Amikor az amerikai kormány tudatosan mérgezte a zugivókat

A szesztilalom története még a 19. század végére nyúlik vissza, amikor is az USA-ban az elsősorban Németországból bevándorolt iparosoknak köszönhetően elszaporodtak a sörgyárak és egyre több ipari méretű sörfőzde nyílt az országban. Ezek a sörgyárak, hogy el tudják adni termékeiket és biztosítsák piaci helyzetüket, egyre több "saloont" nyitottak, amit ma szimplán csak kocsmának hívunk. A nagy mennyiségű sörgyártás miatt ezek a szalonok annyira elszaporodtak, hogy bizonyos nagyvárosokban 150-200 főre jutott egy, és néhány közülük prostituáltakkal vagy szerencsejátékokkal igyekezet még több vendéget becsalogatni. A sörgyárak agresszív üzletpolitikája és az ennek eredményeképp növekvő tömeges alkoholfogyasztás természetesen nagy ellenszenvet váltott ki a társadalom jelentős részéből. Ezért is alakulhatott meg 1893-ban az Anti-Saloon League (szabad fordításban: Kocsmaellenes Liga), zászlajára tűzve a tilalom bevezetését.

Habár a korszakban több szervezet is volt Amerikában, amelyek szintén ezért küzdöttek – ilyen volt a Woman's Christian Temperance Union (Női Keresztény Mértékletességi Unió), a Prohibition Party (Tilalmi- vagy Szesztilalmi Párt), vagy említhetnénk Carrie Nation fejszés harcát is – ezek sosem váltak nagy politikai és társadalmi erővé. Az Anti-Saloon League viszont a 20. század első éveiben, majd az első világháborút követően országos méretű tényezővé nőtt. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy

Így tartoztak köreikbe a republikánus és demokrata pártok képviselői, szavazói, konzervatív vallási felekezetek (első sorban baptista és metodista), szüfrazsett aktivisták, de még Ku-Klux-Klán tagok is az ország déli részén.

Erőfeszítéseik az USA alkotmányának 18. módosításával váltak valóra, amely illegálissá tette bármilyen intoxikáló hatású ital gyártását, fogalmazását. A módosítás végrehajtását az ún. Volstead Act/National Prohibition Act (Volstead vagy nemzeti tilalmi törvény) volt hivatott keresztülvinni, amely 1920. január 17-től lépett hatályba az egész országban. Igaz, egyes államokban ekkor már érvényben volt a tilalom.

A fent látható Wayne B. Wheeler az Anti-Saloon League kvázi vezetője, domináns személyisége volt. Munkája meghatározó volt a szesztilalom gyakorlati megvalósításának kivitelezésében, és közreműködött a Volstead Act keresztülvitelében is. Szigorú jellemének és nyomásgyakorlásra alapuló politikájának köszönhetően a szervezet célja a szesztilalom szinte minden eszközzel való betartása lett, kihasználva a törvény szigorát és erejét még annak árán is, ha sokakat elrettentenek ezzel.

A tilalom gyakorlati megvalósítása azzal a már filmekből is jól ismert jelenettel indult, amikor is a sörgyárak és más üzemek elkobzott készleteit a csatornákba öntették.

Amint azt a számos filmből (is) jól tudjuk a szesztilalom bevezetése nem éppen úgy ment végbe, mint ahogy azt annak kiötlői elképzelték, vagy legalábbis hosszú távon nem. Az emberek továbbra is fogyasztottak alkoholt, de ezt beszerezni ezentúl már csak illegális forrásból lehetett. Mindez létrehozta azt az ideális környezetet, amely az országos szintű szeszcsempészethez és az azt irányító szervezett bűnözéshez vezetett. Megemlítendő, hogy a törvény elsősorban a szeszesitalok gyártását és forgalmazását tiltotta. Tehát házilag készült bort és sört korlátozott alkohol tartalom és mennyiség mellett lehetett fogyasztani, továbbá orvosilag előírt tömény italokat engedélyeztek. Mindemelett az ipari felhasználású alkoholszármazékok továbbra is kaphatóak voltak. Mindez együtt járult hozzá ahhoz, hogy a szeszdílerek a nagyobb profit érdekében rosszabb minőségű, vagy esetleg szennyezett italokat árultak, mivel azok már nem estek állami ellenőrzés alá, és ezeket sokszor ipariszesz felhasználásával készítették.

Az amerikai pénzügyminisztérium alá tartozó Bureau of Prohibition (Szesztilalmi Hivatal), amely a szesztilalom gyakorlati betartásáért felelős intézmény volt, olyan szélsőségekig elment, hogy az ipari alkoholhoz különböző vegyianyagokat adott, így téve azokat fogyaszthatatlanná.

Mindezt az Anti-Saloon League közbenjárására tették, amely az alkoholtól való elrettentés újabb eszközének tekintette a tudatos mérgezést.

A korabeli újságokban több cikk is megjelent arról, hogy az ünnepek környékén milyen tömeges alkoholmérgezési esetek történtek. Ezek jelentős része származhatott házi készítésű, rosszul lefőzött italokból, de mivel köztudott volt, hogy az állami szervek mérgezik az ipari alkoholokat, a szesztilalom ellenzői hevesen szót emeltek ez ellen a gyakorlat ellen. Edward I. Edwards, New Jersey akkori szenátora csak legalizált gyilkosságnak nevezte az egészet, nem alaptalanul.

Wheeler az ilyen és ehhez hasonló vádakat általában ilyen megjegyzésekkel hárította el:

„Az a személy, aki megissza ezt az ipari alkoholt tudatos öngyilkosságot követ el ... Egy rossz szokás gyökerestől való kiirtása sok életbe és hosszú évek erőfeszítéseibe kerül.”

Wheeler – és ezzel együtt az Anti-Saloon League – ennyire szigorú és kegyetlen hozzáállása hosszú távon nem tett jót népszerűségüknek. A szesztilalom kezdeti éveit követően folyamatosan veszítettek népszerűségükből, és az 1920-as évek végére már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem egészen azt eredményezi a tilalom, amit szerettek volna elérni. Az alkoholfogyasztás valóban jelentősen csökkent (nagyjából 70 százalékkal), de aki továbbra is ivott, az illegálisan szerezte be a szeszt, felvirágoztatva ezzel a szervezett bűnözést. Az ellenőrizetlen alkohol és az államilag mérgezett alkohol pedig rengeteg áldozatot szedett; egyes becslések szerint a tilalom 1933-as eltörléséig 50 ezer ember halt meg mérgezett alkoholtól. A veszteségeket tetézte az 1929-es nagy világgazdasági válság, amelyet követően az államnak nagy szüksége lett volna a korábbi, megadóztatott alkoholból származó bevételekre.

A történet vége a 21. alkotmánymódosítással jött el, amit 1933. december 5-én ratifikáltak, eltörölve a 18. alkotmánymódosítást és ezzel együtt a szesztilalmat is. Az amerikai történelem meglehetősen érdekes szakasza volt ez a 13 év, tele rengeteg szélsőséggel és rendhagyó eseménnyel. Az utókor fontos tanulságokat vonhat le azzal kapcsolatban, hogy bizonyos szerek tiltása vagy engedélyezése összességében mennyire is járul hozzá a kitűzött célhoz.