Délibábot látott, ezért maradt le az évszázad földrajzi felfedezéséről

image
2019.09.07. 07:09

Az Északnyugati átjárót az 1500-as évek eleje óta kereste minden felfedező, sarkkutató és európai gyarmatosító nagyhatalom, anélkül, hogy bárki biztos lett volna abban, hogy létezik. Az útvonal az Atlanti- és a Csendes-óceán közti északi összeköttetést jelenti, ami annak idején óriási jelentőséggel bírt: az addigiaknál rövidebb tengeri utat biztosított volna a mesés Kelet, Kína és India felé.

Akkoriban ugye még nem volt csatorna se Szueznél, se Panamában, vagyis csak Afrika vagy Dél-Amerika megkerülésével lehetett elhajózni Kelet-Ázsiába és vissza. A rövidebb út felfedezése a különféle ázsiai luxuscikkek (fűszerek, selyem, ópium és hasonlók) kereskedelmén keresztül egyet jelentett volna az elképesztő gazdagsággal, hatalommal, továbbá a gyarmatbirodalmak térképének átrajzolásával.

Elsősorban az angolok (és kisebb lelkesedéssel a franciák és a hollandok) küldték évszázadokon át a felfedező expedíciókat Grönland és Kanada felé, hátha egyszer csak kibukkan az egyik hajó Amerika túloldalánál. Ez végül 400 évnyi kudarc után, 1906-ban történt meg, a norvég Roald Amundsen hajózott végig a kanadai szigetvilágon a jeges átjárón, három teljes év alatt (öt évvel később aztán azzal lett végleg halhatatlan, hogy elsőként érte el a Déli-sarkot). Ekkor lett bizonyos, hogy az átjáró ugyan létezik, de a tengeri kereskedelem szempontjából mindenképpen jobb ötlet kellemesebb klímájú helyeken csatornával átvágni a szárazföldet, és úgy lerövidíteni az utat.

De most vissza 1818-ba, amikor az átjáró még a nagy földrajzi felfedezések Szent Grálja volt, és egy bizonyos John Ross nevű brit ellentengernagy elindult az expedíciójára. (Ha ismerős lenne a név a térképről: az antarktiszi Ross-tengert és a Ross-félszigetet nem róla, hanem a szintén sarkkutató unokaöccséről, James Clark Rossról nevezték el, róla még lesz szó nemsokára.)

Ross két hajója szépen elérte Grönland partjait, majd elindult tovább északnyugatra, a Baffin-öbölben. Útközben megálltak a legendás Buss-szigetnél - pontosabban annak feltételezett helyénél, ahol akkor már 250 éve szerepelt egy sziget a térképeken. Megállapították hogy ott bizony nincs semmi, a felfedező annak idején kicsit eltévedt (ennek tükrében egyébként különösen tragikomikus az expedíció további sorsa).

A kanadai szigetvilágban bolyongva elérték a Devon-szigetet (itt ők szálltak partra elsőként - az 1600-as években a felfedezője, William Baffin csak meglátta, berajzolta a térképre, majd visszafordult), majd tovább haladva olyan vizekre értek, ahol európai felfedező még sosem járt. Hamarosan elértek a Lancaster-szorosig, amiről ma már tudjuk, hogy az Északnyugati átjáró bejárata, és gyakorlatilag egyenes út vezet rajta keresztül egészen Alaszkáig (onnan meg már csak a Bering-szoroson kell áthajózni, és máris ott van az ember Kamcsatkánál, aztán mindjárt következik Japán).

Ross benézett a szorosba, és egy hegyvonulatot látott a távolban. Zsákutca, gondolta keserűen, berajzolta a térképre, és utasította a legénységet, hogy forduljanak vissza.

De a hegyek valójában nem voltak ott.

Rosst valószínűleg délibáb zavarhatta meg, és annyira biztos volt magában, hogy a tisztjei sem tudta meggyőzni arról, hogy ők bizony nem látnak semmilyen hegyet, be kéne menni a szorosba. Ross hajthatatlan volt, a hegységet elnevezte a brit Admiralitás első titkáráról Croker-hegységnek, aztán hazavezényelte az expedíciót Angliába.

Otthon aztán lett is nagy botrány az ügyből, a tisztek háborogtak, Ross összeesküvéssel vádolta meg őket, a sajtó ráugrott a témára, és ráakasztotta a Sarki Münchausen gúnynevet. A végén szegény John Wilson Croker nézett ki a leghülyébben, akinek ott virított a neve a térképen egy nem létező hegység mellett. Hogy, hogy nem, John Ross többé nem hajózhatott a brit Admiralitás zászlója alatt.

Az Isabelle és Alexander legénysége a hajókat a jégen húzta.
Az Isabelle és Alexander legénysége a hajókat a jégen húzta.
Fotó: JOHN ROSS / JOHN CARTER BROWN LIBRARY

Jó pár évvel később, 1830-ban a megszégyenült Ross az unokaöccsével, James Clarkkal vezetett újabb expedíciót a kanadai szigetvilágba. Felfedeztek egy szigetcsoportot, amit James, mint kapitány Beaufort-szigeteknek nevezett el az Admiralitás főtérképésze iránti tiszteletből. John rögtön meglátta a lehetőséget a reputációja visszaszerzésére: fogta magát, és egyszerűen átírta a hajónaplóban és a térképen az új szigetek nevét Clarence- és Vilmos király-szigetre, a frissen megkoronázott új király, IV. Vilmos (korábban Clarence hercege) után. Sőt, biztos ami biztos, berajzolt még hat szigetet melléjük, és el is nevezte őket a király gyerekeiből.

Az expedíció hazatérte után IV. Vilmos lovaggá ütötte John Rosst.

(James Clark pedig tíz évvel később az Antarktiszig hajózott, hogy egy újabb szigetet végre Beaufortról nevezhessen el.)

(Borítókép: Néhány tényleges hegység, amellyel Ross találkozott (és felvázolta). / JOHN CARTER BROWN LIBRARY)