Az öngyújtót előbb találták fel, mint a gyufát

Hamburg Museum 2010-1207-217
2020.02.07. 05:08

Eddig valahogy úgy alakult az életem, hogy még soha nem kérdezte meg tőlem senki, szerintem a gyufát találták-e fel előbb vagy az öngyújtót. Ha megkérdezték volna, biztosan rávágtam volna, hogy nyilván a gyufát, hiszen az csak egy trükkös fapálcika, miközben az öngyújtó mégiscsak egy rendes masina. Pedig valójában az emberiség a tűzcsiholás előremozdításáért tett kreatív erőfeszítései sorában előbb jutott el valamiféle öngyújtószerűségig, minthogy megalkotta volna a mai fogalmaink szerint értelmezhető gyufát.

A gyufa ősének szokás tekinteni azokat a mai Kína északi részén talált, a 6. századra datált  botokat, amelyeket gyúlékony anyagba áztattak, hogy könnyebben lángra kapjanak. Ezek valóban megkönnyítették a tűzrakást, de nem maguk csiholták a szikrát és gyújtották meg a tüzet, ezt már előtte meg kellett tenni, hogy legyen mivel meggyújtani őket. Ebben az értelemben inkább voltak fáklyák, mint kezdetleges gyufák.

Az öngyűjtő előképe a 16. században jelent meg, és ez annyiban közelebb állt a mai öngyújtóhoz, hogy valóban alkalmas volt tűz csiholására, de valójában inkább egy átalakított kovás pisztoly volt, tehát ha fairek akarunk lenni, ezt se tekintsük még öngyújtónak.

Az első valódi gyufát 1826-ban alkotta meg egy John Walker nevű angol feltaláló, akinek egyébként semmi köze nem volt a Johnnie Walker whisky nevét adó skót John Walkerhez, bár történetesen pont kortársak voltak. Ezek a gyufák már képesek voltak előzetes szikra nélkül, pusztán dörzsölés hatására meggyulladni, ami egy mai értelemben vett gyufától minimum elvárás. Ezek azonban még elég megbízhatatlanul működtek.

A gyufa valódi sikerét a francia Charles Sauria hozta el öt évvel később. Ő a gyufa fejét fehérfoszforral vonta be, amely már nagy megbízhatósággal gyulladt meg – néha olyankor is, amikor nem kellett volna neki, amivel nem egy tűzesetet sikerült okozni. De még ennél is nagyobb baj volt velük, hogy erősen mérgezőnek bizonyultak, ezért a korabeli gyufagyári dolgozók gyakran szenvedtek a foszforállkapocs nevű horrorisztikus nyavalyában. Ez viszonylag hamar kiderült, a fehérfoszfor mégis sokáig használatban maradt: 1906-ban született meg a nemzetközi tilalom. Ehhez akkor még nem minden ország csatlakozott, így az Osztrák–Magyar Monarchiában például csak 1912-ben tiltották be, Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban volt a fehérfoszforos gyufa, míg a vörösfoszforos változat mindenhol ki nem szorította.

A gyufatörténelemnek egyébként van egy magyar fejezete is: 1836-ban Irinyi János szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát, amelynek a fején a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte. Három évvel később ő alapította az első magyar gyufagyárat is.

Ha a gyufa születését az első komolyabb próbálkozás idejére, 1826-ra tesszük, akkor szoros versenyben, de megelőzi a német Johann Wolfgang Döbereiner 1823-as találmánya. Ebben a Döbereiner-lámpaként is emlegetett szerkezetben cink és kénsav reakciójából hidrogén fejlődik, amely egy platinataplóra áramlik, az ettől felhevül, és begyújtja a hidrogént. Az öngyújtó áttörésére azonban 1902-ig kellett várni, amikor az osztrák Carl Auer Von Welsback szabadalmaztatta a ferrocérium névre keresztelt cérium-vas-ötvözetet, amely karcolásra szikrát produkál, ezzel begyújtva az öngyújtó töltőfolyadékát.

Ha ön is velem együtt lepődött meg azon, hogy az öngyújtó beelőzte a gyufát, pláne csodálkozni fog, ha a korábbi cikkünkben elolvassa, hogy a konzervet is hamarabb találták fel, mint a konzervnyitót. De a csavar is megelőzte a csavarhúzót, az ejtőernyő a repülőgépet, az elektromos basszusgitár az akusztikus változatot, illetve a fax a telefont.

(Borítókép: Döbereiner-lámpa a Hamburgi Múzeumban. Fotó: Wikipedia)