Alkoholból volt a torpedók üzemanyaga, megitták a tengerészek

2018.05.15. 00:07 Módosítva: 2018.05.15. 00:07

A kábító-, nyugtató, bódító és élénkítőszerek nagyjából azóta számítanak a tengerhajózás alapkellékei közé, hogy a Földközi-tengert járó Odüsszeusz három tengerésze alaposan betépett a lótuszevők földjén. És bár a dohánytól az ópiumig egy sor bódítószert a tengerészek terjesztettek el a világon, azért a nyugati országok hajósai rendszerint megmaradtak az alkoholnál – amit a trópusokon bélfertőtlenítő hatása miatt is preferáltak. 

Captain Theodore Westfall and Captain Carl Bushnell of the Burea

Ezért is érte mentőövön aluli cápaharapásként az amerikai haditengerészeket az első világháború alatt meghozott szabály, ami betiltotta a hajókon való alkoholfogyasztást. Természetesen az intézkedést – hasonlóan a pár évre rá bevezetett általános alkoholtilalomhoz – ahol lehetett, megszegték. A legleleményesebbnek a tengeralattjárókon szolgáló tengerészek bizonyultak, akik

a torpedók üzemanyagából csináltak koktélt.

A tengeralattjárókon használt 21 hüvelykes (530 milliméteres) Mk 14-es típusú torpedót ugyanis 90 százalékos etil-alkohol (etanol) hajtotta. Ez az a vegyület, amit a hétköznapi szóhasználatban csak alkoholként emlegetünk, és alkoholként iszunk – persze jó esetben nem 90 százalékos töménységben. A tengeralattjárók legénysége is inkább koktélokat kevert a torpedó-üzemanyagból; a lecsapolt alkoholt ananászlével hígították (visszaemlékezések szerint 2 a 3-hoz arányban), és kész is volt a torpedódzsúsz.

Az Mk 14-es torpedót a harmincas évek elején állították rendszerbe, amikor már élt a nem fogyasztásra szánt szeszek denaturálásának gyakorlata, és hamarosan a tengerészetnél is úgy döntöttek, fogyasztásra alkalmatlanná teszik a torpedók üzemanyagát, és az etanolhoz hozzálöttyintettek egy kevés metil-alkoholt (metanolt), amitől az már nemcsak a májra lett veszélyes, hanem a látásra is.

Az 5-10 százaléknyi metanolt a tengerészek fedélzeti eszközökkel próbálták elválasztani az etanoltól, de a kísérletezések – talán legkétségbeesettebb az volt, amikor kenyéren szűrték át az üzemanyagot – sorra kudarcot vallottak. A kudarcért pedig komoly mérgezéses tünetekkel kellett fizetni; és mivel a haditengerészet nem szívesen vesztette el drága pénzen kiképzett embereit, ezért kénytelen volt stratégiát, azaz adalékanyagot váltani. Az etanolhoz kis mennyiségű tejfűolajat kezdtek keverni; a Délkelet-Ázsiában termő növényből sajtolt olaj ugyanis erős hashajtó, és úgy gondolták, hogy az első néhány hasgörcs majd elrettenti a torpedók megdézsmálóit.

Mark 14 torpedo side view and interior mechanisms, Torpedoes Mar

Csakhogy a Csendes-óceáni Flotta vezérkara nem számolt azzal, hogy a metanollal ellentétben a tejfűolajnak magasabb a párolgáshője, mint az etanolnak, ezért az új keverékből a tengeralattjárókon felállított lepárlókban lassan bár, de ki lehetett nyerni a tiszta alkoholt. A flotta következő lépése aztán egyszer s mindenkorra véget vetett a piálásnak:

az egész tengeralattjáró-flottillát átállították az elektromos meghajtású Mk 18-as torpedókra.

Méghozzá 1943-ban – pont, amikorra végre sikerült kigyógyítani a tengeralattjárók legfontosabb fegyverét az összes gyerekbetegségéből. Márpedig ebből volt bőven, ugyanis a nagy világválság idején rendszeresített fegyvernél a tengerészet meg akarta spórolni az éleslövészeteket. Az Mk 14-es kegyetlen drága volt: egyetlen torpedóval 10 ezer (mai értéken 160 ezer) dollár repült bele a tengerbe. Így viszont csak tíz évvel rendszerbe állítását követően, az első harci bevetéseknél derült ki, hogy az Mk 14-esen a menetstabilizátortól kezdve a túlérzékeny mágneses detonátoron át a mélységszabályzó mechanizmusig minden rossz. Az amúgy a csendes-óceáni hadszíntér kulcsfegyvernemének számító tengeralattjárók rengeteg torpedót lőttek ki feleslegesen, mígnem 1942-re sikerült kijavítani a konstrukciós problémák nagy részét.

Pedig a tengeralattjárókon a torpedókkal való kínlódás nélkül is épp elég nehéz volt az élet

ezt a szolgálatot tényleg nehéz lehetett józanul elviselni.

Az amerikai tengeralattjárók ugyanis hosszú, majdnem két hónapos őrjáratokat teljesítettek a Csendes-óceán unalmas vizein. A légperiszkóp és az atommeghajtás előtti korszak járműveiként alapesetben a felszínen hajóztak, csak akkor merültek periszkópmélységbe, ha feltűnt a láthatáron egy gyanús hajó. De sok örömet nem lelhettek a trópusokon való cirkálásban, mivel a legénység nagy része az egyenlítői nap hevítette/monszunviharok hajigálta acélszivar belsejében aszalódott (ami még akkor is idegőrlő volt, ha az amerikai tengeralattjárók kényelemben messze-messze kimagaslottak a többi flotta hasonló egységei közül). Ha pedig a hajó lemerült – a szabályzat szerint minden japán bázis 500 mérföldes körzetében nappal csak víz alatt tartózkodhattak –, akkor a hőmérséklet a légkondicionáló ellenére is felszökött, a levegő pedig gyorsan elhasználódott.

Ma is tanultam valamit 1-2-3-4-5

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM
Ma is tanultam valamit 5

Megint 150 vadonatúj, izgalmas téma ismét meglepő válaszokkal

MEGVESZEM