Miért nem volt pestis Amerikában?

2015.12.09. 10:29 Módosítva: 2015.12.09. 14:07

Viszonylag köztudott, hogy Kolumbusz érkezésétől a 19. századig az amerikai kontinens őslakossága 90 százalékkal csökkent, ahogy ennek okai is ismertek: benne volt a gyarmati erőszak és népirtás, de az indiánok többségével azok a kórokozók végeztek, amelyeket a gyarmatosítók akaratlanul magukkal hoztak a hajóikon, az állataikon és a saját testükben. Volt itt minden, himlő, pestis, kanyaró, mumpsz, influenza, kolera, tífusz, tbc, amelyek aztán letarolták a teljes földrészt.  

Logikus, hogy az  új világ embereinek szervezete miért nem tudott megbirkózni olyan betegségekkel, amelyekkel sem ők, sem az őseik nem találkoztak.  Viszont felmerül a kérdés, hogy ha az amerikai őslakosság érzékenyebb volt az óvilági kórokozókra, akkor

az európaiakat miért nem viselték meg hasonlóképpen az indiánok betegségei?

Az összefüggésnek oda-vissza kellett volna működnie, mégsem történt meg, Európában nem terjesztettek el tömeges halálozással járó amerikai himlőt vagy pestist a hazatérő gyarmatosítók. A rövid válasz, hogy azért nem, mert

az amerikai kontinensen egyáltalán nem léteztek ilyen betegségek,

de hogy miért nem, az már sokkal érdekesebb.

A helyzet az, hogy a fent felsorolt kórokozók – amelyek egyben az emberiség történelmének legborzalmasabb népirtói –, mind a régi világból, Európából Ázsiából vagy Afrikából jönnek. Vegyük például a kolerát. Ez a betegség olyan helyeken tud elburjánzani, ahol nem figyeltek oda az ivóvíz és a szennyvíz elválasztására. A régi európai városok ebben elég rosszul teljesítettek, különösen London, ami Anglián kívül a kolera fővárosának is számított sokáig. A Londonban tomboló kolera teljes negyedeket tudott többszörösen kiirtani, mielőtt tovább állt volna, mert város folyamatosan szolgáltatta az új terepet a betegségnek: naponta rengeteg csecsemő született, és állandó volt a jövés-menés, az új lakók beáramlása. Persze idővel azért tovább kell terjednie a kórokozóknak, különben elhal a járvány, és itt van az egyik kulcs.

Kövessen minket a Facebookon is!

Egy kicsi, elszigetelt közösségben egy halálos kór okozta járvány lefolyása gyors: szinte mindenki elkapja, a betegek nagy része belehal, csak az immúnisak maradnak életben. A betegségnek innentől nincs hova mennie, az ellenállók még hordozhatják anélkül, hogy gondot okozna nekik. De ha ők nem mennek sehova, akkor nem tudnak új embereket megfertőzni, és a járványnak vége. Valahogy úgy, mint amikor egy tanyán a puszta közepén tűz üt ki, ami leéget minden éghetőt, aztán elalszik.

Ezzel szemben egy város, pláne a középkori város a kórokozók tökéletes játszótere. A városok éppen ezért a magas születésszám és a vidékről feláramló sokaság ellenére sokáig nem tudták érdemben növelni a népességüket, illetve a lakosok száma durván ingadozott. A pestis még óvatos becslések szerint is több mint százmillió áldozatot szedett az évszázadok folyamán Európában, nagy részük városokban halt meg. És akkor a többi kórokozóról még nem is beszéltünk, amelyek hosszú időn át tizedelték a lakosságot. Csak a 19. századtól kezdett hirtelen nőni a városok népessége, amikor az európai orvoslás már túljutott a legkezdetlegesebb szakaszán, és a köpölyözésen, meleg levessel traktáláson túl hatékonyabb eszközök is rendelkezésre álltak. Mielőtt az alapvető orvosi és higiéniai vívmányok elterjedtek, azt is mondhatjuk, hogy

a városok olyan hatalmas és kegyetlen gépek voltak, amelyek folyamatosan szelektálták a népességet, a gyengéket kiszórták, csak az ellenállóbbakat hagyták életben.

Az amerikai kontinens városai azért nem így viselkedtek, mert bár ott is voltak egészen fejlett civilizációk, a városiasodás európai szintjét nem ütötték meg emberszám, zsúfoltság, mocsok terén, és nem is rendeződtek olyan nagy hálózatokba. A terjedés ettől még Amerikában is le tudott játszódni később, ahogyan azt az őslakosság kihalása is mutatja, de az európaihoz képest egészen sok idő kellett hozzá.

Ez viszont még csak a betegségek terjedését magyarázza, eredetüket nem. Sőt, ettől még azt is válaszolhatnánk alapkérdésre, hogy a folyamatos szelektálódástól az európaiak immunrendszere erősebb lett az indiánokénál, és le tudta győzni az amerikai pestist – ha nem tudnánk, hogy nem is létezett amerikai pestis, amit túl kellett volna élni.

De miért nincs? Honnan származnak a gyilkos óvilági vírusok, és egyáltalán miért akarnak gyilkolni?

Valójában nem akarnak, ha mégis így sikerül, az egy csúnya baki eredménye. A kórokozók pontosan azért nem akarják megölni az áldozatukat, amiért mi sem akarjuk felgyújtani a házunkat: benne élünk. Az igazán sikeres kórokozók azok, amelyek képesek hosszú időre berendezkedni a gazdatestben, ilyen például a lepra.

A gyorsan ölő betegségek nem szándékosan pusztítanak, egyszerűen csak nincsenek tisztában vele, hogy éppen egy emberben vannak – pont úgy viselkednek, ahogyan azt az eredeti gazdájukban, mondjuk egy disznóban, egy csirkében vagy egy tehénben. A történelem mikroszkopikus gyilkológépei ugyanis az állatvilágból jönnek, és nagy többségében a háziasított állatokról terjedtek át ránk. Viszont azok a betegségek, amelyek egy tehénnél csak náthaszerű tüneteket okoznak, az ember számára könnyen végzetesek lehetnek, jó példa erre a tuberkulózis, a kanyaró és a himlő, amelyek a szarvasmarháról ragadtak át az emberre. Vagy a különféle influenzák, amelyek a szárnyasoktól és a sertésektől jönnek.

Az ilyesmi egyébként nagyon ritka, a kórokozók többsége ugyanis nem képes ugrálni a fajok közt, ahhoz jellemzően valamilyen mutációra van szükség. Ezért lehetséges, hogy évszázadokon át éldegélhetnek társadalmak állatok közelében anélkül, hogy bármi tragikus járvány törne ki köztük. Radikálisan meg kell növelni az esélyeket ahhoz, hogy kórokozók – pláne egyszerre több – átterjedjenek állatról emberre. És a városok pontosan ezt tették.

A középkori város azon kívül, hogy mocskos volt és zsúfolt, teli volt állatokkal és állati termékekkel is. Lovak, kutyák, patkányok, disznókondák, baromfik kószáltak mindenfelé, nyílt vágóhidakon vágták le őket, gyakran hűtés nélkül tárolták a húsukat, a városokon keresztül folyó vizekbe engedték a szennyvizet, egyáltalán nem léteztek higiéniai szabályok, mivel nem is tudtak a láthatatlan gyilkosok létezéséről. Ez viszont már tényleg ideális terep volt a fajok közti terjedésre képes kórokozóknak, aminek meg is lett az eredménye.

És itt jön a kirakós utolsó darabja: rendben, a vírusok a nagyvárosokban terjednek, és az itt tartott háziállatoktól jönnek, de miért nem játszódott le ugyanez a folyamat Amerikában? Állatok és emberek ott is élnek szép számmal. Csakhogy nem mindegy milyenek.

Ha visszamegyünk tízezer évvel időszámításunk elé, azt látjuk, hogy az emberi törzsek már nagyjából minden lakható helyre eljutottak a bolygón, mert tudtak és akartak utazni. Nem így az állatok: belőlük mindenhol többnyire azok a fajok éltek, amelyek a helyi viszonyok közt fejlődtek ki. A mai Dakota állam területén élő ősember azzal szembesült, hogy az őt körülvevő állatok közül ami olyan méretű, hogy érdemes lenne hasznosítani, az vagy túlságosan veszélyes (mint például a medve vagy a bölény), vagy túl gyors (mint például a szarvas). És neki nem volt lova, amivel utolérhette volna az állatokat (vagy elmenekülhetett volna előlük), mivel a ló Ázsiából származik, és csak évezredekkel később vitték át a kontinensre.

Ráadásul az állatfajok nem mind ugyanannyira alkalmasak háziasításra. Az indiánok nem azért nem tudták domesztikálni a bölényt, mert bénák voltak, hanem azért, mert a bölény hatalmas, vad, kiszámíthatatlan és több százas csordákban él. Még a modern korban is csak részlegesen sikerült háziasítani, nemhogy az akkori eszközökkel. A puskás fehér embereknek sem volt jobb ötletük, úgyhogy többségüket sajnos inkább kiirtották. Ugyanez igaz egy sereg állatfajra, tulajdonképpen meglepően kevés,

mindössze néhány tucat fajt sikerült háziasítani és tenyészteni

az emberiség hajnalától mostanáig, és ebben már benne vannak a háziméhek és a selyemhernyók is.

Ezeknek az állatoknak igen kis része jutott az amerikai kontinensre, a legnagyobb állat, amelyet sikerült együttélésre bírni ott, a láma és a hozzá hasonló alpaka. Ezeknek a patásoknak jó meleg a gyapjuk, de azért mégsem szarvasmarhák, amelyek gyakorlatilag tej- és húsüzemek, illetve mezőgazdasági gépek egyszerre. És nem is lovak, amelyeknek hátán megsokszorozódik az ember sebessége. És nem is kutyák, amik segítenek őrizni a házat, terelni a nyájat. A sikeres háziasítás egy spirált indított be az óvilágban, egyrészt a már háziasított állatok segítségével újabb állatokat lehetett háziasítani, másrészt például az állatok vontatta nehézekével a termelést, így a takarmánytermelést is meg lehetett sokszorozni, ami még több háziállat eltarthatóságához vezetett. Sok állatból sok étel lesz, sok ételből sok ember, a sok ember városokba tömörül, és már kész is a tökéletes betegséggóc.

Mindez Amerikában nem játszódott le a háziasítható állatok hiánya miatt, így ott egyáltalán nem jöttek létre az óvilágihoz hasonló halálos kórságok. A gyarmatosítók gyakorlatilag

biológiai fegyvert vittek magukkal tudtuk nélkül, de cserébe nem hoztak haza semmi hasonlót,

a küzdelem pedig már azelőtt eldőlt, hogy elsütötték volna az első puskát: amikor partot értek a láthatatlan kis utasokkal felfegyverkezve, az amerikai őslakosságnak befellegzett, az európai viszont továbbra sem került veszélybe. Ha az evolúció másként játszódik le, és a háziasítható állatok száma éppen fordítva alakul, akkor talán ma teljesen más lenne a helyzet.

(A cikk megírásához ezt a videót használtam, a videó készítői pedig nagyrészt Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák című könyvére támaszkodtak)

(A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.)