A város, ahol a rendszerváltás még Damjanich szobrát sem kímélte

damjamarx.png
2017.12.09. 19:18

Az 1989-1990-es rendszerváltás nem járt nagy utcai demonstrációkkal, talán Nagy Imre újratemetését nem számítva. A közterületeken igazán látványosan így abban jelent meg, ahogy a rendszerváltó hevület nekiesett az 1945 utáni, a munkásmozgalmi ideológia szülte szobroknak, emlékműveknek és emléktábláknak.

Elcseszett Lenin-szobrok, érthetetlen munkásmozgalmi Laoókon-csoportok, felszabadító vörös katonák, Kun Bélák, harminckét nevű Ságvárik és tanácsköztársaságunk hű emlékei kerültek a történelem szemétdombjára, vagyis jelentős részük persze múzeumokba, illetve néhány tucat a budatétényi szoborparkba. A többségükről nem is folyt esztétikai vita (például hogy szépek-e vagy sem, illenek-e a környezetükbe vagy sem), a mondanivalójuk miatt kegyvesztetté váltak, és az alkotóik örülhettek, hogy a szobordöntést megúszták a műveik. Persze nem mind – és a sors különös tréfája, hogy a többször is megrongált szobrok egyikének annyi köze sem volt a munkásmozgalomhoz, mint Leninnek a józan államférfiséghez.

Szegény Damjanich Jánosról, a ma Horvátországban lévő Sztázában 1804-ben Jovan Damjanić néven született – de magát magyarnak valló – későbbi honvéd tábornokról és aradi vértanúról van szó. Akit legfeljebb annyiban lehetne a munkásmozgalommal összekötni, hogy abban az évben érte el az első átütő katonai sikereit (a szerbek ellen a Bánságban), amikor Karl Marx megírta a Kommunista kiáltványt (1848).

Ja, és akárcsak Marx, ő is szakállas volt.

Ez a látszólag jelentéktelen körülmény (az aradi 13-ból hatan voltak szakállasok, de ha a Pesten kivégzett Batthyányt is hozzájuk soroljuk, akkor az október 6-i 14 vértanúból heten, szóval abban a korban nem volt valami egyéni hóbort a szakállviselés) nagyjából száznegyven évvel később számos szomorú félreértésre adott okot. Ha a világon nem is mindenhol, annak egy nagyjából 80 ezres szegletében mindenképpen.

Ezt a 80 ezres (ma már csak bő hetvenezres) szegletet Szolnoknak hívják, és a magyar hadtörténelemben párját ritkítóan sikeres tavaszi hadjárat részeként 1849. március 5-én itt arattak elsöprő győzelmet a császári erők fölött Damjanich – és a hozzá csatlakozott Vécsey Károly – csapatai (mondjuk a diadal után Damjanich előbb Vécseyvel, majd Vetter Antal vezérkari főnökkel is összeveszett, de ez csak apróság, majd 2135-ben, a NER fennállásának dicsőséges 125. évfordulóján se rugózik már senki azon, hogy Rogán és Lázár vagy hogy Simicska és Orbán hogy is huzakodtak az ántivilágban).

No de vissza Szolnokra! A sikeres csata miatt a városban van egyfajta Damjanich-kultusz, aminek számos kézzelfogható jele volt. „A már lebontott, de egykor legendás uszoda – a szolnoki póló fellegvára – is Damjanich nevét viselte, és egy időben két Damjanich-emlékmű is volt Szolnokon. Az egyik, a monumentálisabb most is áll az eredeti helyén, mégpedig a Tisza-Zagyva torkolat közelében, mi iskolás korunkban oda jártunk kis papírzászlókat kitűzdelni március 15-én. A másik egy sima mellszobor volt, 1984-ben állították föl az akkor Marx parknak nevezett területen” – mesélte erről Benedek Szabolcs, a tizennyolc éves koráig ott élő író.

 

Talán sejtik, hogy mi lehetett a sorsa a nyolcvanas évek második felében egy, a Marx parkban nemrég felállított mellszobornak, ami egy szakállas alakot ábrázolt. Pláne sejtik, ha emlékeznek még a cikk címére. Igen, szegény Damjanich tábornok szobra időről időre atrocitásoknak volt kitéve.

A nyár elején a parkban egy éjszaka ledöntötték és brutálisan szétverték Damjanich mellszobrát. Azt hitték, hogy Marx

– írta a már említett Benedek Szabolcs A nagy degeneráció című regényében. De egy másik könyvében, a szolnoki gyerekkorában, 1985-ben játszódó A kvarcóra hét dallamában is visszatér ez a motívum:

szobor
Fotó: Korányi Éva

A park szélén egyébként Damjanich tábornok is mellszobrot kapott. De csak egy egészen kicsit (...) Másokhoz hasonlóan én is csak évekkel később szereztem róla tudomást, amikor a rendszerváltás idején ledöntötték. A szakálla és a bozontja miatt összekeverték Marx Károllyal.

A dolog annyira gyönyörű, hogy bizonyára mindenki arra gondol, aki egy regényben (kettőben) ilyet olvas, hogy ez csak egy olyasfajta klasszikus és alaptalan városi legenda, mint hogy Deutsch Tamás valaha is kokózott volna. De nem, de nem, de nem, ez tényleg így történt (mármint a szobros)! Szabolcs a kérdésemre megerősítette, hogy a szobrot „a nyolcvanas évek második felében az éj leple alatt párszor ledöntötték, föltehetően azért, mert a park neve és a szakállas alak hasonlósága miatt Marxnak hitték”.

Elképzelhető, hogy valaki még ezután se olyan biztos a történet valódiságában, mint egyszeri őrmester az agitprop oktatáson abban, hogy lesz még kommunizmus a Föld egytizedén, sőt, egy századán is? Igen. Ezért aztán fellapoztam a megyei napilap, a Néplap archívumát. És mit találtam?

Vandál kezek – eléggé el nem ítélhető módon – ledöntötték a megyeszékhely Tisza-parti parkjában az uszoda mögötti Damjanich mellszobrot

írta az újság 1990. március 7-én (itt már eufemisztikusan Tisza-parti parkot írnak Marx park helyett, bár a hivatalos névmódosítás csak később történt meg). Igaz, a cikkben a rendőrség még azon a hivatalos állásponton van, hogy „szándékos rongálás nyomai nem találhatók a szobron, a ragasztó-kötőanyag elporladt, azért eshetett le talapzatáról”, bár a lap cikke azzal zárul: „persze nincs kizárva, hogy ledöntötték”. Két nappal később aztán egy újabb cikkben magyarázzák meg azt, amiről Benedek Szabolcs szavainak tanulsága szerint a városban ekkor már mindenki beszélt, csak nyilván nyomtatásban nem jelenhetett meg korábban:

„(...) A vörössipkások tábornokának emlékét többszörös emberi butaság csúfolta meg. Néhány évvel ezelőtt ugyanis – ez nem vicc! – egy, a magyar történelemben és művészettörténetben nagy járatlanságot mutató – bár a nevében ott szerepelt a magyar szó – tömegszervezet Marx szobraként akarta megkoszorúzni Damjanich mellszobrát. (...) Akkoriban ugyanis, mivel a szobor a Marx parkban áll, úgy terjedt el Szolnokon, hogy a szakállas bácsika a Kommunista Kiáltvány, a Tőke, stb. írójának emlékét őrzi.”

cikk

Bő egy hónapnak kell eltelnie, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy a márciusi szoborrongálás nem egyedi eset volt. Április 7-én számolnak be arról, hogy „a megyeszékhelyen a március 15-i ünnepségre visszaállították talapzatára Damjanich János korábban ledöntött mellszobrát. Nem lehet tudni, hogy milyen okokból, de valakik ismét ledöntötték, és most már meg is sérült.”

Hogy végül a szobor és az emberi hülyeség csatáját ki nyerte? Naná, hogy az emberi hülyeség.

Ahogy Szabolcstól megtudtam, a szobrot „egy idő után elvitték onnan, és a kilencvenes években az ugyancsak Damjanichról elnevezett múzeum belső terében állították föl újra. Úgyhogy végül is ez a második is megvan még, csak zárt helyen”.