A mexikói börtönviszonyok kőkemények. Nem ritka, hogy a börtönök kapacitásához képest néhol tízszeres a túlzsúfoltság: van olyan büntetés-végrehajtási intézmény, amit 1500 főre terveztek, de az őrök 14 000 rabra vigyáznak. Ha ez nem lenne elég, a raboknak kiosztott ennivaló alig elég az életben maradáshoz. A hagymaleves gyakorlatilag vízben főzött hagyma, kis sóval; ehhez ismeretlen eredetű húsok és alig átfőzött szójabab jár, illetve hasonló gusztustalanságok.
Az őrök épp ezért szemet hunynak afölött, hogy a rabok saját kis kifőzdéket üzemeltetnek; gyakran itt sütik át még egyszer azt a félig nyers húst, amit az elítéltek a menühöz kapnak. Szerencsére a családtagok a hét négy napján vihetnek élelmiszert a rokonaiknak. Az őrök ezt is hagyják, feltéve, hogy megkapják a tételenként öt-tíz pesónyi kenőpénzüket. Ahhoz, hogy egy elítélt megkapjon egy tányér meleg ételt, a családtagoknak gyakran 500 pesót is ki kell perkálniuk.
Csoda, hogy ilyen körülmények közül mindenki igyekszik minél gyorsabban megszökni? Pláne egy olyan országban, ahol a börtönből való kitörésnek nincsenek jogi következményei.
A világ számos országában a szökés is bűncselekménynek számít. Ha a szökött foglyot elkapják, általában visszatoloncolják a börtönbe. Nincs ez másként Mexikóban sem. De amíg máshol a szökés súlyosbító körülménynek számít, Mexikóban ezért nem jár külön büntetés.
Az elfogott szökevényeket ismét börtönbe csukják, de a büntetésükhöz a szökési kísérlet nem ad hozzá semmilyen extra tételt – feltéve, hogy a szökés közben senkinek sem esett bántódása, és a szöktetésben senki más nem vesz részt, csak az elítélt.
A mexikói jog ugyanis úgy ítélkezik, hogy a törvény előli szökés alapvető emberi jog, mivel a börtönökben korlátozzák az emberek szabadságát. Szóval a rabok, ha tudnak, mehetnek, amerre látnak, mert a szökéssel csak egy természetes igényüket elégítik ki.
(Ez a gyakorlat nemcsak Mexikóvan bevett szokás: hasonló szabályozás van érvényben Hollandiában, Németországban és Ausztriában is.)