A növények nem emlékeznek, nem gondolkodnak. Vagy mégis?

0432
2020.02.12. 04:59

A klasszikus felfogás szerint (amit, meg kell hagyni, mind a mai napig a kutatók többsége magáénak vall), a kognitív képességekhez, vagyis a gondolkodáshoz, emlékezéshez idegrendszerre van szükség. Minthogy a növényeknek nincs idegrendszerük, nem is képesek gondolkodásra. De valóban így van ez? Néhány botanikus erősen vitatja ezt az álláspontot. Szerintük a növények úgy reagálnak a külső környezetben történő bizonyos változásokra, hogy ha állatok lennének, simán elfogadnánk, hogy gondolkodnak.

Sőt, azt sem fogadja el mindenki, hogy a növényeknek ne lenne idegrendszerük.

A növényi kogníció ma is nagyon ellentmondásosnak számító területének egyik legismertebb propagálója a Nyugat-ausztráliai Egyetem botanikusa, Monica Gagliano. A kutató elmondása szerint azért kezdte a növények “nem létező képességeit" kutatni, mert az állatok vizsgálatáról nyergelt át a növényekre, és furcsa volt neki, hogy ilyesmit annak előtte még senki sem kutatott náluk. (A cikkben szereplő összes, állati gondolkodást idéző kifejezést, például a tanulást, az emlékezést, az értelmet tessék idézőjelben lévőnek tekinteni. Nem foglalunk állást az egész terület létjogosultságáról, csak bemutatjuk, mert az tény, hogy nagyon érdekes.)

Először a mimóza habituációját vizsgálta. A mimózáról mindenki tudja, hogy érintésre becsukja a leveleit, ágai pedig lefittyednek, mintha elszáradt volna. A feltételezések szerint ez a növényevők elleni védekező mechanizmus. Gagliano és munkatársai azt próbálták ki, hogy ha sokszor éri ugyanaz a mechanikai stimulus a növényt - konkrétan leejtették a cserepét, de még időben elkapták -, változik-e a reakciója.

És igen, ahogy egyre csak ismételték az ejtést, a becsukódás intenzitása csökkent, majd megszűnt.

Persze, gondolhatnánk azt, hogy ez csak azért volt, mert a növény kimerült, csakhogy amint a mimózát egy másik típusú mechanikai stimulusnak tették ki (megrázták), dehabituálódott, vagyis újra teljes erővel mutatta a becsukódási reakciót. Vagyis - a kutatók magyarázata szerint - a mimóza megértette, hogy a leejtés nem jelent veszélyt rá, és ezért felhagyott a pánikolással. A habituált egyedek még egy hónappal később sem csukódtak be az ejtésre, amit úgy is értelmezhetünk, hogy nemcsak tanultak, de jó a memóriájuk is.

A növényi memória hallatán sok kutató felvonja a szemöldökét, mivel korábban ez a kifejezés áltudományokhoz és áltudósokhoz kötődött. A legismerősebben közülük Trofim Liszenko neve csenghet, aki a sztálini időkben meghatározta a Szovjetunió növénytani kutatásainak irányvonalát. Megkérdőjelezhetetlen autoritás volt sokáig az országban, és az ellenfelei félreállításához a pártbéli kapcsolatait is igénybe vette.

A nagyobbik baj, hogy Liszenko őrült volt, például azt hitte, hogy ha megtanítja a krumplinak, hogy télen csírázzon ki, akkor ezzel olyan krumplit lehet kinevelni, amelyet a szibériai tajgán is nagy tömegben lehet majd termelni, mert kifejezetten igényelni fogja a hideget a növekedéshez. Na, ez nem jött be. Ennek ellenére rábízták a Szovjetunió mezőgazdaságának és élelmiszer-ellátásának megszervezését, aminek (több egyéb tényező mellett)

egyenes következménye lett az milliók életét követelő ukrajnai éhínség.

Ilyen kezdetek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a növényi memória fogalma enyhén szólva nem örvend általános megbecsülésnek a tudományos közösségben. Annak ellenére sem, hogy a téma modern propagálói nem tekinthetők Liszenko tanítványainak.

A növényi memória (ha létezik ilyesmi) kutatása a nyolcvanas években tűnt fel ismét. Francia kutatók kimutatták, hogy a növények megjegyzik, ha a hajtásaik egyik oldalán folyton sérülés éri a leveleiket, és ezután inkább a másik oldali növekedésre koncentrálnak (ahol nagyobb biztonságban lesznek a levelek). Ezután egy sor más megnyilvánulását is kimutatták a növényi emlékezetnek. Egyes kísérletek eredményei alapján úgy tűnt, hogy a növények emlékeznek a hőmérsékleti, nedvességi, fénysugárzási hatásokra, és ezeknek megfelelően reagálnak. Sőt,

egyesek szerint e “tudásukat” a levegőn és a talajon keresztül terjesztett vegyületek segítségével át is adják a szomszédaiknak.

Sokak számára az efféle állítások már inkább az ezotéria tárgykörébe tartoznak. Ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy minden növényi kognícióval kapcsolatos kutatást teljes mértékben elutasítana a botanikus közösség. Ez nem abban az értelemben áltudomány, mint a homeopátia vagy az asztrológia. A tudományterülethez sorolható kutatások rendes szakfolyóiratokban is megjelennek, bár kétségtelen, hogy ezzel nem mindenki (sőt talán a többség nem) ért egyet.

Talán elfogadhatóbbá tehető a növényi memória fogalma a legtöbb botanikus számára, ha nem az állati idegrendszer kutatásából ismert kifejezéseket használnánk rá, hiszen a jelenségek mögött rejlő mechanizmus valószínűleg teljesen más. Ma már egyre több ismeret mutat arra, hogy a szigorúan vett géneken túl számos epigenetikai információ is befolyásolja a növények viselkedését. Ezek olyan tényezők (általában az örökítőanyaghoz kapcsolódó fehérjék), amelyek nem változtatják meg a DNS bázissorendjét, tehát nem hoznak létre klasszikus mutációt, mégis megváltoztatják a növény viselkedését. Az epigenetikai faktorok megváltozása egy sor olyan változást okozhat a növényben, amelyet a felületes szemlélő akár okosságnak is hihet. Például megváltozik a virágzás időzítése a korábbi évek hőmérsékleti viszonyainak függvényében.

Ez így elég hihetően hangzik, de korántsem biztos hogy igaz. Peter Crisp, az Ausztrál Nemzeti Egyetem botanikusa például amellett érvel egy nem régi cikkében, hogy sokszor a növényeknek sokkal jobban megéri felejteni, mint túlságosan emlékezni a régi szenvedésre. Számos módon próbálták kimutatni, hogy a növények memóriájában megőrződött például a korábbi kiszáradás emléke, de ennek ritkán találták nyomát. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy maga a növényi memória koncepciója úgy butaság, ahogy van. Elképzelhető, hogy evolúciós értelemben nem előnyös, ha a növény a korábbi rossz tapasztalatainak megfelelően viselkedik, mert simán lehet, hogy azóta gyökeresen megváltoztak a körülmények, és a tudása már elavulttá vált.

A növényi idegrendszer létezése még rázósabb területe a botanikának. Az állati idegsejtekhez hasonló struktúrákat nem sikerült növényekben találni. Ennek ellenére vannak kutatók, akik azt állítják, hogy a növényi sejtek hasonlóképpen kommunikálnak egymással, mint a neuronok, sőt, még az állati idegműködés alapját képező elektromos szignálokat is látni vélik a növényekben. Mások a növények “agyát” a gyökerekben képzelik el. Ez már tényleg az a téma, ami sokaknál kiveri a biztosítékot. Ezt kifejezendő több tucatnyi vezető biológus írt korábban egy nyílt levélnek is beillő tanulmányt arról, hogy álljon meg a menet, hiszen a tudósok szerint

a növényi neurobiológia nem ad hozzá semmit a növényélettanról, növényi sejtbiológiáról és jelátviteli folyamatokról meglévő tudásunkhoz.

Borítókép: Martiskó Gábor / Index