Hogyan lettek ilyen népszerűek a nindzsák?

Ha az ember meghallja azt a szót, hogy nindzsa, valószínűleg azonnal fekete kezeslábasba öltözött maszkos emberek képe sejlik fel előtte, akik késekkel, meg dobócsillagokkal ugrálnak összevissza, a gravitációt meghazudtolva. Ez nem is túl meglepő, hiszen a popkultúrában pont így terjedtek el, de ennek a képnek nem sok köze van a valóságban elsősorban kémkedéssel foglalkozó, mesterien rejtőzködő japán nindzsákhoz.

A nindzsák eredetileg zsoldosok voltak a feudális Japánban, akiket általában a nemesek, a daimjók béreltek fel különféle feladatokra. Említés szintjén már a hatodik században felmerült a nevük, de kimondottan erre a feladatra kiképzett harcosokról csak a 15. századtól beszélhetünk, és a sinobi gyűjtőnevet is ekkoriban kezdték el használni rájuk.

Ezek a harcosok jellemzően a közemberek közül kerültek ki, a kémkedés mellett szabotázzsal – ami elsősorban a kastélyok felgyújtását jelentette – és orgyilkossággal is foglalkoztak. Az ehhez szükséges képességek összességét nindzsucunak hívták, ami a szamurájok kódexéhez, a busidóhoz hasonlóan az élet minden területére kiterjedően meghatározta a követendő magatartást.

Az könnyen belátható, hogy a nindzsák nem lettek volna túl sikeresek, ha mindannyian fekete kezeslábasban próbálnak meg beszivárogni a kastélyokba, így felmerül a kérdés, hogy akkor mégis honnan a fenéből jött ez az egész. A válasz egyszerű, de némileg meghökkentő:

A japán bábszínházi előadásoknál a bábmesterek tetőtől talpig feketébe öltöztek, hogy úgy tűnjön, mintha a bábok maguktól mozognának, az élőszereplős előadásoknál pedig bevett szokás volt a színpadi segítők használata, akik szintén az ismerős fekete cuccokba voltak felöltözve, hogy ne legyenek annyira feltűnőek az előadás közben. A darabokban időnként nindzsák is szerepeltek, és itt jött a csavar: az őket játszó színészek pont ugyanilyen ruhában szerepeltek, hogy a néző meglepődjön azon, hogy egy segítő is a darab részévé vált.

A nindzsák a korai rajzokon pont emiatt szintén feketében jelentek meg, így volt ugyanis a legegyszerűbb érzékeltetni a láthatatlanságukat. Ez aztán végül oda vezetett, hogy az Edo-korszak vége felé már kiterjedt – és elég képlékeny – mítosz épült a nindzsák köré, akiket ekkorra sokszor már nem sima zsoldosokként, hanem repülni, alakot váltani és láthatatlanná válni képes emberfeletti teremtényekként emlegettek.

Ez aztán a japán filmezés feltörésével, egészen pontosan az 1962-es Shinobi no Mono című filmmel, illetve annak folytatásaival változott meg, ami elvetette a természetfeletti képességeket, és visszatért a titokban tevékenykedő harcos imidzséhez. Ez a sorozat volt az, ami miatt Hollywood is felfigyelt a nindzsákra, pár év múlva pedig már a Csak kétszer élsz című James Bond-filmben tűntek fel a titokzatos harcosok. Apró szépséghiba, hogy a japán filmmel ellentétben itt leginkább pizsamás ágyútöltelékként lehetne leírni őket.

1981-ben aztán megjelent A nindzsa színre lép, ami erőszakosságával és a fegyverekkel állig felszerelt nindzsáival egyike volt azoknak az alkotásoknak, amik lefektették a nyolcvanas években a mozivászonra bekúszó nindzsás őrület alapjait. A nyolcvanas és kilencvenes években aztán egészen elképesztő mennyiségű nindzsás tartalom jelent meg, aminek nagy része persze értékelhetetlen volt, de közben olyan ikonikus alkotások is születtek, mint a világhírű Tini Nindzsa Teknőcök.

Mára mind a japán, mind a nyugati kultúrába teljesen beépültek a nindzsák, olyannyira, hogy a videojátékok, tévésorozatok és filmek mellett olyan hétköznapi dolgokat is el lehet velük adni, mint az írás, vagy egy ügyességi vetélkedő, úgyhogy akármilyen hatékonyan rejtőzködtek az évszázadok során, a világ elől végül nem tudtak elbújni.

Források: Vox, Wikipedia 1, Wikipedia 2