A blöff, ami megmentette a világot a szovjet-kínai atomháborútól

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Az általános közvélekedés szerint a világ a kubai rakétaválság idején sodródott legközelebb az atomháborúhoz. Bár az ilyen hidegháborús kríziseket nemigen lehet összeméricskélni, tény, hogy pár évvel később megesett egy legalább ennyire éles helyzet, bevetésre kész atombombákkal, a konfliktuszónába kivezényelt milliós hadseregekkel. Mivel mindez az isten háta mögött, Kína és a Szovjetunió között történt a hatvanas években, a sztori közel sem annyira ismert, mint a kubai. De legalább annyira vérfagyasztó.

A második világháború után Kína és a Szovjetunió, mint két óriási, kommunista ország, elvileg egymás örök barátja kellett volna hogy legyen. A gyakorlatban azonban a cári időkből visszamaradt konfliktusok, és a sok ezer kilométeres határ mentén sorjázó, vitatott tulajdonjogú területek eléggé elmérgesítették a viszonyt a két ország között. A határvillongások és a diplomáciai feszültség 1969 tavaszára értek a robbanási pont közelébe. Ez volt a sino-szovjet határkonfliktus, ami elvileg egy fél Magyarországnyi területről szólt a Pamír hegyvidékén, amit mindkét ország a sajátjának tekintett. A majdnem-háború azonban mégsem itt, hanem pár ezer kilométerrel odébb, a távol-keleti kínai-szovjet határon tört ki, ahol 1969 márciusának elején a határfolyó Ussuri apró szigetén, Zhenbaón elkezdtek egymásra lövöldözni a szovjet és kínai határőrök. Az eredmény: 60 halott az egyik, 100 a másik oldalon.

Az indulatok elszabadultak, a két ország egymást hibáztatta, és hamarosan háborús üzemmódba váltott. Kínában a hivatalos adatok szerint 150 millióan vonultak fel szovjetellenes tüntetéseken; Moszkvában kevésen múlt, hogy a feldühödött tömeg ne égesse porig a kínai nagykövetséget. Mindkét fél mozgósította a hadsereget, a kínai oldalon közel egymillió, a szovjeteknél 600 ezer katonát vezényeltek a határra. A szovjet vezetés egészen nyíltan beszélt arról, atomfegyver bevetésével fogják rövidre zárni a háborút. Kínát ez nem félemlítette meg, óvóhelyeket kezdtek el építeni a városokban, a lakosságot élelmiszerkészletek felhalmozására utasították, és bíztak benne, hogy a puszta számbeli túlerő elég lesz a szovjetek ellen; na meg az, hogy azok nem vonulhatnak csak úgy ki Kelet-Európából, így a haderejük egy részét tudják csak bevetni kínai fronton.

Augusztusban a washingtoni szovjet nagykövet hivatalosan közölte az amerikai elnökkel, hogy nukleáris fegyvert fognak használni, és arra kérte Amerikát, hogy maradjon semleges a konfliktusban.

Richard Nixon ekkor még egy éve sem volt amerikai elnök, és elég nehéz helyzet elé állította a kínai-szovjet balhé. Amerikának jól jött, hogy fő ellensége, a Szovjetunió hátában ott van egy erős, és a szovjetekkel nem éppen baráti Kína, és a két kommunista hatalom egymással izmozik. Viszont a konfliktuszóna szomszédságában éppen több százezer amerikai katona harcolt a vietnami háborúban, amit semmiképpen nem lett volna jó ötlet még egy nukleáris holokauszttal tetézni. Nixonnak nem maradt nagyon mozgástere az atomháború elkerülésére, mint hogy beszáll a licitbe és emeli a tétet: megfenyegette Brezsnyevet, hogy a kínaiak elleni atomcsapást Amerika elleni provokációnak minősíti, és válaszcsapásként 130 szovjet várost fognak letörölni a térképről az amerikai nukleáris rakéták. (Mondjuk tőle sosem állt távol az ilyesfajta fenyegetőzés.)

A blöff bevált, a szovjetek visszakoztak, és végül tárgyalásos úton rendezték le a kínai konfliktust.

Extra csavar a sztoriban, hogy egyes történészek szerint Nixon húzását valójában egyszerű bosszú fűtötte egy öt évvel korábbi esetért. Akkor az amerikaiak a szovjetek segítségét kérték, hogy egy közös akcióban pusztítsák el a kínai atomprogramnak otthont adó katonai kutatóközpontot, mielőtt még Kína atombombát tud építeni magának. A szovjet vezetés azonban ezt elutasította, így a kínai atombomba végül el tudott készülni - az 1969-es konfliktusban azért nem tudtak vele fenyegetőzni a kínaiak, mert nem volt még meg a célba juttatáshoz a technikájuk.