A zöldségbárány legendája

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

A középkorban elég fura dolgokban voltak hajlamosak hinni az emberek, eléggé elmosódott például a határ a népmesék, és a messzi földek élővilágáról alkotott kép között. Ma már tudjuk, hogy unikornisok, sellők, és tengeri krákenek csak a legendákban léteztek, de pár száz éve ezek még simán belefértek abba a képbe, ami az emberek fejében élt arról, hogy milyen fura szerzetek laknak a távoli vidékeken. Az összes egzotikus képzeletbeli állat legendája közül kiemelkedik egy mára teljesen elfeledett lény: a zöldségbárány.

A tatár bárányfű, szkíta bárány, és borometz neveken ismert lényről azt tartották, hogy egy páfrányszerű növény, aminek a gyümölcse egy igazi, élő báránnyá fejlődik. A zöldségbárányt köldökzsinórszerű szár köti össze a növénnyel, aminek az elvágása azonnal megöli az állatot. (Az előző mondat szóhasználata valószínűleg késhegyre menő vitákat okozott volna a korabeli zoológusok és botanikusok körében, akik évszázadokon át nem tudtak megegyezni abban, hogy a borometz növénynek vagy állatnak minősül. A gondolatkör vélhetőleg az akkori vegetariánusokat is komolyan megosztotta, de erről nem maradt fenn írásos emlék.)

A zöldségbárány felbukkan a Talmudban, és a zsidó folklórban, egyes értelmezések szerint az Ószövetség is hivatkozik rá Yedua vagy Jedua néven. Ókori görög források is említik, valószínűleg ezekből szivárgott át aztán a középkori európai közhiedelembe. Ezek szerint a zöldségbárány Közép-Ázsiában honos, egy páfrányszerű növényen nő, a húsa a legfinomabb bárányhús, a gyapja pedig olyan tiszta hófehér, amiről a hagyományos bárányok tenyésztői nem is álmodhatnak. A kora középkori európai feljegyzésekben az 1300-as években bukkan fel először, és miután egy sor megbízhatónak tartott utazó írta le, hogy a saját szemével látta az orosz sztyeppéken, Indiában, vagy a mai Mongólia területén, minden ok megvolt arra, hogy tényként kezeljék a létezését. Amikor az 1500-as években Sigismund von Herberstein báró, a kor elismert felfedező-geográfus-történésze is megerősítette, hogy Ororszországban találkozott a lénnyel, a zöldségbárány bekerült a tudományos enciklopédiákba is. 1751-ben Denis Diderot személyesen írta meg a lényről szóló szócikket a 18. század híres francia szuperlexikonjába, az Encyclopédie-be. Egészen 1887-ig kellett várni, hogy valaki megcáfolja a legendát, ekkor jelent meg Henry Lee, a híres brit természettudós könyve, a zöldségbárány eredetéről és az egész mítosz történetéről.

Lee egyébként a tudományos munkássága nagy részét a hasonló legendák kutatásának szentelte több könyvet írt tengeri szörnyekről, sellőkről és hasonló mítikus lényekről. A perdöntő bizonyíték végül az volt, amikor a British Museum egy távolt-keleti expedíciótól kapott egy elpusztult zöldségbárány-tetemet, amit megvizsgáltak, és elég hamar kiderítették, csak egy fura formájú páfrány. Lee és a téma egyéb kutatói végül összerakták a zöldségbárány eredettörténetét.

A legenda alapvetően abból ered, amikor a görögök először tudomást szereztek a gyapot létezéséről, amit az Indiában járt utazók úgy írtak le, mint egy növény, amin a birkáéhoz hasonló gyapjú nő. Ehhez hozzájött egy félrefordítás: a gyapotgubókat a dinnyéhez hasonlította egy utazói leírás, a dinnye szó pedig az ógörögben nagyon hasonlít a bárányra használt szóra. A gyapjas növény bármennyire is meseszerűnek tűnt, valójában a szóhasználattal együtt egészen logikus volt a bárányszerű gyapjúhoz a növényen termő kicsi bárányokat hozzácsatolni, elvégre annak idején ennél hihetetlenebb lények hemzsegtek a görög mitológiában.

Ezt a legendát hallhatta az 1300-as években a híres angol felfedező, Sir John Mandaville, aki simán leírta az útikönyveiben, hogy Tatárföldön ő bizony látta is a zöldségbárányt. Mandaville hatása a középkor nagy felfedezőire óriási, csak Marco Poloéhoz fogható volt, maga Kolumbusz is feltétlen híve volt a munkáinak. Később persze kiderült, hogy Sir Mandaville a kalandjai és úti élményei nagy részét erősen kiszínezte, vagy egyszerűen kitalálta, más utazók leírásait használva inspirációként. A legendának ekkor már mindegy volt, megállíthatatlanul terjedt, messziről jött ember azt mond amit akar alapon. Minden utazó hozzátett egy kicsit a meséhez, így az egyre több kamu részlettel és egyre több verzióban terjedt tovább. Ráadásul valóban létezik egy Kínában honos páfrányfaj, aminek a gyöktörzse némi fantáziát bevetve egészen hasonlít egy apró bárányra, ez pedig évszázadokig elég volt kézzelfogható bizonyítéknak - akkor is, ha a zöldségbárány kifejlett példányát valójában soha senki nem látta.