Mi ez a lószőr a fejeden, nemi beteg vagy?

A rizsporos parókák csaknem két évszázadon át voltak meghatározó divatipari kiegészítők. Más kérdés, hogy ezt a divathullámot nem holmi esztétikai elvek inspirálták, hanem a borzalmas higiéniai körülmények és a fertőző betegségek.

A modern angol nyelvben a paróka szót wignek írják, de a régi főnév (peruke) kifejezetten az 1580-as években elterjedt rizsporos parókát írja le. A pestisjárvány ekkor már lecsengett, és új fertőzés kezdett pusztítani Európában: a szifiliszjárvány. Mivel az antibiotikumot akkor még nem ismerték, a kórházakat ellepték a betegek, akik változatos tünetekre panaszkodtak: nyílt sebek, ronda kiütések, részleges vagy teljes vakság, demencia – és persze a hajhullás.

Mai ésszel nehéz felfogni, hogy a felsorolt tünetek közül sokan miért a kopaszságot tartották a legszörnyűbb sorscsapásnak. Elvégre mi már túl vagyunk Achim Lauritzenen (Das Erbe der Guldenburgs!), Kojaken és X professzoron; és merné bárki azt mondani, hogy Vin Diesel nem elég maszkulin, mert homloktól fölfelé egy biliárdgolyóra hasonlít? Ugye, hogy nem. De akkoriban a dús hajkorona a férfiasság és az egészség szimbóluma volt. Aki megkopaszodott, azt családostól körberöhögték. (Nem vicc: az angol parlamenti képviselő, Samuel Pepys feljegyzéseiben amiatt aggódott, hogy ha az öccse túl is éli a szifiliszt, soha többet nem mutatkozhat kopaszon a nyilvánosság előtt, mert az nagy szégyent hozna mindannyiukra.)

Végül megszületett a válasz a kínzó kopaszságra, és beindultak az első parókamanufaktúrák. A ló- és kecskeszőrből, illetve emberi hajból készülő parókák nemcsak a részleges vagy teljes kopaszságot fedték el, hanem a szifiliszesekre jellemző szivárgó keléseket is az arcon. A púderezés ötlete onnan jött, hogy a műhajat valamivel illatosítani kellett, mert a narancs- vagy levendulakivonattal beporzott paróka kevésbé volt büdös, mint a natúr darabok.

A parókára mindenki szükséges rosszként tekintett, egészen addig, amíg XIV. Lajos, Franciaország uralkodója 17 éves korában kopaszodni nem kezdett. A hírneve miatt aggódó uralkodó 1656-ban nem kevesebb mint 48 parókakészítőt bérelt fel, hogy megfelelő műhajat készítsenek neki. Öt évvel később az angol király, II. Károly – XIV. Lajos unokaöccse – követte a király példáját, amikor őszülni kezdett. (Alighanem mindketten elkapták a szifiliszt, de ezt máig bizonyítatlan.) Így, hogy a paróka az uralkodók által elfogadott viseletté vált, az arisztokrácia is utánozni kezdte őket.

A parókák ára a kereslet hatására növekedni kezdett, és meg sem állt a csillagos égig. Eleinte 25 shillingért is lehetett parókát kapni – ez egy londoni polgár egyheti átlagfizetése volt –, de amint a nemesség fölfedezte magának, a szebb darabokért nem ritkán 800 shillinget is elkértek. A paróka státusszimbólum lett: a leghosszabb, legnagyobb példányok viselőiről tudni lehetett, hogy ők igazán gazdagok, hiszen egy ekkora parókát is megengedhetnek maguknak.

A divathullám túlélte a francia és az angol királyokat is. A paróka igen praktikus viselet volt, mivel akkoriban nemcsak a nemi betegségek, hanem a fejtetvek terjedését sem sikerült kordában tartani, és hát tudják, kinek volt ideje meg kedve egyesével szedegetni a kis vérszívókat! Inkább visszaküldték a tetves parókát a parókakészítőhöz, aki kifőzte és megtisztította a műhajat.

A paróka népszerűsége a XVIII. század végén hanyatlani kezdett. A francia forradalomban fellázadt polgárság a nemesség burzsoá divathóbortjának tartotta a parókát (meg hát a guillotine pengéje is könnyen elakadt benne), a britek meg azután hagytak fel a viselésével, hogy William Pitt miniszterelnök 1795-ben különadót vetett ki a parókapúderre. Azóta mindenhol a rövid hajat tartják férfias frizurának, leszámítva a metálzenészeket.