A Méregosztag tagjai önként vállalták, hogy tudósok mérgezzék őket

Divatos a mai rohanó világban, a sok műanyagban fulladozva visszasírni a korábbi, természetesebb és egészségesebb időket. (Bezzeg régen kevesebbet panaszkodtunk!) A személyesen meg nem tapasztalt, de ennél nyilván mindenképpen jobb múlt iránti nosztalgia kedvelt céltáblái az adalékanyagokkal teli, agyontartósítószerezett, mesterséges aromától csöpögő ételeink. Nem mindegy viszont, hogy mennyire régre vágyakozunk vissza, a 19. század végén, 20. század elején például egészen elképesztő dolgokat voltak képesek a gyártók belepakolni az ételbe. Ennek az egészségügyi hatásokon kívül volt még egy érdekes következménye: a Méregosztag összeállása.

Akkoriban az amerikai élelmiszeripar éppen elkezdett átállni a tömegtermelésre, és az ételeket egyre messzebbre szállították, a szabályozás viszont jócskán elmaradt a trendektől, így a gyártók nagyjából azt csináltak, amit akartak. Senki nem ellenőrizte, milyen adalékok kerülnek a ételekbe, de még csak azt se nagyon, hogy maguk az ételek tényleg abból voltak-e, amit róluk állítottak: különböző állatok belsőségeiből készült "csirke", olyan "juharszirup", ami sose látott juhart, köhögés elleni morfiumos szirup, bóraxos, formaldehides tartósítás, ólommal színezett cukorka, és még sorolhatnánk.

A századfordulón az élelmiszeripar már közegészségügyi kockázatot jelentett, mégse nagyon történt érdemi változás. Egészen addig, amíg Harvey Wiley bele nem kezdett a nagy érdeklődéssel övezett kísérleteibe, amelyekkel az akkoriban használatos tartósítószerek hatásait akarta tesztelni. Wiley 1883-ban lett az amerikai mezőgazdasági minisztérium fővegyésze, de csak 1902-re sikerült kellő támogatást gyűjtenie a tervéhez, nagyrészt azért, mert az élelmiszerlobbi úton-útfélen próbált keresztbe tenni neki.

Végül mégis összekalapozott 5 ezer, mai értéken 143 ezer dollárt (1,41, illetve 40,35 millió forintot), és már csak 12 önkéntesre volt szüksége, hogy belevághasson. Azt hihetnénk, hogy nehéz dolga volt, hiszen mégiscsak ahhoz kellett embereket toboroznia, hogy kétes hatású vegyületekkel tömje őket tele, mégis meglepően sokan jelentkeztek, így kezdetét vehette az öt éven át tartó kutatássorozat, amelyet a korabeli média hamar elnevezett Méregosztag-kísérleteknek.

A Méregosztag tagjainak a menő név ellenére meglehetősen kényelmes dolguk volt: amellett, hogy fizettek nekik a részvételért, ingyen szállást, ételt és egészségügyi ellátást is kaptak minimum hat hónapon át, és közben élhették tovább a rendes életüket is, csak enniük nem volt szabad a kísérlet keretein kívül. Cserébe csak meg kellett enniük, amit eléjük raktak, és viselni a következményeket.

Ezek a következmények általában nem voltak vészesek, és Wiley egy-egy új szer vizsgálatakor le is cserélte a résztvevőket, hogy senkinek ne lehessen komoly baja. Kétszer ütközött csak komolyabb ellenállásba: az akkoriban tejtermékek tartósítására használt formaldehid tesztelése rögtön úgy kiütötte az alanyokat, hogy inkább gyorsan leállította azt a kört, mielőtt bárkinek komolyabb baja esik. A másik eset a bórax volt, amelyet húsok tartósítására használtak, és heteken belül fejfájást és depressziót okozott a csapaton belül, ezért rövid ideig még sztrájkoltak is a folytatás ellen.

A résztvevők összességében élvezték a kísérletet, pláne, amikor olyasmit teszteltek, aminek végül semmiféle negatív hatását nem tapasztalták. A média, és így az emberek is kitüntetett figyelemmel kísérték a kutatást, amire a résztvevők még rá is segítettek olyan húzásokkal, mint hogy kiöltöztek az esti étkezésekhez.

A közönség persze elsősorban azokat a tudósításokat értékelte, amikor egy-egy szerről kiderült, hogy egészségkárosító hatású. Az élelmiszeripari cégek kevésbé lelkesedtek, és igyekezték is minden lehetséges eszközzel elgáncsolni a kísérleteket: próbálták elnyomni Wiley eredményeit, de azok hogy, hogy nem, mindig utat találtak a médiába. Őt magát is megkísérelték hitelteleníteni, és azzal vádolták, hogy az amerikai cégek tönkretételén mesterkedik, de mindez sikertelennek bizonyult.

A Méregosztag-kísérletek becsempészték a köztudatba az élelmiszeripari adalékanyagok közegészségügyi kockázatának témáját, és civil nyomásra végül 1906-ban sikerült is átpasszírozni a következő évben életbe lépett Tiszta étel és gyógyszer törvényt, amelyet stílszerűen a Wiley-törvény becenevet kapta. Ez előírta többek között, hogy a gyártóknak fel kell tüntetniük az összetevőket az ételek csomagolásán, hogy az emberek tudhassák, mit esznek meg.

Persze azóta sikerült túlkompenzálni a dolgot, és mindenféle ártalmatlan összetevőtől is rettegni, csak mert vegyület.