III. Frigyes német-római császárnak utolsó hónapjaiban borzalmas szenvedés jutott osztályrészéül. 1493 tavaszán, amikor a császár Linzben tartózkodott, elkezdett megfeketedni a lába. Akkor nem tudták mire vélni ezt a tünetet, jobb híján öregkori égésnek hívták, hiszen az elhaló szövetek színváltozása, érzéketlensége és szaga a égett sebekre hasonlított. Valószínűleg az érelmeszesedésből fakadóan halt el a végtag, de persze erről a betegségről a 15. század végén még fogalmuk sem volt.
Az orvosok hetekig spekuláltak, hogy mi okozza a tüneteket, többen azon a véleményen voltak, hogy a császár dinnyéért való rajongása okolható a betegségért. De bármi is volt az ok, valamit tenni kellett, mert a láb állapota napról napra romlott, és a középkorban az uralkodói lábat nemcsak járásra használták, hanem a hűségeskü megpecsételésének fontos eleme volt a láb megcsókolása. Márpedig a rothadó láb egyértelműen alkalmatlan volt az alattvalók fogadására.
Messze földről Linzbe hívták a kontinens legismertebb orvosait. Közülük később Hans Seyff, a IV. Albrecht bajor herceg által küldött müncheni sebész játszotta a legfontosabb szerepet azzal, hogy részletesen beszámolt a véres műtétről. Ezzel III. Frigyes lábának levágása lett a középkor legjobban dokumentált operációja. Hosszas konzíliumot tartottak III. Frigyes lába felett, majd hezitálva meghozták az ítéletet:
amputálni kell.
Öt orvos fogta le a császárt, míg Seyff és egy kollégája, olyan gyorsan dolgozva, ahogy csak bírtak, egy éles késsel átvágták a bőrt, majd az izmokat az elhalt szakasz felett, végül átfűrészelték a csontot. A csonk vérzését porokkal igyekeztek csökkenteni, majd bekötötték a sebet, hogy tisztán tartsák. Ekkor még nem ismertek hatékony érzéstelenítési eljárást, ópiummal, gyógynövényekkel és alkohollal próbálkoztak - elég vegyes sikerrel.
A császár nem halt bele a június elején végzett műtétbe, még két hónapig élt. Azt azért feltételezhetjük, hogy a valós jelenet nem abban a nyugodt, fenséges, emelkedett hangulatban telt, ahogy az amputálást ábrázoló képen megjelenítik. A császár augusztusi halálát követően a temetése egészen decemberig csúszott, mert a meghívott vendégek a török invázió miatt nem érkeztek meg időben. Az amputált lábat a holttesttel együtt temették el a bécsi Szent István székesegyházban, míg a császár beleit külön, a linzi templomban helyezték örök nyugalomra.
Az amputáció önmagában is jelentős orvostörténeti esemény volt, de a korban az uralkodói láb anatómiai funkcióján túlmutató, már-már szakrális jelentőséggel is rendelkezett. Az uralkodók, a világi királyok és a pápák egyaránt elvárták, hogy alattvalóik rendszeresen megcsókolják cipőjüket vagy meztelen lábfejüket, lábujjaikat. A szokás szimbolikája meglehetősen egyértelmű: a földet érintő, és nem feltétlenül kívánatos illatú láb (a középkorban vagyunk) nem lehetett az első dolgok között, amit az emberek csókolgatni szerettek volna. Így, ha mégis rávették magukat erre, azt a teljes behódolás illetve a megalázkodás bizonyítékaként lehetett értékelni.
A pápai lábcsók valószínűleg a nyolcadik századi I. Adorján pápától eredeztethető, aki ragaszkodott hozzá, hogy Nagy Károly német-római császár így fejezze ki felé feljebbvalóságát. A későbbi évszázadokban a német-római császárok koronázásának állandó szertartásává vált, hogy a leendő császár megcsókolja a pápa lábát, cserébe az megkoronázza őt.
Persze a behódoló lábcsókot nem a pápák találták fel, az szinte minden középkori kultúrában megjelent. A 10. században a viking Rollo (igen, róla mintázták a Vikingek tévésorozat egyik szereplőjét) III. Károly nyugati-frank királynak kényszerült megcsókolni a lábát. Rollo a legenda szerint nem volt hajlandó ehhez lehajolni, hanem azt követelte, hogy valaki emelje fel neki a király lábát. Az uralkodó a tornamutatvány közben leesett a trónról, és nem pont úgy sült el a jelenet, ahogy azt képzelte.
Az uralkodói lábcsók intézményét Bizáncban fejlesztették tökélyre, ahol az udvari etikett szabályai pontosan lefektették, kinek megengedett, hogy a császár kezét, arcát csókolhassák meg, és kinek volt kötelező a lábát használni e célból. De még a lábcsókra kötelezett udvaroncok és előkelőségek között is különbséget tettek rangjuk szerint. Voltak, akik a művelt közben fenntarthatták fejfedőjüket, másoknak le kellett azt venniük.