A II. világháború legkitüntetettebb amerikai ezredében csak japánok szolgáltak

Amikor Steve Rogers az Amerika kapitány - az első bosszúálló című filmben kiszabadítja az fogságba esett amerikai katonákat, az egyik fogoly nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy Rogers egy japánt is meg akar menteni: “Mi van, mindenkit viszünk?” Erre a katona csak annyit válaszol, hogy “Fresói vagyok, haver”. Ezt a jelenetet a legtöbb rajongó a 442. ezredharccsoport előtti főhajtásként értelmezi. Ez az egység volt az amerikai hadtörténet valaha legtöbb kitüntetést begyűjtő alakulata, de nemcsak ez a tény alapozta meg hírüket. Hanem az, hogy kizárólag japán-amerikaiak szolgáltak benne, miközben az Egyesült Államok már túl volt Pearl Harboron, és hadban állt Japánnal.

A 442. ezredharccsoport tagjai által szerzett kitüntetések, a teljesség igénye nélkül: 21 darab Becsület Érdemérem, 52 Kiemelkedő Szolgálatért Kereszt, 5 Elnöki említés, mindez egyetlen hónap alatt. Emellett 9486 Bíborszív Érdemérem, és még pár ezer egyéb kitüntetés.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a 442-esek kitüntetései köszönőviszonyban sem voltak az amerikai állam japán lakosokkal szembeni általános hozzáállásával. Ezt ugyanis sokkal inkább a gyűlölet, a rasszizmus és az előítéletek határozták meg. Pearl Harbor után több mint 110 ezer japán-amerikait (többségükben teljes jogú állampolgárokat) telepítettek ki, főként a nyugati partról, mert a Japán Császárság fanatikus alvó ügynökeit látták bennük. A japán származású polgárokat ellenséges idegenként azonosították, elkobozták fényképezőgépeiket, rádióadóikat, a hadseregben szolgáló japán származású katonákat szélnek eresztették.

Sok japán-amerikai Hawaii-on élt, és a saját szemükkel nézték végig a Pearl Harbor elleni támadást. Főként az ott állomásozó japán származású katonák érezték kötelességüknek, hogy az Amerika iránti feltétlen hűségüket bizonyítsák. Amikor az általános utasításnak megfelelően a hawaii akadémiákról is kirúgták a japán kadétokat, ők megalapították az Egyetemi Győzelmi Önkéntesek (Varsity Victory Volunteers) nevű hadtápalakulatot, a helyi parancsnok hozzájárulásával. Az alakulatban legalább 160 japán szolgált, és főként utakat, kerítéseket, támaszpontokat építettek. A Spokesman-Review című lap kissé propagandaízű tudósításában így idézték őket:

Hawaii az otthonunk. Az Egyesült Államok a hazánk. Senki máshoz, csak a csillagos-sávos lobogóhoz vagyunk hűségesek.

A hawaii nemzeti gárdának több mint a fele (1400 katona) második generációs japán-amerikai volt (akiket niseiknek neveztek), őket arra utasították, hogy szolgáltassák be fegyvereiket és lőszereiket, és elkülönítették őket a nem japánoktól. Később egy újabb, Hawaii elleni japán támadásra készülve inkább a szárazföldre vezényelték őket, ahol megalakították belőlük a 100. (elkülönített) gyalogsági zászlóaljat (az elkülönített jelző arra utalt, hogy nem képzeték egyetlen ezred részét sem, úgymond árvák voltak). A 100. zászlóalj gyorsan kitűnt a többi közül, és a hadsereg egyes vezetői - nyilván a dolog PR-értékét is szem előtt tartva - meggyőzték Roosevelt elnököt, hogy lazítson a japánokat a hadseregből gyakorlatilag kitiltó rendeletén.

1943-ban aztán 4500 japán-amerikai önkéntesnek biztosítottak helyet egy újonnan felállítandó egységben. Több mint 10 ezren jelentkeztek a felhívásra, 1200-an az internálótáborokból.

A japán-amerikai csapatok először 1943. szeptember 29-én bocsátkoztak harcba az olaszországi hadszíntéren. Harcoltak Salernónál és a Volturno folyónál is, de Monte Cassinónál tűntek fel igazán a parancsnokoknak. 1944. januárjában a 100. zászlóalj A és C, majd B százada átkelt a senki földjén, ahol minden fedezék nélkül remek célpontot szolgáltattak a Monte Cassino apátságból tüzelő náci géppuskásoknak. A B század 187 tagjából csupán 14 ért el az apátság falaiig. Az apátság bevételéig még számtalan támadási hullámban rohamoztak a 100. zászlóalj tagjai, a klasszikus Banzáj! csatakiáltás mellett (ami tradicionálisan kb. annyit jelent, hogy éljen soká a császár). Több száz katonát veszítettek eközben, parancsnokuk, Casper Clough őrnagy így nyilatkozott róluk a New York Timesban:

Ők megmutatják a többi embernek, hogy vannak olyan jó állampolgárok, mint a mellettük szolgáló John Doughboy (az amerikai katona általános beceneve).

A 100. zászlóalj Monte Cassino bevételéig az eredeti 1300-as létszámából már 800 ember veszített, így miután Anzinónál is végigküzdötték a csatát, maradványaikat hivatalosan is a 442-es ezredharccsoporthoz kapcsolták. Az újabb és újabb csaták során az alakulat hírneve nőttön nőtt, rendszeresen önként jelentkeztek, hogy a támadás első vonalában harcoljanak. Néhány hónappal később már Észak-Franciaországban harcoltak, ahol részt vettek Bruyeres és Belmont visszavételében, de a leghíresebb hadműveletüket a 141. gyalogezred 1. zászlóaljának (az úgynevezett elveszett zászlóaljnak) kimentésekor hajtották végre.

A Vogézekben vívott harcok közben a 141. ezred 1. zászlóaljának 300 texasi katonája elszakadt a bajtársaiktól, és mintegy 6000 német katona csapdájába esett. Miután a zászlóalj már napok óta élelem nélkül védekezett az ismétlődő német támadásokkal szemben, és a 141. gyalogezred egy másik zászlóalja sem tudott kívülről a segítségükre sietni, a 442-es ezredharccsoport katonái vágtak át a németeken. Sők hősies cselekedetet hajtottak eközben végre, Barney Hajiro közlegény például

A Milwaukee Journal lap A mi hősies niseink című cikkében így idézett egy megmentett, és csodálkozó texasi közlegényt: „Jé, ők igazi amerikaiak”. 1963-ban a zászlóalj megmentéséért a texasi kormányzó tiszteletbeli texasiaknak nevezte ki a 442-es ezredcsoport megmaradt tagjait. Az alakulat végigharcolta az európai hadszíntér harcait, jelen voltak a dachaui koncentrációs tábor felszabadításánál is. Több ezer tagja halt meg vagy sérült meg a harcok során, közöttük a későbbi hawaii szenátor, Daniel Inouye, akinek csak két ezüst dolláros érme állította meg a golyót a szíve előtt.

Az amerikai hadügyminisztérium engedte, hogy a sajtó a szokásosnál is bővebben foglalkozzon a japán-amerikai katonák harctéri eredményeivel, így próbálták egységbe kovácsolni a japán és a nem japán származású amerikaiakat. Bár voltak, akiknek elnyerték a megbecsülését, a siker egyáltalán nem volt általános. Miután a veteránok egy része hazatért 1945-ben, többük ellen terrortámadást hajtottak végre. Előfordult, hogy autóval belehajtottak otthonaikba, majd tüzet nyitottak a bent lévőkre.

Amikor 2011-ben Kongresszusi Aranyérmet ítéltek a 442-es ezredharccsoport veteránjainak, a törvényt előterjesztő Adam Schiff kaliforniai képviselő így utalt a japán származású katonák otthoni kiközösítésére:

Ezek az amerikai hősök akkor is védték a szabadságunkat és ideáinkat, amikor ezeket az ideákat otthon megtagadták tőlük.