Az USA 66 éven át tartott fenn Nemzeti Mazsolatartalékot

GettyImages-624470604
2020.03.05. 04:45

A mazsola a pizzára tett ananász mellett talán a legmegosztóbb étel a világon: van, aki irracionális módon viszolyog már a látványától is, mások jóízűen falatozzák marékszámra (hogy valaki megpróbálta-e már pizzára tenni, arról nincs információnk). A világ két legnagyobb mazsolatermelője Törökország és az USA, utóbbi a fogyasztásból is erősen kiveszi a részét. A 2010-es években jellemző, 300 ezer tonna körüli éves termelés és 200 ezer tonnás fogyasztás azonban eltörpül a második világháború idején dübörgő hadigazdaság teljesítménye mellett. A tengerentúli frontokon harcoló amerikai katonák ellátmányának fontos része volt a mazsola a magas cukor- és kalóriartalma miatt, meg mert egyszerűen szerették a bakák (nem úgy, mint a hadtáp-csokoládét, ami olyan rossz volt, hogy Hitler titkos fegyverének becézték).

Aztán véget ért a háború, a katonák hazatértek, az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba, a kereslet leesett, mert kiesett a hadsereg mint gigamegrendelő. Ezt azonban a mezőgazdaság nem igazán követte, és a kaliforniai mazsolatermelőket (gyakorlatilag a teljes amerikai mazsolaszőlő-termesztés és mazsolagyártás ide koncentrálódik) a háborús lendület komoly túltermelésbe vitte bele. Az ilyesmit általában azzal oldják meg, hogy a termelés egy részét átirányítják exportra, de ez a háború után lábadozó világpiacon nem aratott túl nagy sikert. A túlkínálat elkezdte súlyosan leverni az árakat, és 1949-ben a kormány beavatkozott. A Marketing Order 989 nevű rendelettel

Megalapították a Nemzeti Mazsolatartalékot, és az azt felügyelő Mazsolaadminisztrációs Bizottságot.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a Bizottság minden évben megállapította az aktuális terméstől függően, hogy mennyi mazsolát fog igényelni a piac, a maradékot pedig törvényi erővel lefoglalták, pontosabban a termelőknek kötelező volt beszolgáltatniuk. Méghozzá ingyen, arra hivatkozva, hogy az intézkedés megakadályozza az árak lecsökkenését, és a termelők ezzel hipp-hopp, máris kompenzálva vannak.

Csakhogy a mazsolát nem lehet a végtelenségig eltartani, így amikor megteltek a Nemzeti Mazsolatartalék raktárai, valamit kezdeni kellett a felesleggel. A Bizottság a beszolgáltatott mazsola egy részét eladta külföldre, osztogatott belőle bőven iskolai menzáknak, és amivel végképp nem tudott mit kezdeni, azt elpasszolta állateledelnek. Így a 8-9 hónapig a szőlővesszőn érett, majd 2-3 hónapig a kaliforniai napon gondosan szárított mazsolaszemek jelentős részét végül tehenek ették meg.

A Bizottság ökle lesújt

A Bizottság, ami gyakorlatilag egyfajta államilag kötelező kartellt kényszerített a piacra (a szabad piac és a kapitalizmus szívcsakrájában, Amerikában!), elvileg vállalta, hogy az eladásokból származó nyereségét visszaosztja a termelőknek. Csak hát valahogy sosem maradt nyereség az ingyen beszedett mazsola eladása után. A Washington Post egyszer megszerezte a Bizottság éves jelentését a saját gazdálkodásáról, amiben az szerepelt, hogy 65 483 211 dollár (nagyjából 20 milliárd forint) volt az éves bevétele – ami az utolsó centig elment tárolási és adminisztrációs költségre, a Bizottság saját fenntartására, a maradékon pedig a mazsolafogyasztást propagáló reklámkampányokat finanszíroztak.

A termelőknek sajnos egyáltalán nem maradt pénz.

A rendszer ellen ugyan volt zúgolódás a piacon, az több mint fél évszázadon át érvényben maradt, a termelők pedig kötelességtudóan beszolgáltatták az államnak a mazsolát. 2003-ban aztán, amikor a Mazsolabizottság éppen 47 százalékban határozta meg az arányt, amit az adott évi termelésből kötelezően és ingyen le kell adni, egy Marvin Horne nevű kaliforniai farmerben eltört valami. Horne egyszerűen megtagadta a törvényi kötelességét, nem szolgáltatta be a mazsolája közel felét. A következő évben a Bizottság 30 százalékot einstandolt volna, azt sem adta oda. Amikor ezért az állam 700 ezer dollárra büntette (félmillió a le nem adott mazsola piaci értéke után, plusz 200 ezer a törvény megszegéséért), ezt sem fizette ki, hanem beperelte az államot (pontosabban az agrárminisztériumot), mondván, alkotmányellenes az egész Nemzeti Mazsolatartalék program.

A per 12 éven át húzódott, és végül egészen a legfelsőbb bíróságig (kb. a mi Alkotmánybíróságunk megfelelője Amerikában) jutott. Horne mögé beállt a teljes mazsolaipar, egy csomó jogvédő szervezet, illetve a sajtó nagy része is, ami a mazsola-beszolgáltatást a kommunizmushoz, a feudalizmushoz, sőt, a római mitológiából ismert szabin nők elrablása és tömeges megerőszakolása sztorihoz hasonlította. Az állam követelése Horne felé időközben 25 tonna mazsolára és 3 millió dollár bírságra nőtt. 2013-ban egy floridai képviselő benyújtott egy törvénytervezetet, ami hatályon kívül helyezte volna az akkor már 64 éves Marketing Order 989-et, de ez elbukott a kongresszusban.

Győzelem 66 év után

A mazsolalázadásból komoly alkotmányjogi vita lett, ahol a központi kérdés az volt, hogy az alkotmány ötödik kiegészítése legalizálja-e, hogy a kormány ilyesfajta beszolgáltatási kötelezettséget írjon elő. (Ez az alkotmánykiegészítés egyébként arról híres, hogy ez teszi lehetővé a bíróságon a tanúknak a vallomás megtagadását, ha az saját magukra lenne terhelő, és emiatt kell a rendőröknek mindig elmantrázni a letartóztatott előtt, hogy jogában áll hallgatni és ügyvédet kérni, de bármit mond, az felhasználható ellene. Persze ennek semmi köze a mazsolás ügyhöz.)

Végül 2015-ben a legfelsőbb bíróság nagyon szoros, 5:4-es szavazással úgy döntött, tényleg alkotmányba ütközik a mazsola beszolgáltatása, és megszüntette a Nemzeti Mazsolatartalékot bizottságostul. Az amerikai mazsolatermelés a következő két évben 30 százalékot csökkent (de azóta újra enyhe növekedésnek indult).

(Borítókép: Afroamerikai gyerekmunkás mazsolaszárító farmon 1901-ben Dél-Kaliforniában / Universal Images Group via Getty Images)