A férfi, aki a náci Németországból hét és fél év alatt elkajakozott Ausztráliába

2018.12.29. 23:43

Miközben az első világháború utáni Németország romokban volt, majd beköszönt Hitler is, egy huszonéves fiatal, Oskar Speck fogta magát, és elkajakozott Ausztráliába. A férfi hét és fél év alatt 48 ezer kilométert tett meg, ezzel pedig a világ leghosszabb kajakútját teljesítette. Útközben előfordult, hogy étel helyett késsel és machetével fogadták, egy ideig horogkeresztes zászló alatt hajózott, és egy indonéz halásztól tudta meg, hogy útja alatt otthonában kitört a második világháború.

image-649552-860 poster 16x9-qtyg-649552
Fotó: Ausztrál Nemzeti Tengerészeti Múzeum

1929-ben beütött a nagy gazdasági világválság, és Németországot is alaposan megviselte. Három évre rá az ország lakosságának harminc százaléka már munkanélküli volt, az akkor 25 éves Oskar Speck magáncége is csődbe ment. Ekkor betelt nála a pohár, és eldöntötte, hogy elhagyja az országot. Egyetlen célja ekkor még csak az volt, hogy eljusson Ciprusra, ahol aztán tervei szerint munkát vállal egy rézbányában. 1932. május 12-én elvonatozott Ulm városába, rátette a Dunára a Sonnschien névre keresztelt ötéves kajakját, és nekiindult az útnak, amiről ekkor még nem sejtette, hogy hét és fél évig tart majd.

Kajakra elindult

Nem egészen háromszáz kilométerrel arrébb, de még mindig Németországban, már ki is fogyott a pénzéből, így kénytelen volt zálogba adni a távcsövét. A következő tíz napban arra várt, hogy testvéreitől megérkezzen a könyöradomány, amikor pedig Magyarországra ért, még kéregetnie is kellett az utcán. A pénztelenség és a kisegítések egyébként az egész útjára jellemzők voltak, mindig akadt egy-egy jótevője – ha nem, akkor meg levélben kérte otthoni rokonait vagy barátait, hogy küldjenek valamennyi pénzt a postán.

Speck végül hamar ráunt a Dunára, így a Vardar folyón és az Égei-tengeren át a Földközi-tenger felé vette az irányt. Ekkor már egy éve úton volt, de a tenger nagyobb falat volt az addig folyókhoz szokott kajakosnak. Ő maga is azt mondta: 

A Faltboot nem tengerre lett tervezve.

Ekkor vette ki a kajak második ülését, és a helyet inkább tárolásra használta. Németországban eközben Hitler már átvette a hatalmat.

Törökországtól Ciprusig nagyjából hetvenkét kilométert kellett megtennie a nyílt vízen. Este indult útnak, hogy elkerülje a nappali hatalmas hőséget. Naplójába később azt írta erről az estéről, hogy egy tengerjáró hajó, „egy nagy fekete fal” akadt az útjába, és majdnem neki is ütközött az éjszaka. Annyira közel haladt el mellette a hatalmas hajó, hogy állítólag még azt is hallotta, ahogy az utasok a fedélzeten beszélgetnek. Speck egy kisebb vitorlát szerelt a kajakra, amivel körülbelül hat-hét tengeri mérföldet tudott megtenni óránként, kétszer annyit, mint evezve. Ezt a két módszert aztán előszeretettel váltogatta útja során. Mire 1933 nyarára elérte Ciprust, a kaland érzete annyira hatalmába kerítette a férfit, hogy a bányászélet ötlete már unalmasnak tűnt mellette.

Kajak = tengeralattjáró + repülő

Ciprusról megállás nélkül Szíriába tartott, negyvennyolc óra alatt ért oda. A Szuezi-csatornánál megtiltották neki az átkelést, így csak egy több mint háromszáz kilométeres buszúttal tudott átjutni a szíriai sivatagon az Eufrátesz folyóhoz, onnan pedig le egyenesen a Perzsa-öbölhöz. Nem volt kalandmentes a dolog, legalábbis a férfi különböző feljegyzései szerint: egyszer ellopták a kajakot, amit a rendőrök lefizetésével tudott csak visszaszerezni, aztán fegyverlövések elől kellett elugornia, mert megtagadta a helyi törzsek szokásait, de volt, hogy tizennégy napig csak datolyán élt.

Amikor megérkezett az iráni (akkor még Perzsa Birodalom) Bandar-Abbász nevű kikötővárosba, a kajak darabjaira törött, ezért újat kellett rendelnie Németországból. Közben elkapta a maláriát, a következő hat hónapot pedig felépüléssel és munkával töltötte, hogy ki majd tudja fizetni az új járművet. Mindeközben Németországban Hitler diktátorrá lépett elő, elkezdte Führernek hívatni magát, és elterjedőben volt a "Heil Hitler!" köszöntés és náci szalutálás is. Minderről Speck semmit sem hallott a Közel-Keleten. Ő közben egy papírfecnire írogatta fel gondolatait, például ezt:

Mentális megzuhanás – ne idegesítsd fel magad. 4-6 hónapja nem beszéltem egyáltalán németül. Sportok (háromszor aláhúzva). Fizikálisan kimerítő, de remek és csodálatos érzés.

Innen aztán végül 1934 szeptemberében indult el az akkori Brit Indiába, az odavezető úton pedig a kajakozó német híre egyre messzebb terjedt: gyakrabban ért oda a hírneve valahova, mint ő maga. A helyi lapok úgy írtak róla, mint a férfi, aki „elmenekült az emberevő cápák elől”, vagy pedig „perzsa kalózként” jellemezték. Közben támogatóinak száma is kezdett gyarapodni, gyakran havi rendszerességgel adtak neki apanázst, csak hogy legalább így részesei lehessenek a férfi kalandjának. Naplójába ekkor ezt írta: „Milyen gyorsan elfelejtették, hogy én egy asztalos fia vagyok, és most egy fiatal oroszlánként tekintenek rám. A Faltbootom az én útlevelem a világhoz. A tengeren úgy vagy felöltözve, mint egy csavargó, közben igazi veszélyben vagy. Aztán hirtelen ott találod magad a kikötőben, tiszta és száraz ruhákban, és a lányokból és a borokból is kedvedre válogathatsz.”

Speck-map.png
Fotó: Wikipedia

Indiában aztán egy egészen szürreális letartóztatáson is átesett, két napot töltött egy helyi börtönben.

A vád: kémkedés, ebben pedig a vád szerint segítségére volt a kajak, ami valójában nem egyszerű kajak, hanem tengeralattjáró és repülő is egyben.

Végül persze elengedték, de a németországi változó helyzet miatt Speck a kémkedés gyanúját még később sem tudta lemosni magáról. Indiából Srí Lankára ment, ahova 1935. május 13-án, napra pontosan három évvel indulása után érkezett meg, és ahol a monszun és egy nő megismerése miatt is tovább maradt a tervezettnél. Az akkor még mindig csak huszonnyolc éves férfi ugyanis a szigeten találkozott egy újságírónővel, aki megtanította neki, hogyan tálalhatja érdekesebben, kalandokkal fűszerezve saját történetét.

Mindeközben Németországban kezdett megfordulni a gazdaság, az emberek újra munkába álltak, közben Speck is kapta otthonról a család fejmosó leveleit: tessék hazatérni végre, és tisztességes munkával megkeresni a pénzt. Az egyik ilyen levélre Speck így válaszolt:

Na, ide figyelj. Tényleg azt gondolod, hogy bűn, hogy fizikailag nem vagyok ott Németország rekonstruálásánál? Szerinted kik miatt kockáztatom az életemet, mit vagy kit reklámozok a látványos sportteljesítményemmel? Hát az Új Németországot.

Mire 1936-ra Németország teljesen Hitler irányítása alá került, és a háromcsíkos zászlót felváltotta a horogkeresztes, majd a koncentrációs táborok kezdtek létrejönni, Speck megjárta Kalkuttát, Burmát, Szingapúrt, és már Indonéziába tartott. Jakartában (akkor Batavia) rengeteg némettel találkozott, köztük például F.F.K. Trautmannal, a Náci Párt egyik helyi vezetőjével, akinek pont kapóra jött az árja német kalandor férfi.

Adott is neki egy horogkeresztes árbóczászlót,

meg egy levelet, amiben ez állt: „Maradj hű magadhoz: te az Új Németország ügynöke vagy, annak ideáival, erős akaratával és egy viking szellemével. Heil Hitler!” Specknek persze imponált a figyelem, na meg a pénz szaga. A világban zajló változásokra mintha viszont vak lett volna, naplójában alig vagy egyáltalán nem említi sem az épülő nacionalizmust, sem a nemzetszocializmust, sem nácizmust. Végül egy szigettel arrébb, Timorban kezdett csak rádöbbenni, hogy az ő személyes világmeghódítása közben valami zajlik Európában, mert egyik hazaküldött levelében így ír: „Újra sokat beszélnek egy európai háborúról”.

Barátságtalan helyiek, mocsaras vidékek

Indonéziában szigetről szigetre haladt, kisebb-nagyobb sikerrel. Mao szigetén például kövekkel dobálták meg, Lakor szigetén pedig a helyiek elfogták, a hajánál fogva ráncigálták, csónakját kifosztották, nyakához kést szorítottak, és torokvágást imitáltak, míg mások machetével a kezükben azzal fenyegették, hogy levágják a fejét. Végül félájultra verve hagyták őt a parton. Speck ezután egy évre felfüggesztette az utazásait. 1938 októberében indult neki Új-Guineának, ahol mocsaras vidékeken vezetett át az útja, közben hol misszionáriusokkal aludt, hol a helyiek segítettek neki.

Untitled-8
Fotó: Ausztrál Nemzeti Tengerészeti Múzeum

1939. szeptember 4-5-én érkezett meg Daru szigetére, ahol egy halásztól tudta meg, hogy Európában kitört a második világháború. A helyi elöljáró azt javasolta neki, azonnal induljon el Ausztráliába, amíg még megteheti. Speck így is tett, de amikor kikötött a már Ausztráliához tartozó Saibai-szigeten, már egy kisebb csoportosulás figyelte, ahogy

a tömegből rendőrök lépnek oda hozzá, majd azt mondják neki: „Gratulálunk a hihetetlen teljesítményéhez, Herr Speck. Sajnálattal kell közölnünk, hogy le van tartóztatva”.

Addigra ugyanis Németországot már ellenséges országgá nyilvánították, így mire odaért, már nem egy kalandor volt, hanem ellenség. Bár átnézték a papírjait, és megtalálták a Trautmann-levelet, a hatóságok végül arra jutottak, nincs bizonyítékuk arra, hogy a kajakos német náci vagy kém lenne.

Speck a következő hat évet ausztrál internálótáborokban töltötte, de még itt sem nyugodott: kikérte magának, hogy a nem politizáló németek táborába tették a katonai foglyok és a náci segítők tábora helyett, és követelte, hogy helyezzék át. Innen 1946 januárjában, nyolc hónappal a második világháború vége után engedték ki, és ekkor még mindig csak harmincnyolc éves volt. Végül Ausztráliában is telepedett le, felvette az állampolgárságot, és opálkereskedelemből szerzett vagyont. 88 évesen halt meg, 1995-ben. Egyik nővérének írt utolsó levelében ezt írta:

Elégedett vagyok, elismerés ide vagy oda. Furcsa helyzet ez: a világ egyik legnehezebben megdönthető rekordját én csináltam, és a következő száz évben is így lesz, mégsem tudja senki. De elégedett vagyok.

Források: Vanity Fair, The Telegraph