Mobiltelefon? Nem kell, tuti, hogy bukás lesz

1973. április 3-án a Motorola vezető mérnöke, Martin Cooper felhívott egy rivális telekommunikációs céget, és azt mondta: „Tudjátok, miről beszélek? Egy hordozható telefonról!” A készülék, amiről Cooper a hívást indította, 1,1 kilót nyomott, és 228.6×127×44.4 milliméter nagyságú volt. Ezzel a kőbaltával fél órán át lehetett beszélgetni, utána lemerült, és csak tízórányi töltés után lehetett ismét használni.

Tíz évvel később piacra került a Motorola DynaTAC 8000X. Ha egy mai vásárló meglátná a specifikációkat, alighanem elröhögné magát: 30 perc beszélgetési idő, 6 órányi készenléti idő, 30 telefonszám tárolására elegendő memória, és brutális, 3995 dolláros árcédula. A méretei és a tömege miatt téglamobilnak csúfolt eszköz volt az akkori mobil kommunikáció csúcsa – és az űrhajókhoz vagy a vadászrepülőkhöz hasonlóan ezt sem az átlagvásárlónak tervezték.

A hordozható telefonok ötlete a legnagyobb amerikai telefontársaság, az AT&T érdeklődését is felkeltette, de kíváncsiak voltak, hogy hosszú távon milyen lehetőségek rejlenek a technológiában. Az 1980-as évek elején megbízták a McKinsey piackutató céget, hogy becsüljék meg, hány mobiltelefon lehet használatban az ezredfordulón.

A konzultáció során a McKinsey az összes lehetséges buktatót felsorolta:

• a készülékek ormótlanok és baromi nehezek;
• az akkumulátorok élettartama gyalázatosan rövid;
• az adótornyok pocsék lefedettséget biztosítanak, így bármennyire mobil maga a telefon, kevés helyen lehet őket használni;
• viszont a kevés előfizető miatt az egy felhasználóra eső költség, illetve a percdíjak az átlagembernek megfizethetetlenül magasak.

A kutatás azt az eredményt hozta, hogy a század végére legfeljebb 900 ezer mobiltelefon lehet forgalomban. Az AT&T, bármennyire vonzotta őket az új lehetőség, annyira elkedvetlenedett a pesszimista előrejelzéstől, hogy inkább úgy döntöttek, hogy kivonulnak a mobilpiacról.

A McKinsey előrejelzése kevesebb mint 1 százaléka volt a tényleges értéknek. Ők ugyanis nem számoltak azzal, amit a startup-finanszírozó üzletember, Andrew Chen Bad Product Fallacynek, azaz Rossz Termék Téveszmének nevez. Ez arra a jelenségre utal, amikor valaki összekeveri a „nekem nem tetszik”-et az „ez egy rossz termék, és meg fog bukni”-val.

A McKinsey joggal hihette, hogy a mobiltelefonok – ezek a méregdrága, bumfordi, rossz minőségű, megfizethetetlen eszközök – csak a kiváltságosok luxustermékei lehetnek. De nem számoltak a műszaki cikkek természetes evolúciójával. Általában sokáig tart, mire a minőségi alkatrészek megfizethetővé válnak, illetve a tömeggyártás és a miniatürizálás annyira leveri az árakat, hogy az átlagvásárlónak is megfizethetők legyenek. A mobiltelefonnal is ez történt. A fejlődő országok piacára szánt, alapvető funkciókkal rendelkező mobiltelefon,

Bár az AT&T korábban úgy döntött, hogy távol tartják magukat a mobilbiznisztől, kénytelenek voltak meggondolni magukat, és 12,6 milliárd dollárt fizettek a McCaw Cellular nevű mobilgyártó vállalatért, hogy ne szoruljanak ki a piacról.

Mentségükre szóljon, hogy húsz évre előre tervezni szinte lehetetlen, és még a mai cégvezetők is gyakran beleesnek a Bad Product Fallacy csapdájába. A Microsoft volt vezérigazgatója, Steve Ballmer például az első iPhone bemutatója után kiröhögte a telefont, túl magasnak nevezve az 500 dolláros árat, és kritizálta a fizikai billentyűzet hiányát, ami – szerinte – az üzletembereknek elengedhetetlenül fontos. Hogy az iPhone mekkora sikertörténet, azt mindenki tudja – de emlékszik még valaki a Windows Mobile-ra...?

(Know Your Mobile | The Bad Product Fallacy)