Mennyit bír meghallgatni a világ legirritálóbb számából?

unwanted.PNG
2019.12.03. 05:20 Módosítva: 2019.12.03. 05:21

A zene kétségtelenül olyan dolog, aminél alapvetően nem lehet objektíven megállapítani semmiről, hogy jó-e vagy rossz, de azért így is van egy csomó szám, amitől a legtöbb embernek azonnal feláll a szőr a hátán. Ezeket az esetek többségében nem kimondottan ezzel a céllal írják meg, de itt is van kivétel: az 1997-ben kiadott The Most Unwanted Song, vagyis nagyjából A Legnemkívánatosabb Dal című szám esetében a szerzőknek vállaltan az volt a céljuk, hogy olyasvalamit írjanak, amit garantáltan mindenki utálni fog.

A dal két orosz származású amerikai grafikus, Vitalij Komar és Alekszandr Melamid nevéhez fűződik, akik még 1994-ben ágyaztak meg a dolognak, amikor belevágtak a Выбор народа (kb. Népakarat) névre hallgató művészeti projektbe. A vállalkozás során a két művész közvélemény-kutatással mérte fel az emberek véleményét több országban a különféle vizuális elemekről, majd ennek segítségével alkották meg a leginkább, illetve legkevésbé vonzó festményeket.

A leginkább (balra) és a legkevésbé (jobbra) vonzó festmény az orosz válaszolók véleménye alapján.
A leginkább (balra) és a legkevésbé (jobbra) vonzó festmény az orosz válaszolók véleménye alapján.
Fotó: Wikipedia

Erre is érdemes szánni pár sort, ugyanis itt tényleg egészen elképesztő alkotások születtek. A leginkább taszító képek általában absztrakt mintákat ábrázoltak, de az olaszok által legkevésbé preferált motívumokból készült festmény például merőben eltért ettől, ott ugyanis

egy nyilakkal telelődözött, alighanem keresztet tartó Dávid-szobor támaszkodik egy Elvis Presley képen, miközben a feje már lelóg a képről, a háttérben meg egy pózoló Power Ranger van a falon.

A dolog itt meg is állhatott volna, azonban a két grafikust megkereste egy galériatulajdonos, hogy csináljanak neki egy cédét, Komar és Melamid pedig ahhoz a Dave Soldier nevű zeneszerzőhöz fordult az ügyben, akivel éppen együtt dolgoztak a Naked Revolution című operán. Soldier vetette fel az ötletet, hogy itt is működhetne a festményeknél használt koncepció, és ő írta meg a kérdéseket is a közvélemény-kutatáshoz, amit végül nagyjából 500 ember töltött ki.

A válaszokból az derült ki, hogy az embereknek a zenében egyebek mellett

  • a cowboy tematikájú dalok,
  • a skót duda,
  • a harmonika,
  • az opera,
  • a rappelés,
  • a gyerekkórus,
  • a tuba,
  • a dobgép
  • és a reklámdalok a legtaszítóbb dolgok.

Az már ebből a felsorolásból is egyértelmű, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha a legkevésbé kívánatosnak tartott elemeket valaki kombinálja, de ez egy pillanatig sem akadályozta meg Komart és Melamidet abban, hogy egy 22 perces egyvelegben gyúrják össze őket.

A végeredmény nem meglepő módon egészen megdöbbentő lett: tényleg nehéz szavakat találni arra, mikor az egyik pillanatban még Dina Emerson rappel szopránban cowboyokról, aztán minden átmenet nélkül egy skót duda szóló következik üvöltöző gyerekekkel a háttérben, majd egy gyerekkórus énekel különféle ünnepekről, meg arról, hogy mindenki intézze a vásárlását a Walmartban. Ja, és a végén van egy viszonylag hosszú rész, amikor a dalszöveget író Nina Mankin egy hangosbeszélőn át kiabál politikához kötődő kifejezéseket, miközben a háttérben a liftekben hallható zene szól.

A dalt először 1997-ben lehetett hallani egy New York-i koncerten, ahol a doboló Komar és Melamid, a bendzsózó Soldier és az éneklő Emerson mellett egy nagyzenekar és egy gyerekkórus tette teljessé az élményt. Ami amúgy valószínűleg nem lehetett olyan rossz, ugyanis pár hallgatás után igazából annyira nem is szörnyű ez a szám: elég avantgárd, de érezhetően nem disszonáns, és az éles váltások ellenére meglepően könnyen befogadható, ellentétben mondjuk nagyjából bármelyik Merzbow-lemezzel.

12

A The Most Unwanted Song mellé a cédére természetesen a The Most Wanted Song, vagyis A Legkívánatosabb Dal került fel. Ebben az emberek válaszai alapján gitár, basszusgitár, zongora és dobok kaptak helyet, a szövege pedig nagyrészt a szerelemről szól. Ez amúgy elsőre talán nem hangzik annyira izgalmasnak, és a felületes hallgatónak igazából pont olyannak tűnhet, mint egy nyolcvanas évekbeli popszám. Ha viszont odafigyel az ember a szövegre, az egész inkább olyan lesz, mint az átlag zenehallgató ízlésének tökéletes kiparodizálása, úgyhogy a maga nemében ez is legalább annyira zseniális, mint a párja.