A Szovjetunióban röntgenfelvételen terjedt a popzene

2017.11.15. 05:03

Az ötvenes évekbeli lemezfelvételeknek ma is nagy piaca van a gyűjtők körében. A Szovjetunió nem hivatalosan kiadott lemezfelvételeit viszont nemcsak ők találhatják különlegesnek, hanem bárki, aki csak egy pillantást vet rájuk. Ugyanis ezek nem kör alakú, fekete, mikrobarázdás korongok, hanem lyukas közepű röntgenfelvételek.

A Szovjetunióban a lemezkiadás, mint minden más, az állam és a párt kezében volt. Sztálin gyűlölte és megvetette a tánczenét, de a klasszikus és komolyzenei fölvételek, illetve az orosz népdalok és a szocializmust dicsőítő művek megjelenhettek. Ami ezen kívül esett – például a jazz vagy a rock –, az burzsoá, fölforgató nyugati mocsoknak számított. Tiltólistára kerültek az olyan tehetséges művészek is, mint a népszerű tenorénekes, Vadim Kozin, akit a Gulagra küldtek, mert nem volt hajlandó Sztálinról énekelni.

Az ötvenes-hatvanas években a fiatal szovjetek kitalálták, hogy kerülhetnék meg a tiltást. Leningrádban egy Ruszlan Bogolovszki nevű zenerajongó épített egy transzkripciós gépet, ami tulajdonképpen egy esztergagép volt; háromkilós, hordozható, forgó eszköz, ami viaszhengerre vagy acetátlemezre tudott hangot rögzíteni. Rádiós újságírók gyakran használták akkoriban.

Ezzel már lehetett felvételeket készíteni – de mire? Bogolovszki rövidesen rájött, hogy a kidobott röntgenfelvételek lemezei remekül használhatók a célra. A röntgenfilm elég puha, hogy rögzítsenek rá, de elég tartós is ahhoz, hogy stabil barázdákat lehessen vésni bele. És könnyen hozzájuk lehetett jutni, mert a szovjet kórházak tömegesen dobálták ki őket. Biztonsági okokból nem tarthatták meg őket: gyúlékonyak voltak.

05 heartbreak hotel

Bogolovszki és társai megalapították az Arany Kutya Bandát. Ha tehették, rátették a kezüket az országba becsempészett lemezekre, és tucatszám készítették belőlük a röntgenfelvételes kalózmásolatokat. A felvevőgépet az eredeti lemezt lejátszó gramofon mellé kellett tenni, és mivel egyszerre csak egy lemezt vághattak, minden másolatot kézzel kellett elkészíteni. Még szerencse, hogy a röntgenlemezek kapacitása maximum három perc volt. A kész felvételek úgy sercegtek, mintha homokot szórtak volna a lemeztányérra, de mivel nem volt más, a szovjet fiatalok adtak értük néhány rubelt. A zenekalózok nem keresték magukat halálra az ötleten.

Ne maradjon le semmiről!

Bogolovszki technikája hamarosan elterjedt az egész Szovjetunióban, mert a röntgenfelvételekhez minden nagyobb városban hozzá lehetett jutni. Úgy terjesztették a zenét, mint a szamizdatokat, bár a felvételeknek nem volt politikai üzenete. A röntgenlemezkalózok nem aktivisták voltak, csak zenerajongók, akik szerettek volna új dalokat hallgatni. Ez persze nem tartotta vissza a kommunista rezsimet attól, hogy többször is sittre vágja a renitenseket, köztük a többszörös visszaesőnek számító Bogolovszkit, akit bűntársaihoz hasonlóan lélekmérgezéssel vádoltak.

A röntgenlemez-mánia 1964-ben ért véget. Nem a kormány adta be a derekát, hanem a technikai fejlődés kopogtatott be: megjelentek a szalagos felvevők, a párt pedig engedélyezte, hogy a dolgozó nép is vásároljon belőlük. A röntgenfelvételek hónapokon belül eltűntek.

Hogy a popzene beszerzése a Vasfüggöny mögött a magnók megjelenése után sem lett egyszerűbb, azt jól szemlélteti egy cikkrészlet a Hifi Magazinból, ami a hatvanas évek magyarországi viszonyait írja le

A Rákóczi úton, az Otthon Áruház mellett nyílt a Hanglemezudvar, hangzatos neve ellenére egy szűk udvari üzlethelyiség. Tulajdonosa, Ceglédi úr tulajdonképpen nem foglalkozott kölcsönzéssel, arra nem is volt iparengedélye, ő csupán kereskedett a lemezzel, vagyis eladta – azzal a szigorú feltétellel, hogy másnap vissza kell hozni, és ő visszavásárolja a vételár 90 százalékáért. Ez csak szóbeli megállapodás volt, afféle gentlemen's agreement, de nem volt tanácsos megszegni, Ceglédi ebben nem ismert tréfát, többé nem állt szóba azzal, aki becsapta. Mi, magnósok persze megvetettük a szőrösszívű kapitalistát, a korosodó embert, aki a tinik pénzén szedi meg magát, de utólag el kell ismerni, ügyesen dolgozott. Ismerte a nyugati slágerlistákat, megrendelést adott fel mindenkinek, aki külföldre járt vagy külföldiekkel tartott fenn kapcsolatot. Hétről hétre felhajtotta a legújabb felvételeket.

Azt persze ő is nagyon jól tudta, micsoda világjáró körútra indulnak a lemezei. A kölcsönzési díj nyilván annyi ember között oszlott meg, ahányat csak sikerült suba alatt beszervezni a vállalkozásba, a pénzt néha tizenöten dobták össze. Tessék kiszámítani, mennyi idő jutott egy emberre, hogy elmenjen a lemezért (autója egyikünknek sem volt!), hazavigye, belehallgasson és felvegye. A korongok délután 5 és 6 óra között startoltak a Hanglemezudvarban, mi már harmadkézből, úgy este 8 körül kaptuk kézhez a szállítmányt, és nemsokára becsöngetett érte valaki, hogy kivigye Csillaghegyre, ahová még éjszaka kiugrik motorral egy újpesti srác – és így tovább, szinte órára beosztva. A hétvége egyetlen napnak számított; a lemezek ilyenkor akkora utat jártak be, hogy összerakva körbeérné az Egyenlítőt.

(New Statesman | Hifi Magazin)

Ma is tanultam valamit 5

Megint 150 vadonatúj, izgalmas téma ismét meglepő válaszokkal

MEGVESZEM
Ma is tanultam valamit 1-2-3-4-5

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM