A Bacardi vezére le akarta bombázni Castro Kubáját

2019.11.05. 05:04

A rumjairól híres, mára multinacionális konglomerátummá terebélyesedett Bacardi első száz éve összeforrt Kuba történetével. Vezetőinek egymást követő nemzedékei folyamatosan Kuba függetlenségéért és az éppen aktuális elnyomó hatalom ellenében küzdöttek. Még Castro kommunistáit is segítették, amíg ellenzékben voltak.

Amikor aztán győzött a forradalom, és elkezdték államosítani a nagyvállalatokat, a viszony kissé megromlott a Bacardi és a kommunisták között. Olyannyira, hogy a tulajdonos még egy kiszuperált második világháborús bombázót is beszerzett, hogy azzal indítson bombatámadást egy kubai olajfinomító ellen, ami reményei szerint kirobbantotta volna az ellenforradalmat.

De sikerült?

A rum az egész világ alkoholfogyasztói szemében elválaszthatatlanul kötődik Kubához. Ezen imázs kialakulásában a Bacardi szeszgyárnak vannak elévülhetetlen érdemei, hiszen az 1860-as évektől kezdve egészen a mai napig marketingjük legfontosabb eleme a vállalat kubai gyökereinek hangsúlyozása.

Pedig a cég már 1962 óta nincs jelen Kubában, sőt tulajdonosai azóta mindent megtettek azért, hogy destabilizálják a kommunista kormányzatot. Ez annál inkább meglepő, mert a kubai forradalom előtt még kifejezetten szívélyes volt a viszony a cég és az akkor még romantikus szabadságharcosoknak tűnő kommunista gerillák között. A cég akkori vezetője, José Bosch több tízezer dollárral támogatta Castro mozgalmát (hiszen abban az időben a korrupt Batista-rezsimet tekintették fő ellenségüknek), sőt

még közvetíteni is próbált köztük és a CIA között – kevés sikerrel.

A korábbi együttműködés ugyanakkor nem gátolta meg Castrót és a szovjetpárti szárnyat vezető Che Guevarát abban, hogy 1960-ban, nem sokkal a hatalomátvétel után, a többi nagyvállalattal együtt államosítsák a Bacardit is, a tulajdonosok minden tulajdonával, részvényével és bankszámlájával együtt.

Ezzel a Bacardi történetének véget is kellett volna érnie, csakhogy a cég vezetői túl okosak voltak ahhoz, hogy pusztán egy vasat tartsanak a tűzben: már az egyesült államokbeli szesztilalom idején megkezdték a külföldi terjeszkedést. Ezért nyitottak gyárakat Mexikóban (ahonnan rövid úton lehetett az Egyesült Államokba csempészni a szeszt), illetve a karibi térség több más államában. A Batista-rezsim utolsó éveiben pedig már a cég központját – és vele együtt a felbecsülhetetlen értékű élesztőtörzseket – is külföldre telepítették. Így amikor el kellett hagyniuk az országot, nem a nulláról kellett újrakezdeniük.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szomjaztak volna a Castro-ellenes bosszúra. A különféle emigránsszervezetek meglehetősen erőtlen próbálkozásainak finanszírozásán túl Bosch ennél jóval közvetlenebb módon is befolyásolni próbálta a kubai eseményeket.

Ehhez pedig beszerzett egy B-26-os bombázót is.

A repülőt az amerikai légierő használta a második világháborúban, majd 1958-ban leselejtezték. Számos közvetítőn keresztül Bosch megbízottjai vásárolták meg. Felfogadtak két kubai pilótát, akik már a néhány évvel korábbi, hasonlóan eredményes puccskísérletben, a disznó-öbölbeli fiaskóban is részt vettek, és elrepültek a géppel Costa Ricába. Itt a tervek szerint Guatemalából érkező bombákkal rakták volna meg a repülőt, amelyeket a legfontosabb kubai olajfinomítóra dobtak volna.

A Bacardi bombázója ma a texasi Lackland légi támaszpontján található.
A Bacardi bombázója ma a texasi Lackland légi támaszpontján található.
Fotó: Wikipedia

Csakhogy semmi sem a tervek szerint alakult. A Costa Rica-i tengerparton lévő állomásról szabályosan menekülniük kellett, mert az extrém magas dagállyal nem számoltak, és az emelkedő víz majdnem elvitte a gépet. De a guatemalai fegyverszállítmány sem érkezett meg soha, a helyi, illetve a nicaraguai hatóságok pedig egy idő után csak észrevették, hogy egy azonosítatlan bombázó valamire készül az őserdőben.

Az már szinte komédiába illően szerencsétlen véletlen volt, hogy az egyik emigráns kubai pilóta, Gustavo Ponzoa, miközben rendkívül konspiratív módon próbálta leplezni a küldetés valódi célját, belebotlott a Costa Rica-i tisztként szolgáló nagybátyjába. Ő azonnal gyanút fogott, és értesítette a helyi CIA-ügynököket, akik felkeresték a két szerencsétlen bombázópilótát, és megkérték őket, hogy szép csendben menjenek haza, ahelyett, hogy kirobbantanák a harmadik világháborút (pár hónappal a kubai rakétaválság előtt jártak ekkor).

A repülő, amelynek orrára a második világháborús szokásoknak megfelelően egy kihívó pin-up lányt festettek, és a Versatile Lady (Sokoldalú Hölgy) nevet adták neki, a következő évtizedekben szolgált a hondurasi légierőnél, majd visszakerült az Egyesült Államokba, ahol most is egy texasi repüléstörténeti múzeumban áll.

A Bacardi és Havanna viszonya azóta sem felhőtlen

Néhány évvel a forradalom után Bermudán alapították újra a céget, és nem is tervezik onnan elmozdítani a központot. A Bacardi az utóbbi években sorra fut bele a megtévesztő reklámozással kapcsolatos vizsgálatokba, minthogy hirdetéseik még mindig azt a képzetet keltik, mintha az italt Kubában gyártanák.

A kommunista kormányzat – más államosított szeszcégek vagyonára alapozva – piacra dobta Havana Club márkanevű állami rumját, és az Egyesült Államok kivételével szerte a világon forgalmazza azt.

A Bacardi viszont azzal igyekezett keresztbe tenni a kubai vezetésnek, hogy megvásárolta a Havana Club márkanevet egykori tulajdonosaiktól, a Arechabala családtól. Ezzel, álláspontjuk szerint, a kubai állam által árult Havana Club védjegybitorlást követ el, de ezt az Egyesült Államok kivételével sehol sem veszik igazán komolyan.

Az USA-ban a Bacardi árulja a Havana Clubot. A turistákat kiszolgáló havannai nightclubokban pedig immár eredeti Bacardit is kapni – ropogós dollárért.