Az ember, aki lyukkal a hasán élt, és ennek az orvosa nagyon örült

A Mackinac-sziget festői, bár kicsit esős sziget a Michigan- és Huron-tó találkozásánál. A 19. század elején nagy biznisz volt errefelé a szőrme, a helyi vegyesboltban egymásnak adták a kilincset a prémvadászok. Egy ilyen napon, 1822. június 6-án kisebb tragédia történt: egy figyelmetlen vevő csőre töltött muskétája elsült, és a közvetlen közelről telibe trafált egy másik vásárlót.

Az áldozatot, bizonyos Alexis Bidagan St. Martint a gyomrán érte a lövés, és a gyomor itt nemcsak testtájékot jelent, hanem a lövedék konkrétan ki is lyukasztotta a fontos emésztőszervet, mielőtt távozott St. Martin testéből. Ez a 19. század elején egy eldugott prémvadászfaluban nagyjából a halálos ítélettel volt egyenértékű, de azért a boltos gyorsan elszalajtott a közeli Fort Mackinac orvosáért, William Beaumontért. Beaumont nem fűzött sok reményt az alig húszéves St. Martinhoz. A meglőtt férfiban 17 napig nem maradt meg az étel, mert egyszerűen kipréselődött a testén keletkezett lyukon (a korabeli beszámolók szerint addig „tápláló beöntésekkel” tartották életben a beteget), de aztán a meglőtt gyomor elkezdett gyógyulni és újra működni. A fiatalember lassan felépült, még ha nem is teljesen: a bőrön, illetve a gyomron keletkezett sebszélek összenőttek egymással, gyomorsipoly keletkezett.

A betege állapotát olykor ellenőrző Beaumont ezen a ponton feltette magának a kérdést: „Te, William, mi lenne, ha ezt a páratlan orvostudományi lehetőséget kihasználva évekig kísérleteznék ezen a fickón, és aztán hiánypótló könyvet írnék az emberi emésztés működéséről?” Na jó, lehet, hogy a jó doktor nem pont ezt gondolta, viszont pontosan ez történt.

St. Martin sérülése ugyanis elég komoly volt ahhoz, hogy ne folytathassa tovább a prémvadászok zord életét. Segélyért sem folyamodhatott, mert francia-kanadai volt, így nem jogosult anyagi támogatásra Mackinac környékén. Hazament volna Quebecbe, de Beaumont úgy vélte, a beteg nem élné túl az utat. Az orvos ezért – állítása szerint puszta emberbaráti szeretetből – szárnyai alá vette St. Martint: személyes cselédjévé fogadta és fizetésért cserébe mindenféle munkákat végeztetett vele a ház körül. Néha pedig kísérletezett St. Martin gyomrával, amit nagyon komolyan vett – annyira, hogy később még szerződést is kötött az amúgy olvasni sem tudó sérült férfival. Ez gyakorlatilag arra kötelezte St. Martint, hogy meg kell engednie az orvosnak, hogy nyúlkáljon benne.

A kísérletek ugyanis főleg abból álltak, hogy Beaumont mintákat vett St. Martin gyomortartalmából és gyomorsavából, illetve azt vizsgálta, hogy a férfi gyomra milyen mértékben emészt meg különféle ételeket. Madzagra kötött ételeket (többek közt különféle nyers húsokat és zöldségeket) dugdosott a sipolyon keresztül a gyomorba, majd egy, két, három vagy még több óra múlva előhúzta azokat és leírta az állapotukat. Máskor hőmérőt vagy kisebb mintavevő kanalat dugott a nyílásba, egy alkalommal pedig az orvos

St Martinnak egyre inkább megfeküdte a gyomrát a sok kísérletezés. Eleve gondjai voltak az étkezéssel, de Beaumont kutatásai alatt rendszeresen érzett fájdalmakat, hányingert és szédülést. Ráadásul az orvos nem tisztelete betegét: fennmaradt leveleiben semmirekellőnek, hálátlannak, részegesnek nevezi St. Martint. Ennek ellenére amikor 1825-ben Beaumont a New York állambeli Fort Niagarába költözött, St. Martin oda is követte. A kísérletekkel töltött évek viszont megviselték a pácienst: a kellemetlen mellékhatásokon túl nyilván jobb dolga is volt húszas éveiben, mint hogy esténként egy goromba doktor élő élelmiszerraktárként funkcionáljon. Ezért hamarosan megszakította az együttműködést az orvossal, és visszatért Kanadába, ahol családot alapított, és normális életet élt (azt leszámítva, hogy egy dugóval kellett betömnie a testén tátongó lyukat).

Beaumont négy évvel később még egyszer rávette a férfit, hogy újra kísérletezzenek, ekkor már Washingtonban (St. Martin családjával igen szegény volt, gyakorlatilag nyomorogtak, így rá volt szorulva a doktor pénzére). A furcsa és orvosetikailag erősen kérdéses orvos–beteg-kapcsolat 1832-ben ért végleg véget, amikor St. Martin megkapta otthonról egyik fia halálhírét. Beaumonttal megbeszélte ugyan, hogy folytatják majd a közös munkát, de erre végül nem került sor. Ahogy arra sem, hogy az orvos bevarrja a lyukat St. Martin gyomrán (ezt ugyanis korábban megígérte).

Alexis St. Martin Kanadából végül St. Louisba költözött, és hosszú életet élt lyukkal a hasán. Hat gyereke született, és 87 éves korában hunyt el. Élete során még többször is zaklatták orvosok és sarlatánok, próbálták rávenni kísérletekre, de St. Martin gyomra többet nem vett be ilyesmit. Halála után a férfi családja annyira tartott attól, hogy esetleg valamelyik vehemens próbálkozó kiássa St. Martin holttestét, hogy

William Beaumont megcsinálta a szerencséjét azzal, hogy azon a nyári napon ellátott a Mackinac-szigeten egy meglőtt fiatalembert. 238 kísérletét egy 1838-ban publikált könyvben összegezte, ami rengeteg fontos tapasztalatot írt le egy olyan korban, amikor az emberi emésztőrendszer felépítését már pontosan ismerték, de a működését még nem. Beaumont kutatásai világosan megmutatták, hogy az emésztés elsősorban kémiai folyamat, nem pedig izommunka, és értékes adatokkal szolgáltak egyes ételfélék emészthetőségi tulajdonságairól (például a kávé és az alkohol hatásáról). Beaumont nevét ma is több kórház és orvosi iskola viseli, főleg Michigan államban, ahol a bizarr kutatómunka kezdődött.

A könyv egyébként megtalálható az interneten. Akinek van hozzá gyomra, olvassa.

(Borítókép: Az épület melyben St. Martin sérülését szerezte - forrás: Wellcome Collection)