40 kilométerről szétlő egy erődítményt, náci, és nagyon drága, mi az?

GettyImages-590677165
2018.06.09. 07:48

Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom kancellárja kezdetben úgy tervezte, hogy Franciaország lerohanásakor földig rombolja a német-francia határra felhúzott erődrendszert. A Maginot-vonal a francia-olasz, a francia-német és a francia-luxemburgi határon biztosított volna védelmet a német revans törekvések ellen. Az erődrendszer teljes hossza 350 kilométer volt, a kiépítése 1930-tól 1933-ig tartott, és ötmilliárd frankba került.

A német hadsereg-parancsnokság 1934-ben adott utasítást a Krupp fegyvergyártó cégnek, hogy építsen egy, az erődvonal felszámolására használható gigantikus ágyút. A projekt leglelkesebb támogatója maga Hitler volt. A Führer 1936 végén érdeklődött a csodafegyver állapotáról, de a végleges tervet a német főparancsnokság csak 1937 végén hagyta jóvá. Az építése már ekkor megkezdődött, de a fémmegmunkálás és az acélkovácsolás nem várt nehézségek elé állította a Krupp mérnökeit. A csodafegyver tesztelése 1939-ben kezdődött a rügenwaldi lőtéren.

Úgy hívták: SChwerer Gustav, vagyis Nehéz Gusztáv.

A fegyvert a főmérnök, Alfred Krupp édesapjáról nevezték el így; a második megrendelt ágyút, a Dorát a mérnök feleségéről. Biztos látták már képeslapokon, hogy néztek ki; mintha egy náci sci-fiből vagy egy japán videojátékból léptek volna ki. De a Gustav és a Dora csakugyan léteztek.

Az ágyúkat végül nem a francia megszállás alatt vetették be. A Maignot-vonal ostroma elmaradt, mert a német offenzíva – vagyis a metamfetamintól belőtt német harckocsizók, élükön Erwin Rommel tábornokkal –, az Ardennek-hegységen csörömpölt keresztül. A francia erődrendszer pedig az utánpótlás hiányában omlott össze, nem a Gustav csapásai miatt. A náci vezérkarból egyébként kevesen osztották Hitler lelkesedését, és nem igazán bánták, hogy nem vethették be a szuperfegyvert. De 1941-ben, egy évvel Franciaország megszállása után

a Krupp a Führer rendelkezésére bocsátotta minden idők legnagyobb tüzérségi lövegét.

A két sínpáron szállítható ágyú 12 méter magas és 47 méter hosszú volt, a csöve 30 métert tett ki. Az össztömege 1350 tonna volt, és 4-11 tonnás lövedékeket tudott 47 000 méteres távolságra lőni. A 11 tonnás lövedék annyira brutális pusztítást végzett, hogy Hitler parancsba adta: az ő beleegyezése nélkül ezt sosem szabad használni a harctéren. Talán ez lehetett az oka, hogy a Gustavot éles harci helyzetben sosem használták 11 tonnás töltettel. 

De erre nem is volt szükség: a tesztek azt mutatták, hogy a héttonnás lövedékekből csak hat kellett, hogy darabokra tépjen egy erődítményt, mivel ezek a hétméteres betonfalat és a méternyi vastag acéllemezt is átütötték.

A hét-tízmillió német birodalmi márkába került Gustavot a Krupp ingyen gyártotta a náciknak, hűen a cég filozófiájához, miszerint az első modellt mindig ingyen adják. Bár a Maginot-vonal ostromáról lecsúsztak, a németek a szovjet fronton vetették be az ágyút. A Gustavot 1942 februárjában indították el a Krím-félsziget felé egy másfél kilométer hosszú szállítóvonaton. A fegyvernek saját, egyedi vasútvonalat építettek Szimferopol és Szevasztopol között.

A szevasztopoli ostromban a Gustav végre bebizonyíthatta a félelmetes tűzerejét. Alig két hét alatt csupán 48 lövést adott le, de ettől, illetve a tesztelésen elpufogtatott, nagyjából 250 tesztlövéstől az ágyúcső használhatatlanná vált. De a végeredmény magáért beszélt: július 4-re a nácik porig rombolták Szevasztopolt. Az egyik lövedék 100 lábnyi, azaz nagyjából harminc méternyi talajrétegen is áthatolt, és felrobbantott egy föld alatti lőszerraktárat.

A Gustav csövét az ostrom után a Krupp újraszabályozta az esseni gyárában, így a fegyver bevethető lett volna Leningrádnál is. Mégsem adtak le vele egy lövést se; 1942 és 1943 között a város közelében parkoltatták.

Hogy miért nem használták? Mert a csodálatos, világpusztító fegyvernek komoly hátrányai voltak:

  • Túl nagy volt. A Gustav méreteiből fakadóan városokat dönthetett romba. A nácik számítottak rá, hogy a pszichológiai hadviselésben is komoly szerepe lehet: ki ne rémülne halálra egy elpusztíthatatlan, toronyház méretű szupertank láttán? Hát mondjuk azok a szövetséges vadászpilóták, akik gépen szállnak fölébe, kilométerekről kiszúrhatják, ha közeledik, és riaszthatják a földi tüzérséget.
  • Nehéz volt mozgatni. A monstrum mozgatásához speciális sínrendszert kellett kiépíteni, ami rengetegbe került, és a németeknek, hogy előrenyomulhassanak sínt építeni, először mindig meg kellett tisztítaniuk a terepet. Csak utána jöhettek a pionírok, és végül a Gustav.
  • Túl sok humán erőforrást igényelt. A Gustav működtetéséhez kétezer gyalogos katonára volt szükség. A túlnyomó többségük nem is az ágyú kezelésével volt elfoglalva, hanem a fegyver védelme volt a feladatuk.
  • Körülményes volt a használata. A fegyvert ugyan szét lehetett szerelni, hogy könnyebben szállítható legyen  így is egy másfél kilométer hosszú vasúti szerelvényen fért csak el , de a Gustav öt fő elemének összeszerelése négy napig tartott.
  • Lomha és pontatlan volt. Az ágyú elsütéséhez szükséges eszközök kalibrálása órákba telt, és a Gustavból még ezek után sem lett precíziós railgun. Tény: ha a Gustav 800 milliméteres átmérőjű héttonnás lövedéke eltalált valamit, ott kő kövön nem maradt, de naponta legfeljebb 14-szer lehetett elsütni.

A németek végül túl bonyolultnak ítélték a fegyver használatát. Vigyáztak rájuk, de a háború végén ők maguk pusztították el mindkettőt, hogy ne juthassanak az ellenség kezére. A Gustavot 1945 április 15-én robbantották föl; a szövetségesek egy héttel később találták meg a roncsait; a löveget a szovjetek Merseburgba szállították, hadizsákmányként. (Más források szerint az amerikaiak pusztították el, nehogy a fegyver a szovjetek kezére kerüljön.)

A Dorát szintén leszállították Sztálingrádig, de nem tudni, hogy valaha is bevetették volna. Amikor a szovjetek elkezdték kiszorítani a nácikat Sztálingrád közeléből, a katonák magukkal vitték a Dorát. Végül Grafenwöhrnél parkoltak le. Itt robbantották föl 1945. április 19-én.

Azóta sem építettek ilyen kaliberű és hatótávolságú, huzagolt csövű tüzérségi ágyút, de ebben nincs semmi meglepő. A Gustav impozáns látványeleme lehetett egy Leni Riefenstahl-filmnek, de a belekerülési költség, a körülményes használat és a harcokban elért eredményei alapján inkább technikai csodaként érdemes elkönyvelni, hasonlóan a többi megalomán náci szuperfegyverhez.

(World War II Database | Wikipedia | High Power Rocketry | War History Online)

(Borítókép: Universal History Archive/UIG via Getty Images)