A 17-19. századi Angliában sok mindentől félhettek joggal az emberek, de a szenzációéhes sajtó által tüzelt legnagyobb tömeghisztériát az élve eltemettetés réme váltotta ki. Az újságírók keselyűként vetették rá magukat a ritka esetekre, amikor a sírba helyezett személy egyszer csak felébredt, és halálra rémülve próbált kiszabadulni a koporsóból. A hírek olvastán az emberekben kialakult az a tévképzet, hogy ez egészen gyakori esemény, ezért számos morbid óvintézkedést tettek ennek megelőzésére. A halottasházakat részben azért hozták létre, hogy napokig figyelhessék a hullát, hátha felébred. (A másik ok sem kevésbé bizarr: a halottasházban várták meg, hogy elhunyt már bomlani kezdjen, amikor eltemetik, mert így már nem vonzotta a friss halottra vadászó hullarablókat.)

A 17. század másik felében elhunyt (pontosabban eltemetett) Lawrence Cawthorn londoni hentest egyik naptól a másikra döntötte le a lábáról a betegség. Szállásadója – aki mint kiderült, mindent megtett, hogy Cawthorn ingóságait megörökölje – a szívverés és a légzés hiánya miatt sebtében halottnak nyilvánította a hentest. Abban az időben kevés közemberhez jutott el orvos, még haláluk idején sem, és a korabeli doktorok sem voltak a helyzet magaslatán, amikor a halál beálltát kellett pontosan meghatározniuk. Így hát senki sem vitatta, hogy a mészáros elhunyt, és el is temették. Épp véget ért a szertartás, amikor

Hiába ásták azonban ki a koporsót lélekszakadtában, már késő volt - Cawthorn halott volt (most már tényleg). A fejét összezúzta a koporsó fedelében, szemei vérben úsztak, és megfulladt. A történetet (vagy legendát) megörökítő pamflet így vonja le a mindenki által elfogadott konklúziót:

Az embert sújtható összes elképzelhető kínszenvedés közül a legborzalmasabb az élve eltemetés.

Egy másik hasonló történet szerint egy Blunden asszonyságnak nevezett nő Basingstoke-ban egy este rosszul érezte magát, ezért mákteát ivott, és vélhetően túladagolta a drogot, mert kómába zuhant. Két nappal azután, hogy eltemették, a temetőben játszó gyerekek azonban nyögéseket hallottak a sírból. Gyorsan exhumálták a nőt, de megint csak halottnak tűnt – tele friss zúzódásokkal. Ezután új halotti leplet terítettek rá, és úgy határoztak, hogy elővigyázatosságból aznap éjszakára nyitva hagyják a sírt. Aztán eleredt az eső, ezért mégis lezárták a koporsót, az őrök pedig hazamentek. Amikor másnap reggel felnyitották, Madam Blunden megint halott volt, viszont egyértelmű volt, hogy éjszaka újra feléledt egy rövid időre.

Az élve eltemetéstől való félelem össznépi paranoiává súlyosbodott. Ez arra ösztönözte az orvosokat, hogy a halál megbízhatóbb megállapításának módszerei mellett a téves temetés esetén bevethető vészmegoldásokon törjék a fejüket. Előbbi célt szolgálták azon eljárások, amelyek fájdalmat okoztak a halottnak (vagyis a halottnak hitt élőnek), például tűvel szurkálták az körme alatt, és figyelték a reakcióit. De a legtöbb orvos a vizsgálatok eredményeit sem találta kielégítőnek, úgy tartották, hogy a halálnak két biztos jele van:

Így maradtak a halál megállapítása utáni óvintézkedések. Ezek közül legelterjedtebbek a halottasházak, vagy ahogy gyakran nevezték őket „halottkórházak” voltak. Ezekből szinte minden jelentős városban megnyitottak legalább egyet Európa-szerte, sokukat egészen a múlt század közepéig használták. Ezekben a mai megfelelőikkel ellentétben nem hűtötték, hanem éppen melegítették a halottakat: ezzel próbálták elősegíteni a feléledésüket vagy éppen a bomlásukat. Csak akkor temették el az illetőt,amikor már szemmel láthatók (és orral szagolhatók) voltak a bomlás jelei.

Emellett divatba jöttek a vészkijárattal, illetve jelzőapparátussal felszerelt koporsók. A fogyasztói igényre gyorsan reagáló temetkezési vállalkozók egész sor élelmes találmányt ötöltek ki, amelyekkel az illető jelezni tudott, hogy mégis inkább kikászálódna a sírból. Voltak koporsók, amelyeket a korabeli gőzhajókon használt távbeszélő csövekhez hasonló kommunikációs eszközökkel szerelték föl. Más modellekbe zsineget vezettek, amellyel a felszínen elhelyezett csengőt lehetett megszólaltatni. A csövek arra is alkalmasak voltak, hogy a temetőőr időnként

Voltak olyan tehetős polgárok is, akik maguk intézkedtek arról, még haláluk előtt, hogy ne járjanak temetésük után annyira pórul, hogy esetleg felébrednek. Francis Douce 200 guinea-t hagyományozott egy sebésznek, hogy gondoskodjon arról, hogy halála után kivágja a szívét (csak a biztonság kedvéért). Lady Dryen 50 fontot hagyott egy vezető orvosra annak fejében, hogy halála után átmetszi a torkát. Mások azért fizettek előre orvosoknak, hogy döfjék szakszerűen szíven, illetve fejezzék le őket.