Miért érezzük hol lassúbbnak, hol gyorsabbnak az idő múlását?

2018.08.30. 05:14

Bár Egyiptomban és Mezopotámiában már több ezer éve használtak víz- és napórákat, hosszú időbe telt, mire az emberiség feltalálta a Vacheron Constantin Fifty Six kronográfot és a legpontosabb atomórákat. Ezután – legalábbis elméletben – az idő végre pontosan mérhetővé vált. De bármilyen pontos órákat alkot is az emberiség,

az idő múlását mindenki máshogyan érzékeli.

Azon nem fogunk összeveszni, hogy minden perc 60 másodpercből és minden óra 60 percből áll. Az viszont, hogy egy percet vagy egy órát mennyire hosszúnak érzünk, egyénenként és életkoronként változik. Hiába tart mindig ugyanannyi ideig egy másodperc, nem véletlenül születtek meg az olyan kifejezések, mint hogy „rohan az idő”, vagy hogy „ólomlábakon jár az idő” – pedig mindkettő a lineárisan zajló időre vonatkozik.

A naptárak és órák által mutatott valós idő, illetve a szubjektív időérzékelés között óriási különbség lehet. Bizonyos értelemben erről mi magunk tehetünk, mert a fejlődésünk és az életünk alakulása is befolyásolja a szubjektív időérzékünk fejlődését.

Az idő múlását általában periodikus változásokhoz kötjük. Másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évszakok és évek – ilyen fogalmakban gondolkozunk az időről. De van saját belső óránk, ami a cirkadián ritmusunkat szabályozza, és ez nemcsak az alvásunkra hat ki, hanem a szubjektív időérzékelésünkre is. Ettől, illetve az emlékeinktől függ, hogy egy-egy eseményt mennyire tartunk hosszúnak vagy rövidnek. Idővel felépül bennünk egy tudáshalmaz arról, hogy milyen hosszúak a felsorolt időegységek, és az új eseményeket is ehhez fogjuk viszonyítani.

Egy gyereknek sokkal kevésbé fejlett az időérzéke, mint egy felnőttnek. Minél fiatalabb valaki, annál rövidebb távokban tud gondolkodni. Ezért sír olyan keservesen egy gyerek, ha valami rossz történik vele, mert még nem képes rá, hogy elvonatkoztasson a jelen pillanattól, és elhiszi, hogy ez a rossz érzés örökké fog tartani. De még a felnőttekkel is előfordul, hogy a belső órájuk nem igazodik a külső időmérő eszközökhöz.

Az időérzékelést nagyban befolyásolja a koncentrációnk szintje, a fizikai állapotunk és a pillanatnyi hangulatunk. Ha odafigyelünk valamire, az idő múlása lassúbbnak tűnik – és ugyanez a helyzet akkor is, ha unatkozunk. Egy angol mondás, a watched pot never boils (figyelt fazék sosem forr) is ezt a jelenséget írja le. Máskor viszont úgy tűnik, hogy az idő valósággal rohan – például ha egyszerre több dologgal vagyunk elfoglalva. Ez alighanem azért van, mert a figyelemmegosztás miatt nem tudunk koncentrálni az egyes részfeladatokra, így az idő is villámgyorsan elröppen.

A szubjektív időérzékelésre az is kihat, hogy milyen érzelmek kötődnek a megélt eseményekhez. A negatív érzelmi állapotok, mint a szomorúság és a depresszió rétestésztaként nyújtják el az időt. Hasonló hatása van a félelemnek is: egy ijesztő esemény közben az idő múlása lassúbbnak hat, és emiatt a benyomások is jobban rögzülnek. (Ennek ahhoz is köze lehet, hogy az agyunk sokkal jobban megőrzi az ijesztő és fájdalmas emlékeket, mint a kellemeseket. Ez evolúciós örökség: a rossz emlékekből lesznek igazán maradandó tanulságok, amikre később szükségünk lehet a túléléshez.) Ezzel szemben ha elmegyünk a kedvenc együttesünk koncertjére, vagy életünk legjobb bulijára, az idő egy szempillantás alatt elrepül.

Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy változik a szubjektív időérzékelésünk is. A kognitív folyamatok fejlődése ezt nagyban befolyásolja: az idő érzékelése attól is függ, hogy mennyi figyelmet tudunk fordítani egy-egy feladatra, illetve mennyire hatékonyan osztjuk meg a figyelmünket több, egyszerre végzett feladat között. Ez a hatékonyság egy bizonyos életkorig folyamatosan növekszik, majd eléri a csúcsot, és csökkenni kezd, de bármelyik életszakaszban vagyunk is, a változások mindig befolyásolni fogják az időérzékünket.

Az egyes események hosszára vonatkozó benyomásaink az öregedésünkkel párhuzamosan változnak. Ennek az emlékeinkhez van köze. Az időarányosság elmélete (leginkább így lehet fordítani a proportional theory-t) azt mondja, hogy minél idősebbek vagyunk, annál pontosabb benyomásaink lesznek róla, hogy meddig tart egy óra, egy hónap vagy egy év. (Ennek a legszebb illusztrációja az, amikor a szülők kocsival utaznak valahová, és a gyerek ötpercenként megkérdezi, hogy mikor érünk már oda. Nem azért csinálja, hogy idegesítsen, hanem mert teljesen máshogy működik az időérzéke, mint a felnőtteké.) Az időarányosság elmélete szerint

egy ötvenéves felnőtt tízszer olyan gyorsnak érzi az idő múlását, mint egy ötéves gyerek.

Ennek az az oka, hogy az időérzékünk rövidebb szakaszokra tagolhat egyes életszakaszokat, ha az egész életünk az összevetési alap. Minél többet élt valaki, annál rövidebbnek, átmenetibbnek tűnik minden elmúló időegység. Viszont a legélénkebb emlékeinket 15-25 éves korunk között szerezzük; az ilyenkor gyűjtött benyomások közül soknak később hatása lesz a személyiségünk alakulására. Ennek is köze lehet ahhoz, hogy később miért érezzük gyorsabbnak az idő múlását: mert ahogy öregszünk, egyre jobban eltávolodunk ettől a kritikus életszakasztól.

(The Independent | Exactly What Is Time | Aleteia | Psychology Today)