A szerelem istennője egy levágott péniszből született

GettyImages-464440763
2018.02.14. 07:13

A modern szerelem valami nagyon személyes, valami nagyon a lélekből fakadó, ami akkor is az intimitást sugallja, amikor ezt az intimitást ország-világ elé tárjuk. De a szerelem nem volt mindig romantikus, érzelmes vagy érzékeny: a régebbi korokban sokkal kozmikusabb vágyként képzelték el, amely egyaránt áthatja az állati, az emberi és az isteni világot. Ennek megfelelően a szerelem istennőjének származása az ősi mitológiákban szorosan kapcsolódott a természeti törvények kialakulásához, melyeket a vallásos képzelet a különböző istengenerációk váltakozásán keresztül mutatott be.

A legismertebb szerelemistennő, Aphrodité (aki a Római Birodalom nagy vallási szintézisében Vénuszként élt tovább) is viharos idők szülöttje volt. Születésének előzménye (melyet Hésziodosz jegyzett fel) az volt, hogy Gaia, a Földanya megelégelte, hogy Uranosz, az ég istene nyakra-főre nemzi vele a különféle isteni és szörnylényeket, csakhogy azokat később nem engedi normális életet élni:

mert sorban mihelyest közülük csak megszületett egy,

elrejtette a föld mélyén mindet, hogy a fényre

föl ne kerüljenek, és még tetszett is neki álnok

tette.

Ezért azután merényletre bujtotta apjuk ellen a gyermekeit, azután a sokaságból egyedüliként vállalkozó Kronosz kezébe nyomott egy sarlót, majd jól elrejtette őt a közelében. És innen átadnám a szót Hésziodosznak:

Jött - a sötét Éj volt a kisérete - Úranosz is már,

Gaiát vágyódó szerelemmel akarta ölelni,

minden irányba kinyújtózott, s fia bal keze lesből

tört rá, míg jobbjában feltartotta az órjás,

jólköszörült sarlót, avval jó apja szemérmét

hirtelenül lenyiszálta s egész erejét beleadva

dobta a háta mögé.

Igen, jól olvassa: Kronosz kasztrálta a saját apját, majd péniszét, amilyen messze csak tudta, elhajította. Uranosz lecsöppenő véréből születtek az óriások, a fúriák és a kőris nimfák, Uranosz férfiéke pedig Földközi-tengerbe pottyant, ahol „isteni bőrről cseppent fényes hab körülötte”, és ebből a habból lépett ki már teljes szépségében Aphrodité előbb Kithíra, majd pedig Ciprus szigetére, és alapította meg kultuszát.

A klasszikus kultúra sem tüntette el a vad kultusz nyomait

Uranosz nemi szervével együtt elveszítette teremtő hatalmát és főisteni címét is, és az Ég éjjelente már nem borult rá a Földre, hanem csak helyén tartotta azt. A vallástörténészek értelmezése szerint ez a kasztrálás zárta le a mértéktelen nemzés korszakát, és küldte nyugdíjba az első istengenerációt (bár Gaia még a harmadik generáció, az olimposzi istenek ellen is sorra vezette a felkeléseket).

A Hésziodosztól ránk maradt történet nem az egyetlen, ami Aphrodité születését elmeséli. Egy másik, homéroszi változat már az olimposzi családba illesztette be őt Zeusz és Dioné gyerekeként. De a görögöket ez az ellentmondás nem zavarta, mert – ahogy Sarkady János és Ritoók Zsigmond írták a Görög művelődéstörténetben –

A görög vallás nem ismert merev dogmákat, szent könyveket, amelyek egyedül érvényesen megmondják, mit kell hinni az istenekről. Az istenekben a görögök a maguk világát értelmezték, és ahogy változott a világ, úgy változtak az istenek is.

A vallástörténészek mára kimutatták, hogy a levágott péniszből születő Aphrodité figurája egy igen ősi, indoeurópai toposzt őriz, ami az időszámításunk előtti XIV–XIII. századból származó hettita (kis-ázsiai) mítoszokból is visszaköszön. Ezekben Kumarbi isten próbálta meg átvenni a hatalmat Anutól, az ég istenétől, és amikor atyja szökni próbált, akkor Kumarbi leharapta a nemi szervét. Anu viszont erre megjegyzi, hogy a szájába jutó sperma megtermékenyítette fiát, és amikor erre Kumarbi a földre köp, akkor megszületik Tesub, a viharisten (Zeusz egyik ősi attribútuma is a viharok feletti hatalom) és Istár, a szerelemistennő.

Az indoeurópai motívumok mellett Aphrodité alakja hellenizált formájában is egy sor klasszikus közel-keleti elemet őrzött meg: egy himnusz a Vadak Úrnőjeként mutatja be, oroszlánokkal, farkasokkal és medvékkel körülvett veszedelmes istennőként, és az is jellemző, hogy a trójai háborúban az ázsiai fél egyik leghatalmasabb patrónusaként jelenik meg. A keleti istennőkkel, a babilóniai Istarral, a főníciai Astartéval vagy a sumer Inannával az is közös vonása, hogy mindannyian a prostituáltak patrónusai voltak.

Keleti származását a nyelvészek is bizonyítottnak látják: bár Hésziodosz az Uranosz pénisze által kavart habra használt görög kifejezésből származtatta nevét (aphrós=tengerhab), újabb nyelvészeti kutatások szerint neve inkább sémita eredetű. 

A házasságtörőket is bujtogatta

Aphrodité azonban keleti kolléganőivel ellentétben sosem vált szelíd termékenység-istennővé, inkább a vágy felkorbácsolásában jeleskedett. De nemcsak a nemi közösüléseket szentelte meg, hanem még a házasságtörést is, hiszen Zeusznak is ő vette el az eszét, és hajtotta Héra megcsalására. A görög vallásos fantázia egyik legjobb poénja, hogy férje, Héphaisztosz pont az egyik legsótlanabb istennel, Arésszal való hetyegése közben leplezte le Aphroditét, és ejtette foglyul egy aranyhálóval.

Az Aphroditével kapcsolatos szertelen vallásos fantázia másik remekét Platón Lakomájában lehet olvasni. Ebben az egyik lakomázó állítja – már ha az évődő-élcelődő eszmefuttatást állításnak lehet venni –, hogy valójában két  Aphrodité van:

Az egyik, az ősibb, Uranosz anyanemszülte leánya, akit mi „az éginek” tisztelünk; a másik Zeusz és Dioné leánya, akit közönségesnek" hívunk.

Ráadásul ez az ősibb, kasztrálásból született Aphrodité a magasabb rendű, égi szerelem istennője, szemben az ifjabb Aphroditével, melynek átlaghíve

közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik: szépet, csúnyát, vegyest.

Ezzel szemben a magasabb rendű szerelem hívei szellemileg is magasabb rendű kapcsolatra vágynak,

arra, amire ma szinte mindenki kapásból rávágná: pedofília

Méghozzá pontatlanul, mivel Platón lakomázói egyetértettek abban, hogy a korban elfogadott, sőt legelterjedtebb kapcsolati forma, a pederaszteia a szerelem legmagasabb rendű kifejeződése, melyben az idősebb férfi, az erasztész óvja, tanítja, vezeti ifjabb kedvesét, az eromenoszt, aki ezzel szemben szépségével és szolid szexuális szolgáltatásaival hálálja meg a törődést. Ennek a szerelemnek az istennője az „égi Aphrodité”

(az ő) hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel, nem szedik rá a még butácska állapotjában elszeretett serdületlen fiút, nem figurázzák ki, nem hagyják faképnél újabb kedvenc miatt.

Nyitókép: A legismertebb ábrázolása a szerelem istennőjének: Botticelli Vénusz születése című festménye (1482–86 körül) az firenzei Uffizi képtárban (Getty Images Hungary)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?