Eltűnt a sziget, ahol a szovjetek a biológiai fegyvereiket tesztelték
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Digitális heroin is lehet, de ki tanítja meg a fiataloknak, mire valók a mobileszközök?
- Kifogyunk-e valaha a sebességből, vagy örökké gyorsulunk tovább?
- Csányi Vilmos: Nem kell meglepődni, hogy mindent elönt a gorombaság
- Finomabbnak érezzük a drágább borokat, pedig nem kellene
- Vedelték a Szajnában úszók az olimpián, de tényleg fertőtlenít a kóla?
Üzbegisztán és Kazahsztán határán, az Aral-tóban évszázadokon át volt egy sziget, a neve Vozrozsdenyija, magyarul Újjászületés-sziget. A név meglehetősen ironikus, hiszen a Szovjetunió az ötvenes évektől kezdve évtizedeken át a legborzasztóbb tömegpusztító biológiai fegyverek tesztelésére használta a szigetet: itt próbálták ki a katonai célokra bevethető anthraxot, fekete himlőt, bubópestist, kísérleteztek tularémiával, brucellózissal, és szinte minden, súlyosan fertőző és potenciálisan halálos betegség kórokozóival.
A Szovjetunió összeomlásával a sziget és a kutatóbázis lakatlanná, a hadsereg tudósainak felhúzott városka, az egykor 1500 lakosú Kantubek omladozó szellemvárossá vált. A talajban pedig az anthrax spórái, a pestis felturbózott, antibiotikumoknak ellenálló baktériumai, és egészen változatos halálos mérgek maradtak. Az Aral-tó kiszáradásával párhuzamosan pedig a 200 négyzetkilométeres, nagyjából a Csepel-szigettel összemérhető területű Vozrozsdenyija először félszigetté változott, majd teljesen csatlakozott a szárazföldhöz, ma egy nagy dombnak tűnik a pusztában. Az ember által valaha kifejlesztett legdurvább nem-nukleáris tömegpusztító fegyverek maradványaival.
A szovjet biológiai fegyverprogram ötlete már az 1920-as években felmerült, valószínűleg az első világháborúban bevetett mustárgáz után akarták emelni a tétet valami még durvább fegyverrel. Helyszínnek mindenképpen egy aránylag nagy, és a parthoz közel fekvő szigetet akartak, ami a lehető legtávolabb van az országhatártól - a közép-ázsiai Aral tóban, a parttól akkoriban pár kilométerre fekvő Vozrozsdenyija minden szempontból optimálisnak tűnt. Fel is építettek itt először egy titkos laboratóriumot 1948-ban, majd 1954-ben egy egész katonai bázist és tesztközpontot húztak fel köré, Aralszk-7 néven.
Akkor még nyilván nem sejtették, hogy a gyapottermesztés felpörgetésére a tavat tápláló két folyó, az Amu- és a Szir-Darja vizét el fogják terelni és öntözésre felhasználni, ami a több mint fél Magyarországnyi tavat pár évtized alatt szinte teljesen lenullázza. Az Aral eltűnése után terméktelen, a gyapottermesztésben használt gyomirtókkal és permetezőszerekkel beszennyezett pusztaság maradt, ahol ráadásként a tömegpusztító biológiai fegyverek nyomai is bekerülhettek a talajba vagy az élővilágba.
Hogy a bázison milyen kísérletek zajlottak csaknem negyven éven keresztül, az pontosan valószínűleg sosem fog kiderülni. Az 1971-es balesetről - a fekete himlő vírusa szabadult el, és fertőzte meg a személyzet egy részét - is csak jó húsz évvel később szerzett tudomást a világ. Az mindenesetre biztos, hogy a Szovjetunió megszűnésével az Aralszk 7-et bezárták, és a brutálisan szennyezett terület Üzbegisztáné lett. Az üzbégek azon kívül, hogy lezárták a környéket, nem nagyon csináltak vele semmit egy évtizeden át, aztán 2002-ben amerikai specialisták segítségével próbálták megtisztítani a talajt az akkor már a szárazföldhöz tartozó Vozrozsdenyiján. 200 tonna, anthrax -spórákat tartalmazó földet semlegesítettek, de a környék ettől még a mai napig extrém veszélyesnek számít, és minden látogató elől le van zárva.
Rovataink a Facebookon