Az első amerikai űrhajós összevizelte magát

1961. május ötödikén Alan Shepard lett az első amerikai űrhajós. Viszont nem ő az első, aki vizelt az űrben, mivel már a kilövőálláson, talpig űrruhában könnyített magán. A pisi rövidzárlatot okozott Shepard orvosi érzékelőiben. A NASA rendesen elszámolta magát.

Az űrhajósok orvosai úgy gondolták, hogy szerencsétlenek simán kibírják azt az öt órát, amíg az űrruhában kell lenniük. Viszont nem számoltak a kilövés elhalasztásával, ami miatt Shepard végül nyolc órát töltött a nem túl kényelmes öltözékben, a székbe szíjazva a Mercury kapszulában. Nem tudott felkelni, így nem tudta használni a folyékony hulladékhoz odakészített szemetest.

Már az ő esete előtt is voltak kísérletek arra, hogy a hosszú küldetések ürítési problémáit megoldják. Az USA U–2-es repülője nagy magasságban, hosszú ideig repül, 21 kilométeren a pilóták már nyomás alatt lévő öltözéket viselnek, így nem tudnak egyszerűen könnyíteni magukon. Az első ruhákba ezért katétert építettek, a csöveket a péniszbe, a húgycsőbe kellett vezetni, egész a húgyhólyagig, ami nem volt kellemes művelet.

Shepard emlékezetes repülpése után a NASA áttervezte a Mercury-küldetésben használt űrruhát, kapott egy használható vizeletgyűjtőt. Az eredmény jól jött John Glenn 1962-es keringő repülésén, az űrhajós bőven hasznát vette: 27 uncia (8 deciliter) vitelezett ürített egyetlen alkalommal, amíg az űrben volt. Az átlagos emberi húgyhólyag csak 20 unciányi folyadékot visel el (6 deciliter).

Hogy sikerült ez a hatalmas mennyiség? A húgyhólyagban lévő idegek akkor késztetik pisilésre az embert, ha a hólyag egyharmadáig megtelik. A mikrogravitáció azonban megtéveszti az idegrendszert, és nem jelez a szokásos időben: a vizelet nem a hólyag alján gyűlik, csak akkor lesz elég nyomás rajta, ha már majdnem tele lesz.