rettegve ejtik ki a fejlődéspszichológia szigorlatra készülő hallgatók. Ez az egyetlen programpont, ahol a szervezés leszerepel: az angol hang a terem első hangfalaiból jön, a magyar tolmács a hátsókból beszél. Megint a Sziget jut eszembe: olyan ez, mint amikor két színpad között az ember egyszerre két koncertet hall, illetve nem hall. Élvezhetetlen így az előadás, vagy fülhallgatókkal vagy felirattal kellett volna ezt megoldani. Többen kimenekülnek, én is.

A fiaskóra valamelyest magyarázat, hogy a rendezvény szervezője a Pszichodiák Alapítvány, amit 1997-ben az első Pszinapszis hívott életre, és azóta is kizárólag diákok szervezik az eseményt mindenféle professzionális segítség nélkül. Ehhez képest a Pszinapszis szépen kinőtte magát: míg tizenkét éve még 120 látogatót vonzott, tavaly már 3,5-4 ezret. Ez a rekord idén megdőlt, tudom meg Villám Orsolyától, kicsivel többen jöttek, mint tavaly. "Szombat volt a csúcs, de pénteken is megvolt a várt létszám a BKV-sztrájk ellenére is. Biztosan nem lesz veszteséges a rendezvény" – mondja.

A szakmai program végével vasárnap este még koncertekkel és filmvetítésekkel erősödik a szigetes fesztiválhangulat, de azt már nem tudom megvárni, sietek haza, hogy megírjam ezt a riportot. Az Árpád híd egyik buszmegállójában tépkedem le a karszalagot, amikor odalép hozzám egy őszes, tébolyult tekintetű úr, és zagyvál valamit a nukleáris energia katonai felhasználásáról. A megállóban mindenkivel megosztja zavaros elméletét, sokkoló élmény közvetlenül a Pszinapszis után.